se igazat se valódit

'mért féltékeny az ember?
azért mert ugy érzi, a nő bármikor kaphat férfit, de a férfi nem kaphat bármikor nőt
a férfinak nő kell, teljes egészében, a nőnek pedig csak fasz kell
meg pénz és geci
az utóbbi nem illik ide
a koitusz homoszexuális aktus is
ha a nőt az ember fizikai erővel nem kényszerítheti megadásra, akkor - kiterjesztve ezt az egész női nemre - megadásra kényszerítheti azzal, hogy szarik rá, azaz homoszexuálizmussal
rém buta voltam, hogy adtam anyámra, hogy bedőltem egész perverz lelkiségének és nem követtem a fiukat'

fasz gondolná hogy ez józsef attila. vagy egy faszt; ma már minden fasz tudja. divat a szabad ötletek jegyzéke. itt is volt már, a faszom. szar leírni. kimondani is. megfogni is. faszomat a faszba. pedig ezt kéne csinálni a kurvaéletbe, mi a faszért ír az ember blogot? kurva őszintének kellene lenni, kurvára, a faszig őszintének, le egészen a pina-fasz-segg- esetleg a gyomor szintjéig, le addig, amíg már nincs értelme semminek (=tehát bármit lehet) és leírni egy kibaszott fasz füzetbe.

most a pinádra gondolok, angyalom, most a bukszádra, most a kis szádra, most meg a pasid faszára.

egyébként, biztos csinálják sokan ezt is. persze attilának mindent lehet; belőle még a szar is művészien jött ki, nézd meg. ki a faszom mit gondolna, ha leülnék egy kávéházba és hagynám hogy jöjjön a szar; és ki a faszom törődne vele, hogy ki mit. persze dehogy. elvileg ezt csinálom; öntöm a szart, a trágárságot ide, sorról sorra, mindjárt itt a karácsony, te meg mindjárt undorodva elfordulsz ettől a szartól, hogy mi az istennek kell ilyeneket írni, nemhogy még te hogy lehetsz ilyen hülye, hogy ilyeneket faszságokat olvassál, amiben már eddig is annyi a fasz, hogy inkább meg se számolod. de közben hazudok, bazdmeg, hazudok, az igazat mondom, tényleg, de nem a valódit, ha meg a valódit, és az igazat is, mi a faszra mész vele, hát még én mire megyek vele, az igazság meg szarik mind a kettőnkre, márha van egyáltalán, vagy ott röhög valahol a nemlét hegyén, mint ahogy az isten, a szerelem, meg a hatos lottó.

basszameg, még azt se merem őszintén leírni, hogyha lejönnének ezek onnan, az igazság, az isten, a szerelem, meg az a kurva hatos lottó, lejönnének a nemlét hegyéről a lét völgyébe, és választhatnék közülük, csak egyet persze, kurvára csak egyet, mert a jóból is megárt, mindenből megárt, nem merném leírni, hogy az az egy, az melyik lenne.

a faszomat, persze hogy a szex.

bár kurvára költői vagyok, de! most megállok, behúzom a kéziféket, ne menjetek el, szeressetek bazdmeg, vigyázok a számra ígérem, fogalmazok, mesélek, magyarázok, hazudok, és persze zenét is adok. na. maradjatok.

az úgy volt hogy először volt a szabad ötletek jegyzéke a pince színházban. és persze előtte, meg a végére is sebő, naná. rejtelmek, amikor zengenek. a darabról lenne persze jó beszélni, de arról nem lehet. kritizálni lehetne, amit lehet, és dicsérni is lehetne azt, amit lehet, de mindezt minek. az egész egyben valami elképesztő, ahogy az elején fogalmazott jordán tamás, olyan mint egy lórúgás. egy modoros, intim, művészi, iparos, profi, félénk, de kurvanagy lórúgás. igazából most is hazudok, az istenit neki, mert engem még soha életemben nem rúgott meg ló, az ádit már igen, és mondjuk tehén engem is, de az meg nem ló, tehát nem tudom hogy mihez hasonlítom, látod, aki hasonlítgat, az mindig hazudik. jordán tamás elképesztően jól oldja meg a 'darabot', főleg azért, mert tényleg darabot csinál belőle; oldja, viszi, meséli, a versek előadása viszont nem mindig tetszett, túl sokat használja számomra az átlépéses elmondást, hogy egybe mondja a mondatokat, és máshol hangsúlyoz, az elején még nagyon tetszett, de aztán mindegyiknél ezt használta, meg végig arra gondoltam, amit mondott, hogy ezt nyolcvanhat óta hanyadszor adhatja elő, és úristen, hogy lehet ezt a darabot ennyiszer előadni, meg egyáltalán. a végén háromszor is visszatapsolják, utoljára elmondja az istenemet, túlzónak érzem, de olyan élményem volt közben, amiben, hiába is védekezek ellene, nem csak a színház volt, hanem az ember is; tehát, bár az első perctől kezdve tudtam hogy hazudik, tényleg igazat mondott jordán tamás, amikor azt mondta, hogy próbálja az igazat mondani, nem csak a valódit. nem baj ha nem bírod követni.

aztán mélypont, alkohol, mélypont. de nem ez a lényeg. hanem most figyelj, mert ezt nem fogom tudni elmondani. asztória, aluljáró, háromnegyed tizenegy, kurvahideg. egy ember áll, kezében valami iszonyatos alakú, látszólag valami íróasztalból csinált szögletes (!) gitár, és énekel. de bazdmeg, hogy énekel. most mond az igazat marci, te fasz, ne a valódit, hogy énekel, jézusom, mint magasan, mint thom yorke, lágyan, mint mcalmont, basszameg, nemértek én a férfi énekesekhez, nem értek én semmihez. egy spanyol csávó áll meg mellettünk, nem tud magyarul, de ott tombol, hogy ez amazing, fuck man, ez amazing, meg hogy nincs nála kamera, mert fel kéne tenni a youtube-ra, meg hogy ez a csávó valami elképesztő profi, meg miez, miez, miez. tényleg, mi ez? a dolog annyira morbidul elképesztő volt, hogy egy kurva hideg aluljáróban valaki így énekeljen, és gitározzon, hogy az jézusom, persze, számomra egyből azt a költői hegyet hozta oda, hozzám mohamedhez, a nemlét hegyét, és együtt hallgattam istennel, a szerelemmel, az igazsággal, csak a hatos lottót küldtük el a picsába, mert nem dobott be semmit a figurának.

a figura egyébként bozontos szakállas, a háta mögött a legolcsóbb műanyagüveges bor, a műanyagüveg hajlatáig fogyva. de szerintem csak mert hideg volt, na. ez még mindig kevés. a figura énekelt, franciául, angolul, magyarul, ami eszébe jutott, amikor meg nem jutott eszébe, fütyülte a dallamot, de úgy bakker, hogy ahhoz képest joe cocker, látszott rajta hogy feldobja hogy kb négyen állunk, és nézzük, ez koncert volt, minden szám végén tapsoltunk, de ő már kezdett is bele a következőbe, sztenderdek, beatles, rómeó és júlia, morricone, de!, de morricone például úgy, hogy üvölteni tudtam volna, hogy ilyen nincs, a fütyülős téma, tudod, amikor megy a jókalapú a vonat tetején, na azt, gitárral úgy átdolgozva, mintha valami ezeréves blues-folk dal lett volna, atyaúristen, a zseniális kifejezés csak a valódi, nem az igazi. a magyarul nem beszélő spanyol csávó felhívta a barátnőjét, és mutatta neki telefonba, hogy ezt hallgasd bazdmeg, miez. aztán az őrület számomra ott tetőzött, hogy kinyitotta az asztal-szögletes gitárt (de tényleg, már itt álljunk meg, mert nem tudom elmondani rendesen; tehát olyan mint egy lant, alakra, csakhogy látszik hogy ez kábé két asztallap egymásba ragasztva, azon meg egy gitárnyak), kivett belőle egy síszemüveget (!), feltette, és belekezdett egy elvis számba. el tudod képzelni?

ez az éjszaka mi? az egyszer jutott eszembe, persze, mimás, aztán meg somlyó, amikor mondja az antistrófában hogy 'koldus ajándéka, utcai gitárszó, mit kezdjünk veled? koldus adjon nekünk ajándékot? ajándékot fogadjunk el a koldustól? a dilemmától megváltó pénzdarabot kotorásztuk a zsebünkben' - na, hát pontosan így. dehogy volt ez koldus, basszameg, ezaz, én azt éreztem, és nem hiszem hogy csak én, hogy basszus, mi vagyunk a koldusok, ennek a figurának meg valami bárba kellene énekelnie pofátlanul sok pénzért, és még az se lenne elég. hirtelen volt értelme a hidegnek, egész pestnek, a télnek, meg annak a már annyit emlegetett, és kurvára nemlétező nemlét hegynek. igaz volt, meg valódi, mi meg csak fáztunk ott, és örültünk hogy látunk végre a sok fehér között valaki európait.

nemidézek többet attilától jusztse.

még a sakkról akarok egy kicsit beszélni. az imrével azt találtuk ki, hogy amikor az egyik úgy gondolja, hogy innentől kezdve előnye van (=nyerni fog), és szól a másiknak, és a másik ezt elfogadja, akkor megállunk, és megfordítjuk a táblát. aki a nyerővel volt, viszi tovább a vesztessel, és fordítva. persze minél kevesebb az előny, tehát minél hamarabb szólsz, annál izgalmasabb, de csak akkor, ha a másik is beleegyezik, mert például egy tisztelőnynél még kurvára nem érdemes feltétlen cserélni, de három tisztveszteségnél meg már minek, érted. és ez csak a sakk, nem az élet, itt királynők vannak, meg királyok, és sorban állnak a parasztok, lehet, mégiscsak ilyen az élet, de mindegy. hanem! játssz velem. ne sakkot, életet! fogd meg a helyzeteidet, amikor nyersz, és cserélj azzal, akinél nyersz; és fordítva. ha szeretnek, és te nem szeretsz, álljatok meg, cseréljetek helyet. vagy fordítva. játék ez csak, körúti, utcaseprő, beteg ember. amikor hazajöttem ezt kaptam, ehe:

tehát játszani, azt akarsz e? mindent, mi élet. zenét ígértem bakker, az is élet, de nem albumot kapsz, csak egy számot. az viszont beszarás. először nézd meg az eredeti klippjét: istenem, én megőrülnék egy ilyen kocsiért. teljesen szerelmes vagyok ebbe a hangszerjármű ötletbe. nade! az adrinak köszönhetően botlottam bele king creosote-be, akiről most semmit, pedig lehetne, james yorkston zenésztársa, hogy én milyen sapka alá tettem a fülemet eddig, hogy még nem. és ez a figura, ez a king, ez dolgozza fel a zongora autós számot. remixeli kvázi, nade hogy! basszus, ilyet az adem szokott csinálni, hogy nemcsak hogy átgyúrja, hanem ráénekel, (például hallgasd meg ezt, ettől is beszarok, bár a hozzászólok szerint ez szar, de szerintem meg elképesztő), de ez esetben a creosote tovább is megy, nemcsak hogy megnyújtja, és pszihadelikus folká gyurmázza át, hanem még a refrénen is szab egy kicsit, a vokóder használatát meg tanítani kellene, hogy így kell ezt csinálni, ilyen lehet valami lebegő űrhajóban egy lakatlan bolygó felé zuhanni, és közben kezedben egy gitárral, vagy egy harmonikával beleénekelni az űrbe. a mandalay phoebe snow feldolgozása jut róla eszembe, én legalábbis ezzel mixelném egybe, de ha nézted a blog mikszeit, már biztos tudod, hogy úgyis szar didzsé vagyok.

akárhogyis, fasz, sakk, utcazenész, te csak mentsd magad innen, csak másképp, először nyomj egy mentés másként ezen:

nothing's change your mind (king creosote remix)

majd fuss, de közben énekeld velem, hogy 'if nothing's gonna change your mind /then no one's gonna help you find / your place in this world /so strange we don't need *************' és ez bizony kurvára így van, főleg a végén a csillagok.

faultline - your love means everything

"ó, nem akar a személyiségem macskaként mosdani, nem kezdek lelkemmel sötét szobamélyi hév hancúrozást, nincs semmi, semmi vágyam azonkívül, hogy az egész világ-némaság ellenében is kimondjam magam." írja nabokov.

s hogy jön ez ide?

megint a kávé, a tej, meg a kiskanállal kavart kérdés, hogy van e az életnek értelme. van. édesítőszerrel. meg a tejfoggal kőbe miért, vagy kőfoggal tejbe, olyan mindegy honnan nézzük, csak nézzük, írjuk, igyuk. el van már csépelve a kávé, meg a tej. csépelt tej; vastag csípőjű derék asszonyok cséplik, a szikár, szótlan férfiak meg kis üvegbe teszik, kócos zenebuzik meg kávéba öntik.

aztán megnyomják a lejátszó gombot.

nézzük is, mit kavar a kisbuzi (tudod, a Kábé) nekünk mára; ínycsiklandozó fülbevalót. képzavar helyett az megvan, hogy ülsz az utolsó metrón, mész a végtelen felé, versenyt futsz az alagút sötétjével, hanem a blahánál hirtelen diszkóban találod magad, gyönyörű fiatalok özönlik el a kocsit, kezükben a szebb jövő, arcukon a csillogás, szemükben az elhivatottság, párszor a lábadra is taposnak, biztos ami biztos, körbevihognak, ha szerencséd van, nektárjukkal le is locsolnak, a lányokon keresnéd a ruhát, de minek, a fiúkon szántani, aratni lehetne a waxot, de azt is minek, gatyák valahol a herék alatt, és persze üvöltenek, tapsolnak, vihognak, az egyik a következő állomáson majdnem lemarad, de nem sikerül, ezen majd megszakadnak, meg a hasonló izgalmak; neked nem sok időd maradt, hol a búsba van a fülhallgató, ezaz, mp3 lejátszó, gazdag gyerek vagy te, be a menübe, mit válasszak, ügyes gyerek vagy te, hát ezt, mi mást, persze:

a te szerelmed jelent mindent.

(ami igazán fontos az láthatatlan, tehát a kép mögött van)

és máris jó helyen vagy. micsoda cím, és micsoda lemez, még jó hogy alig kell mondani róla valamit, mert amit érdemes, azt elmondta már a jó déri, amikor még nem esteledett be az estnek. a kábé csak pár baromságot, néhány linket, amit a kutya se fog megnézni, meg azt tenné hozzá, hogy ennek az albumnak van egy újra kiadása is, három új számmal, és olyan borítóval, hogy amikor először a kezébe vette az eredeti lemezt, legalább fél óráig gyönyörködött benne; egy kiégett autóroncs van gyönyörűen fotózva, mindenféle szögből, hét oldalon keresztül. te viszont csak akkor gyönyörködhetsz benne, ha megveszed karácsonyra mert nem találom a többi képet, csak a külső borítót:

plusz még egy harmadik, egy filozofálós, reppelős, hogy mi mind legó kockákból jövünk, bár van benne valami, de ezt az utóbbi számot nem, mert nem hagysz ki vele sokat, a másik kettőt viszont feltöltöttem, itt a wild horses, itt pedig a bitting tonques. ezenfelül már csak az ígért baromságok maradnak; a kábé elmondja hogy egyre kevésbé szereti a coldplayt (sőt!), itt viszont mindkét martinos hangost annál inkább, meg azt hogy a greenfieldsnek is ez a legjobb feldolgozása, amit valaha, (a wax tailoré meg mondjuk a második) persze nem hallotta mindet, például azt se, ami magyarul van, és anyukája mesélte, hogy szerelmes volt a festőbe, aki jött mázolni a házukat, azokban az édesbús hatvanas években, és állandóan ezt hallgatta orsósmagnóval, a festő meg fent állt a létrán, és dúdolta, és az anyja arról álmodott, hogy egyszer lejön végre a létrájáról, ott marad vele örökre, és zöldre festenek mindent; azt is elmondja a kábé, hogy a colossal gray sunshinenek köszönhetően szerette meg a flaming lipset, és nem fordítva, meg hogy ennek a remixe bizonyítja, hogy szegény pál (a szemüveg, tudod az oakenfold) tökös gyerek is lehetett volna, de nem így lett, meg hogy szerinte az instrumentális dolgoktól is be kell szarni, mert például ott a clocks, az milyen már, meg hogy ez a david, ez a faultline, ez nagyon ügyes gyerek ám, és megvolt neki a fél lemezipar; közösködött például a placebós briannal, vagy a kínos keane-vel, a skin legjobb számait is ő hozza, és csinált többek között egy beszarás remixet a merznek, amit úgyse fogsz meghallgatni, mert meg-szerez-het-etlen, és persze neki megvan, és dejó neki, meg minden, még jó hogy a kutyát nemérdekli ez a link alak, ez kábé, aki kb a végállomásnál jár már, a bulinak vége, üres a kocsi, a szemei fel vannak ragadva az égre, lassan hajnalodik, a háttérben már jönnek a bkv őrök.

a köveidet mindig cipelni fogod

zenét ígértem, erre jó régen csönd van, hallgatok. most viszont egy saját egértologatásom, olyan ami már kurvarégen nem volt: miksz! több mint fél éve nem voltam képes befejezni, végigcsinálni valamit, így vízválasztónak érzem, hogy végre; hangozzék bármilyen hülyén, de jót tesz, ha csinálok valamit. így a miksz, és nem is akármilyen: posztrock!

lefele tölsd!
(ha reklámozna, mond neki hogy hagyjon már - skip this ad)

ez ügyben két dolgot kell mondani, már az elején; egyrészt, a post rockot nem lehet mixelni. illetve lehet, csak nem érdemes. amikor először mondtam ennek a mixnek az ötletét a vilinek, rögtön azon röhögött, hogy egy post rock szám általában úgy épül fel, mint egy történet; indulás, katarzis, befejezés; befejezést indulással persze össze lehet illeszteni, de az nem feltétlen mix, inkább válogatás. másodszor; én igazából nem kedvelem túlságosan a post rockot, mint stílust. mint stílus, egyfolytában fogyasztva számomra inkább unalmas, mint ahogy a nagy jelenetek, a szentimentális érzelmek, a nagy fájdalmak, és minden ilyen, egyfolytában fogyasztva unalmas. előadókat persze nagyon szeretek, ha mondjuk post rockba tesszük be a sigur róst, vagy az album leafot, meg mondjuk a message to bearsot, vagy nagyjából bármit, aki lassan indít, epikus és gitárt használ; de ezek nincsenek itt ebben a mixben. számomra a post rock mint kifejezés inkább életérzés, hangulat; amikor nagyon elég, de nem keserűen, inkább dühödten elég, amikor fáj, de zúzósan fáj, és amikor engedsz, de ökölbe szorítva engedsz; nekem az a post rock. és egy kicsit a repülés is, és a süllyedés.

ezekből világosan következik hogy ez a miksz nem a boldogságról szól. sőt. ez a miksz az utóbbi fél év felgyülemlett, átalakult, és mindenféle formában szétesett szarjáról szól, és arról a keserűségről, amire szert tettem ezekben az időben; a kétségbeesésről szól, meg persze a belenyugvásról. nem hiszem hogy meglepődnél, hiszen ebben a blogban amúgy is ritkán találsz valami pozitívat; ez a miksz sem az. mégis, ne emiatt ne hallgasd meg; ami mély, ami húz, az tolhat is, és fel is emelhet; csak ne akármikor hallgasd meg. legjobb a szobádban, gondolatban többszáz méter mélyen, egyedül, fülhallgatóval, vagy persze ablak mellé ülve, és kívülről befelé nézve, és este, igen, főleg éjjel és este.

még májusban kezdtem el ezt a mixet, mert úgy éreztem hogy tökéletesen kifejezi azt, ahogy érzem magam. egy szalonnasütéskor, még a mese előtt megkérdezte valaki, hogy nem tudok e neki most zenét adni, nálam akkor éppen csak ez volt: az első húsz perc, három szám volt meg, a mono & world's end girfriend, az american dollar, és akkor még a magyar possével folytatódott; odaadtam neki. arrébb ment, lefeküdt a fűbe, és nézte a csillagokat. húsz perc múlva úgy jött vissza, hogy majdnem belehalt. max hangerővel, odafigyelve az első szám tényleg majdnem öl; ahogy nekem az utolsó négy is.

a cím kim ki-duk gyönyörű filmjéből van, a tavasz, nyár, ősz, tél, és aztán tavasz-ból. a filmben egy kisfiú, puszta játékból kavicsokat köt egy halra, egy békára, és egy kígyóra; látva ezt az őt nevelő szerzetes, amíg alszik, a hátára köt egy követ, és azt mondja neki, hogy csak akkor fogja leoldozni róla, hogyha megkeresi és megszabadítja őket a kavicsoktól; ha azonban valamelyiket holtan találná, akkor egész életedben cipelni fogja a szívében azt a követ. persze a béka él, de a hal és a kígyó már elpusztult, mire megtalálja a kisfiú; a kisfiú, hátán a kővel eltemeti őket, és keservesen sír. a rengeteg szimbólumra épülő film többek között erről a két kőről szól; és arról, hogy ezeket a köveket tényleg életünk végéig cipelni fogjuk. a kövek meg ugye rocks, tehát rockzene, iszonyúkreatív, nem?, jézusom.

régebben, még pécsen is akartam csinálni egy 'rock' mixet, ugyanezzel a címmel, amivel el is készültem, bár kimondottan nem lett jó. szétesett, sehogy nem állt össze, hiába voltak benne jó számok. abban még egy csomó dal is benne volt, többek között az archive again-ja, ami szerintem maga a tökéletes post rock (az eredeti tizenhat perc!!), vagy a sigur rós viorar vel til loftarasa-ja, amit szintén az esszenciájának tartom annak, ami nekem a post rock. viszont most nem akartam hogy legyen ének, így ezek kimaradtak, mint ahogy a gregor samsa meg a kwoon is, pedig őket nagyon sajnálom. nincs itt rengeteg fontos előadó és szám is, egy post rock rajongó tuti dobolna a fejemen, mert hiányzik például a caspian, vagy a 65daysofstatic; bár én legjobban a lymbyc systemet, a fuck buttonst, és a samuel jackson five-t sajnálom. ezekkel nem akarlak fárasztani, pusztán azért mondom őket, mert ha esetleg tetszene a stílus, és még nem ismernéd (ami meglepő lenne, lévén valami elképesztően divat lett a post rock manapság), akkor ezeket az előadókat is mindenképpen hallgasd meg.

a muszáj herkulest a képzelt városnak köszönhetem, bár kellően giccses, és közhelyes egy latinovits hangot berakni egy kiállásba, de engem konkrétan a padlóra küldött, hiszen mi más, ha nem ez a post rock: 'szeretném már magam utálni / de, istenem, ők is utálnak: / nem szabad, nem lehet megállni'. a képzelt város szám nagyjából a miksz közepén szólal meg, így afféle mértani középpontja, meg kerete is ez a vers ennek a mixnek.

szeretnék még egyenként számokról beszélni, hogy melyik miért, de az jobban érdekelne, hogy neked mi miért, ha, és hogy melyikről mit gondolsz dehát ezt hogy tudom meg. tehát tessék tracklist:


a mono meg a világvége barátnője a fájdalomról akartak egy lemezt csinálni, ez a palmess prayer. az egész album ilyen dobozosan, és tompán szól, és az egészet végighallgatni olyan, mintha egy késsel vagdosnád a szívedet. én megőrülök ettől a hármas résztől, a teljes változat 17 perc hosszú, és olyan mintha átrohanna rajtad egy bölénycsorda.

az amarican dollar a chill outot keveri a post rockal, már ha lehet ilyet mondani, mindkét kifejezés inkább káromkodásnak hangzik, a végeredmény viszont gyönyörű, a címéért különösen rajongok, hogy lehet lassan várni?

a címek gyakran zseniálisak a post rock számokon belül, a maybeshewill-nek már a neve is. ők erősen filmorientáltak, ez a cím a vanillia égboltból van, nekem a legjobban az tetszik benne, hogy olyan mintha aphex twin csinált volna remixet valami rock számnak (és nem csak a csilingelés miatt).

a címeknél a sulykot egyértelműen a red sparrowesék vetik el, a teljes számcímeik gyakran három, négy (!) sorosak, és ironikusan tombol bennük a post rock túlzása; ez a szám viszont főleg a basszusfutama miatt érdekes, ennél jobb basszus játékot én nem nagyon hallottam.

az őszi projekt negyedik dalát a silent balleten hallottam, és iszonyúan tetszik a sodrása, olyan mintha valami megvadult hadsereg masírozna szépen, lépésben át egy erdőn.

az in the wake of giants számban pedig számomra a dob a lényeg, rajongok a dobosukért, elképesztő hogy mit művel ez a fickó a doboknál, próbáld meg leutánozni a kezeddel, ha épp a bkv-n ülsz, tuti hülyének fognak nézni.

a this will destroy you-tól nehéz volt választani, de talán mégis ez a legnagyobb kedvencem. van ebben valami filmzenés, valami megnyugtatóan drámai, ha mike oldfield nem hülyül meg teljesen, talán ő csinálna hasonló zenét, de nem így történt. a mixelés miatt meg elnézést, de egy kis visszavevést is akartam.

a godspeed you! black emperror annyira atyaúristen a postrockon belül, hogy beszélni nem érdemes róla, mindenki másért szereti, én az alvásért rajongok, a teljes húsz perc, tételekre van osztva, nekem ez a kedvenc részem, egy kicsit olyan mintha a sigur rós pink floydot játszana, ami egyébként nem is feltétlen elképzelhetetlen.

a magyar posse neve valószínűleg nem véletlenül magyar, hiszen finnek, tudniuk kell magyarul. erre a számra viszont tvisztelni is lehet, hát még lovagolni, a kevés postrock számok egyike, amitől kimondottan boldog leszek.

a következőről viszont nehéz mit mondani. annak idején ez a szám rángatott bele a postrockba. a pg.lost azóta se csinált ekkora mestermunkát, de ha valakinek így egy számban kellene megmutatni, hogy mi az a post rock, biztos ezt választanám. a gitártéma ráadásul baromi ismerős, de épp annyira, hogy még jobban tetsszen; a megakadásos csönd pedig, pedig hányszor elsütötték már, itt valami elképesztően jól működik.

a lemez közepe a képzelt város, magyarok gyerekek, és jók, mi a fenét akarunk még. ráadásul ingyen van a lemezük, kellemesen fogyasztható, vigyétek! sajnos itt van egy kis gikszer, én még a mastereletlen demo változatot használtam, pedig az albumon sokkal jobban szól, plusz szegény latinovits hangja is tisztább. tessék azt is meghallgatni.

az isten egy asztronauta daniken könyvéből vehette a nevét, viszont nem csinál olyan rossz zenét, mint amilyen rossz könyveket ír daniken. tőlük is mindenki mást szeret, ők talán az egyik legpopulárisabb képviselői a postrocknak, egy időben nagyon kedveltem őket, főleg amiatt, ahogy használják az elektronikát, ez a szám viszont mégis az akkordbontása miatt maradt meg, az utolsó percet tök jó lehet zongorázni, olyan mintha egy végtelenül romantikus nagymama ülne a zongora előtt, a háttérben meg az elvadult unokái zúznának, kísérve a nagyit.

hasonló a helyzet a következő collapse under the empire-vel, őket annyira nem ismerik még, én nem értem miért, ez a szám például szerintem kimondottan slágeres, márha lehet ilyet mondani. itt a zongoradallamot próbáld meg lejátszani a levegőben, főleg tömegben hatásos, lehet megvernek, vagy bevisznek valahova.

a piano magic az egyik kedvenc zenekarom, és csak annyi köze van a postrockhoz, mint bármi máshoz, az ambientől a rockon át a pop-ig. ez a szám viszont meghatározó volt még az írországi időkben, nagyszerűen lehet rá nekiiramodni, és futni, futni a fenébe, mint ahogy a címe is mondja.

a hozzáértők szerint a mogwai sátánfélése az egyik legnagyobb mestermunka a post rock történetében; ebben már csak azért is lehet valami, mert én is nagyon szeretem, még úgyis, hogy egyébként különösen nem tetszik. ez is majd húsz perces, tehát csak egy ízelítőt kapsz belőle. van benne egy iszonyú baljóslatú közeledés, főleg a teljes változat utolsó tíz percében, ami ide sehogy nem fért volna bele. cunningham klippet képzelnék rá, amolyan come to daddy folytatást.

a worrytrainnak megint nem sok köze van a postrockhoz, még akkorse, ha ez a száma szerintem tökéletes postrock; én viszont főleg az intrójáért szeretem, olyan mintha egy korabeli jean michel jarre téma lenne, az meg külön öröm ebben a fickóban, hogy mandolint használ.

a mix egyik legjobb címe a sleepmakeswavesé, egy nap majd tényleg megtaníthatnál már, hogy elengedjem a félelmeimet. az epikus postrock gyönyszeme, ráadásul hivatalosan is ingyen van. erre például keringőzni lehetne, bár azt csak akkor merném megmutatni, hogy hogy, ha senki nem látja.

az egyik legnagyobb kedvencem következik. egy igazi postrock rajongó persze ezért is megkövezne, hogy a post rock másik atyaúristenétől, az explosions in the sky-tól pont egy remixet rakok be, ráadásul egy olyan remixet, amiben semmi nincs abból amiért az eits-t szeretni szokták; de sajnálom, nekem a kedvenc lemezem tőlük pont a remixlemez, amiken olyanok dolgoznak egyébként mint a four tet (!), vagy az adem (!!). az eredetiben ez a dallamtéma szétesik, itt viszont egyben van, és bár az elején szokatlan volt ez a barkácselektronikai alap, mára már rajongok érte. külön vicc, hogy a remixet készítő peper chase saját dolgai számomra hallgathatatlanok.

egyszer azt mondtam erre a grails számra, hogy olyan mint egy szeretkezés, és továbbra is tartom hogy van benne valami. a mélységében mindenképpen. elképesztően jó a lüktetése, a sebessége, a sivatag jut eszébe az embernek róla, ahogy átfúj rajta a szél, vagy helikopter, ráadásul a ronroco használata miatt még gustavo santaolalla is eszembejut, elképesztő, belső orgazmus. helyesbítek, ez a szám olyan, mint egy sivatagi szeretkezés, natessék.

ezt a számot a monának köszönhetem. azonkívül, hogy ő az egyik kedvenc fotósom, pedig még nem is tud róla, egyszer a lastfmjét böngészve láttam meg, hogy vagy százszor meghallgatta ezt a számot, főleg egymás után. a silver mt zion számomra külön fogalom, én nem is a postrockba tenném, ha tenném valahova, ez az elképesztő című lemez tökéletes filmzenéje a becsukott ajtós nagyvárosi szobamagánynak; és erre tessék, kinézel az ágyadból, és tizenhárom angyalt látsz, amint őrt állnak körülötte. fene tudja melyik világban vagy még ezek után, azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy ez a szám számomra olyan, mintha a múm zseniális finally we are no one-ről maradt volna le, de azt már nehezen tudnám megmondani, hogy pontosan miért.

és végére a szentimentális, romantikus kisfiús lelkem is jóllakik; az előző számnál meghaltam, ez meg valamiféle felhők közötti lebegés. elképesztően szeretem ezt a számot, hiába ilyen egyszerű; ha úgy hallom vallomás, ha úgy hallom ígéret, ha úgy hallom altató, ha meg úgy, nyugtató. a balmorhea se post rock egyébként, inkább a clogshoz van köze, és ahhoz, amire jobb híján kortárs zenét lehetne mondani, mindenféle egyéb stílusmegjelölés nélkül. ebben a számban van valami időtlen is, mintha nem is feltétlenül mostani lenne, hanem akármikori; a középkorban is el tudnám képzelni, hogy egy lány ablaka alatt ül egy fickó, és eljátssza ezt a dallamot. én meg borzasztóan szeretnék így gitározni.

úgy én is herkules lehetnék, bár ha bús haraggal is, de mondhatnám hogy 'jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohase meghalni'.

a képek netghostól származnak, aki mostanában alig csinál valamit, és nem válaszol az emailekre, ettől függetlenül zseniális photo stoppos, amikor utoljára beszéltünk, vagyonokat keresett vele valami amerikai dizájn cégnél. ha úgy érzed hogy postrockból neked ennyi nem elég, felhívom a figyelmedet a beautifull noise című blogra, ami jó, az nagy valószínűséggel itt van.

cottonbelly - x amounts of niceness

hogy a 'marci vaze, te összevissza beszélsz' falra egy újabb strigula kerülhessen, ha legutoljára sárról, hidegről, és szomorú zenékről beszéltem, most ideteszek egy forró, tengerpartos, rasztahajú, fenékriszáló albumot.

(ha a kurzor bemutat a képen, az nem lehet véletlen...)

cottonbellyről van szó, aki így lehet hogy nem mond semmit, de hátha így hogy stuart matthewman. ha ígyse, akkor a gazda szabad; a figura a sade zenekarának volt oszlopos tagja. aki viszont még azt se tudja, hogy ki az a sade, fusson hátra bepótolni ezt a nem átlagos mulasztást, hogy aztán rájöjjön hogy a smooth operatort úgyis ismeri. a világ egyik legszebb énekesnőjének a háta mögött állni eleve nem lehetett rossz móka, de a mi stuartunk amúgy se unatkozós típus; azonfelül hogy ő felelős a jellegzetes füstös-dubos-soulos hangzásért a sade dalokban, ráadásul ő fújja azt a bizonyos szaxofont is, - amitől a világ jelentős mennyiségű boldog párkapcsolatban élője néz egyszerre egymásra, majd az ágyra, ha meghallja, - megtanult gitározni, dobolni, kiköltözött jamaicába, a többi sade zenekartaggal csináltak egy zenekart sade nélkül, mert úgy látszik a világ egyik legszebb énekesnőjének a háta mögött se lehet mindig jó állni, sweetback néven, amivel csináltak egy elképesztően jó lemezt, ami e sorok írójának mai napig is az egyik titkos utcán járó lemeze, meg egy kevésbé jó, de legalább sikeresebb lemezt, azonfelül csinált pár filmzenét, besöpört egy grammyt, meg persze producerkedett is, többek között a selyemhangú maxwell-nek, meg az örök viccesfiúknak, a fun lovin' criminalsnak; és közben cottonbelly néven néha kiadott beszarás jó dubzenéket, amik rendre meg is jelentek mindenféle válogatásokon (pl a cafe del maron), és remixelt is, hasonló felfogásban.

a cottonbelly néven kiadott dolgait fogja most össze egy csokorba ez az ajnározott album, mint ahogy az alcím is mondja, 1993-tól 2004ig. az már az egyik beszarás, hogy ha egyben hallgatod a lemezt, és nem nézel utána mi szól, abszolút nem hallod az éveket; mindegyik kurvajó, legyen az idestova majd nagykorú, vagy csak fiatal gyerek. pedig érdemes a számokat is átböngészni; a pár saját szám mellett olyan előadókat találsz itt vattával tömve (cottonbelly!) a már emlegetett sade és maxwell mellett, mint gregory isaac (!), vagy a mindenki repülő cirkusza, a cirque du soleil, vagy az itthon inkább wamdue projectként ismert gyönyörű deephouseket gyártó ananda project. én a redhot femi kutinak készített emléklemezén megjelent sade remixét hallottam először, és teljesen elájultam tőle; ennyire gyönyörű, finoman lüktető, némi raggás színnel ellátott remixet azóta se hallottam, ha egyszer meghallgatod te is, nem fogod tudni újra betenni az eredetit, annyival jobb ez. ráadásul ennek a bizonyos sade remixnek a teljes változatát találod meg ezen a lemezen, ami sehol máshol nem jelent meg. nemmintha ezt a válogatást sok helyen kapni lehetne; becsüld meg ezt a bejegyzést, mert baromi ritka cuccot kapsz most előkarácsonyra. csak pár példányban jelent meg, és jellemző, hogyha utánanézel blogokon, vagy a lastfmen, azok a szerencsések, akik birtokolják, mind ódákat zengenek róla.

van is miért, pedig a képlet nem bonyolult; sok dub, (néha konkrét dubstep is!) konga, némi reggae, meleg, vastag basszusok, némi funkal feltöltve, és mindezekre egy csipetnyi akusztikus gitáros balári hangulat. a végeredmény viszont tökéletes; pihentet, de nem elaltat, lassít, de nem szomorít, egy picit megtáncoltat, de nem idegesít, és mint minden jó zene, ha hagyod, elvisz, ez esetben innen kurva messze, ahol sosincs tél, ellenben van tenger, homok, órákig nézhető felhők, és falatnyi ruhákban napozó örök szerelmesek. az egyik legjobb downtempo album, nincs mese, egyetlen baj vele, hogy persze nem itt, és nem most kéne hallgatni, de van annak némi perverz bája, amikor mondjuk a másik kedvencemre, az i hear you dreaming dörmögő alapjára taposol a téli pocsolyákba.

a zenékről meg a decemberről

úgy látszik túl sok zenét hallgatok. legalábbis ez az egyetlen racionális magyarázatom arra, hogy miért nem keményedett meg bennem az, aminek nem csak a koromnál fogva, hanem az elkövetett hibáimból kiindulva is meg kellett volna keményednie. korom teljesen lényegtelen, magamnak is akkor mondok igazat magamról, ha másnak mondom, és nemrég azt írtam a véletlennek, hogy a korom azért teljesen lényegtelen, mert hol aludtam, hol előresiettem, hol lemaradtam, és hát nézd, tényleg. a hibák viszont, a hibák, amiket épp azért kell elkövetni, hogy elkövetésüktől megkeményedjen az, ami megakadályozza az újbóli elkövetésüket.

csakhogy bennem nem alakult ki semmilyen védelem, hiába hát a hibák. sőt, bár borzongok a gondolattól, de úgy érzem nem is fog már, maradok míg vagyok, ilyen puha és védetlen. azt hiszem erről többek között a zene tehet. a hibák előtt, után, között, és alatta is, folyamatosan szólt körülöttem a zene. és sajnos, olyan zene. ezzel azt akarom mondani, hogy sajnos bennem csak az olyan zenék tudtak igazán gyökeret ereszteni, amik feloldották ezt a bizonyos keménységet; és persze soha nem teljesen, csak sárszerűvé puhították, ragadós meleggé, amikbe újra és újra beleragadok.

én tisztelem és becsülöm mindent, ami jó zene, így a boldog és életigenlő zenéket is, amik nemcsak azt képesek kihozni belőled, ami benned van, hanem ha jókor hallgatod, még azt is, ami nincs; a falak kirúgása, felrúgása, lerúgása, tágítása azt hiszem csöndben elképzelhetetlen. ezek a boldog zenék meghatározták ezeket a pillanatokat, amikor épp képes voltam a falakkal foglalkozni, és ezért hálás vagyok nekik; de aztán magamra hagytak, mint gyönyörű, de persze hűtlen szeretők. ilyenkor aztán szégyenszemre visszakullogtam azokhoz, akik igazán szerettek, akik igazán törődtek velem; a hangokhoz, amik hangot adtak a könnyeknek, dallamot a fájdalomhoz.

emlékszel? 'az a te bajod marci hogy túl sok szomorú zenét hallgatsz!'.

az bazdmeg, az. így nem keményedett meg bennem az a talaj, amire a boldogságot kellene építeni, kősziklára, mint mondta volt az úr, nem homokos tengerpartra. és ha olvasod ezt a baromságot, ha ismersz engem, ó te szegény, mindkét esetben, akkor tudod, hogy én tengerparton sátoroztam, és vigyorogtam, ha sütött a seggemre a nap, és nyavalyogtam, ha eláztam; és nyilván, logikusan az utóbbiból volt jóval több. és most itt a tél, ti nem tudjátok, de én érzem, hogy belőlem jön, ha kinyitom a számat, kiszökik, és elárasztja a világot, hiába paráztok a globális felmelegedéstől, úgyis megfagy minden, amire ránézek. a boldogság, ha nem vagy itt, semmit nem tanít.

és bár rázom a seggem, és szörfölök az életen, nekifeszülök kirepülni a fészekből végre, de a csapkodásom nem repülés, csak különbözőféleképpen sikerült zuhanás. és a hideg, becsapott, csalódott sáros földről csak a szomorú, jól ismert dalok tesznek vissza a fészekbe, melegbe. utálom őket ezért; mert csak itt érzem otthon magam igazán, itt, ebben a ragadós, sáros ágyékmelegben, ezekben a zenékben, amik nagy, puha kék egekről szólnak, amelyen aranylón megy lefele a fájdalom, a szürkületbe, sötétbe.

emlékszel? 'neked mindig fáj valamid.'

és december van, az ajándékok hónapja. december, karácsony, és ez nem egy vigyorgós, csintalankodós karácsony lesz. a zenék miatt lehet ez is, más racionális magyarázatot nem találok arra, hogy még mindig nem keményedtem meg annyira, hogy ne féljek a karácsonytól. de mindegy is ez; december van, ezért azt szeretném, ha kapnál tőlem te is, te, te szegény aki vagy olvasol, vagy ismersz, melyik a jobb, te szegény, valamit; és mi mást kaphatnál tőlem, ha nem betűket, vagy zenét. és betűkből ennyi, most ennyi, tényleg elég. így decemberben ha írok is, abban lesz zene, puhítson téged is, vagy fagyjon benned is szép keményre, jöjjön már el az a kurva tél, a sár helyett; az a képeslap tél, ami fehér, és tiszta, és betakar mindent, ünnep csillog rajta, gyertyák, őzgida szemű őzgidák, és persze a meztelen angyalok.

ez a bejegyzés is tele van zenékkel. a következő is tele lesz, ha sikerül. várjatok hibák!, csak beteszek valami zenét, aztán jövök, hogy újra meg újra elkövesselek benneteket.

olyanabb

'már harminckilenc éve töröm a fejem ennek a herakleitosz-töredéknek a megfejtésén, de még mindig nem jutottam igazán a közelébe - miközben mégiscsak az az érzésem, hogy igenis benne vagyok a legközepében. ha valaki megkérdezi tőlem, mit jelent, ránézek csodálkozva: nem érted? ami változik, megpihen. ahhoz, hogy meg tudjunk nyugodni, le tudjunk csillapulni, meg kell változnunk. vagy talán azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy megváltoztunk, hogy bele kell törődnünk a változásba? vagy, egyszerűen valami olyasmit jelent, csak mélyebben és titokzatosabban mondja el, hogy: a változatosság gyönyörködtet? nem, herakleitosz nem a külvilágról beszél, hanem a belsőről. ami változik, megpihen. ami nem változik, ami képtelen változni, az nem egyszerűen stagnál, hanem - a maga nyugtalanságában és zaklatottságában, miközben azt hiszi, hogy a zaklatottság, és a nyugtalanság maga a változás, a sebességet és a csörtetést összetéveszti a változással - az olyanabbnál is olyanabb marad. tudni kell változni, és tudni kell megpihenni a változásban'
(forgách andrás, nov. 17-én, az írók boltjának újra megnyitásán)

tehát minden olyanabbnál is olyanabb maradt, képtelen vagyok megnyugodni, belülről rág, tép szét, ami nem változik, és kívülről farag, forgácsol, ami változik; olyanabbnál is olyanabb, mint a csönd, mint a nyak és a sál közé csurgó novemberi eső, mint a kerítés átugrása közben beakadó láb a szétrepedt fa között, ami mindig ugyanoda szorul be, mint a vasalt ingszag, mint a járdák dőlése, és lejtése, mint a gyorsan megivott kávé után maradó cukornyom, amit ha meglátsz, elfordulsz, mert benne van a jövő, vagy a kilincs hangja, amikor úgy csukod be az ajtót, hogy tudod, nem jön utánad be rajta senki; olyanabbnál is olyanabb, igen, például mint a csönd.

miért van az, hogy aki kevesebb hasonlatot használ, annak kevésbé hisznek? viszont, aki nagyon sok hasonlatot használ, azt csak úgy értik meg, ha hasonlítják valamihez?

mint a csönd, mint a kikapcsolt monitor, mint az üres ásványvizes palack a kuka mellett, mint egy bezárt bolt, mint egy utolsó vonat, mint egy teli szekrény ruha, amiből egyiketse, sehovase; mint egy mint, mint egy, mint. mint egy hasonlat, ami te magad vagy. olyanabbnál is olyanabb, igen, mint például te, mint például én. és mint a velünk élre vasalt ingben járó idő.

azt mondja krasznahorkai, hogy telik, de nem múlik. én játszom vele, tekergetem: nekem múlik, de nem telik. mindig csak széllel szemben állni, és várni, és közben meg végig az a vasalt ing illat.

irigykedve nézem mostanában a dohányosokat, akik naponta többször is meggyújtanak, elégetnek és elszívnak valamit, így a szájukon keresztül mintegy orálisan részévé válnak az elmúlásnak, nap mint nap eltelik nekik, nap mint nap elmúlik nekik, és aztán nap mint nap újraveszik, újragyújtják, és megnyugszanak tőle, mintha változna, pedig a cigaretta a kezükben már rég olyanabbnál is olyanabb; míg én csak ülök itt, egyik mondatra a másik után gyújtok rá, leégnek ízetlenül; a szűrő a monitor, a hamutál a blog, és a füstje, a füstje az én vagyok.

hiába változok. nyugtalan, fáradt vagyok; mindig olyanabbnál is olyanabb maradok.

baranyi ferenc - a szerelem harmadik éve

fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, így nem érdemes verseskötetekről beszélni. de most ez van, ezt kell szeretni, mármint nem azt hogy fáradt, kedvetlen és keserű vagyok, hanem hogy most ezt csak így tudom. baranyi ferenc kötet, tegnap vettem le egy polcról, és amíg vissza nem rakom, addig ide másolgatom. még egy másik rendszerbeli, 1980, kósza gondolat se voltam még akkor, ahogy anyámat ismerem. a szerelem harmadik éve a címe, nem találtam túl sok információt róla, és most nem mondok semmi többet, se a költőről, se a kötetről, mert fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, annyit viszont még így is, hogy borzalmas a borítója, egy görögnek kinéző férfi ölel egy görögnek kinéző lányt, fekete fehér tusrajz, a lány kezében valahol elveszve egy szál virág, az viszont piros.

ellenben:

mind gyűlölöm, aki előttem ismert,
mind gyűlölöm, ki nálad megelőzött.

míg sosem látott kertekben virultál:
nem lehettem se tolvajod, se csőszöd.

pünkösd rózsa, kihajtottál az útra -
így lettem tolvajod, aztán csőszöd.

s mind gyűlölöd, aki nekem virult rég,
aki a gomblyukamban megelőzött.

én gyűlölöm, akiket te szerettél,
te gyűlölöd, akiket én szerettem.

nem tudjuk egymás múltját elviselni.
így
jelenünk is elviselhetetlen.

(holtpont)

ez olyan mint egy dal. ez meg szinte már somlyó györgyös, a megfogalmazás, a játék az ellentétekkel, a zárójelek:

minden hazudhat öleléskor.
a heves mozdulatok szemérmetlen mohósága éppúgy,
mint a félszeg mozdulatok megindító esetlensége,
mert lehet, hogy a félszeg mozdulatok mohósága
volna igazabb
és a heves mozdulatok esetlensége;

minden hazudhat öleléskor.
az egyenletes gyorsulás szaporodó lélegzete éppúgy,
mint az egyenetlen kivárás hirtelen sikolya,
hisz talán az egyenetlen kivárás szaporodó lélegzete
volna igazabb
és az egyenletes gyorsulás hirtelen sikolya;


minden hazudhat öleléskor:
az ösztönök-ösztönözte szellem együgyű
bőbeszédűsége éppúgy,
mint a szellem-csitította ösztön meghatott hallgatása,
pedig hát a szellem-csitította ösztön együgyű
bőbeszédűsége volna igazabb
és az ösztönök-ösztönözte szellem meghatott
hallgatása;

minden hazudhat öleléskor,
csak a szemek nem hazudhatnak sohasem,
a szemekből a messzeség kilátszik:
az istenítően elkerekülőkből éppúgy,
mint mint a megadással lecsukódókból.
(és az ellentétek játéka se segít,
mert a megadással elkerekülő szemekből is éppúgy
kilátszik a messzeség,
mint az istenítően lecsukódókból.)

a szemek elemi őszintesége
megkérdőjelezi a költészetté nemesedett legendákat
a kedves közellétéről.

a szemekből a messzeség
- a halhatatlan ellenvetések ellenére is -
könyörtelenül kilátszik.

(amíg csak védtelenségünk határvonalainak
gyanakvás-aknazárait is
fel nem szedik egyszer az egyetemes emberi bizalom
biztoskezű tűzszerészei.)

(a szemekből a messzeség kilátszik)

lófaszt vannak ilyen 'biztoskezű tűzszerészek', ha voltak is, felrobbantak rég, az egyetemes emberi bizalommal együtt, de az is lehet, hogy csak én vagyok fáradt, kedvetlen, és némileg keserű. ez a fickó viszont jó, jó az is, amikor játszik a szavakkal, ennek például az az alcíme hogy az elmúlt harminc év irodalomtörténete, mondta ezt ugye nyolcvanban, anyám tiszta gondolatai között, s mi változott azóta:

előbb jöttek az okosok
aztán jöttek a szépek

ittmaradtak az okosok
elmaradtak a szépek

elmaradtak az okosok
visszajöttek a szépek

visszajöttek az okosok
ittmaradtak a szépek

okoskodnak az okosok
szépelegnek a szépek

igazodnak az igazak
és bocsánatot kérnek

(panta rhei)

de térjünk vissza a szerelemhez, ha már fáradt, kedvetlen, és némileg keserű vagyok, pedig lenne itt izgalom a szerelmen kívül, olasz múltszázadbeli költők fordításai, adaptációi, vicces, beszólogatós kommunista versek, stb, de nekem csak a szerelem:

sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,

de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,

ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod,

mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,

mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy -

szerelmed véget akkor ér.

(egy perccel hamarabb)

csók közben magad lenni, hajaj, főleg, ha tudod miről beszél. de persze költészet, és így, szükségszerűen kamu ez is; fene tudja mikor ér véget a szerelem, és mikor születik újra; strandon is mehet tévútra, az almát is kidobhatod, és az se mindig, amikor egy perccel hamarabb. ha még valamire jó a költészet, mint hogy leegyszerűsítse, és túlbonyolítsa a dolgokat, hát arra, hogy kérdezzen, lehetőleg költőien, amire nem szabad választ, baranyi ebből is jó:

akkor mi lesz a szerelemből,
ha öröklétünk hite megdől
és kiderül, hogy nyári esték
szeszélye csak a végtelenség?

mi több: ha testet öl a látszat
s a hitté dermedt öncsalásnak
vádaskodása maga ment föl -
mi lesz akkor a szerelemből?

(akkor?)

mi lenne? akkor? és most? a hitté dermedt öncsalás baszik válaszolni, de legalább nem is ment föl. nem jó ez a fáradtság, kedvetlenség, és a némileg keserűség, búcsúzom is, utoljára viszont egy igen jó alternatívát pötyögök be, hogy miért ne, és miért igen olvassunk józsefet, aki még attila is:

hogy zavartalanul
ehess, ihass, ölelhess, alhass -
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.

ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal -
jobb hosszan, mint örökké élni.

ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol,
hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot -

akkor mégis cselekedj J.A. (1905-1937)
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel -
volt már, ki így is győzte évvel.

talán te is lehetsz kivétel.

(alternatíva)

megyek fenntartani magam a jóra. aztán keresni valami igaz ügyet, és igen, jó lenne emberebbé szeretni téged, hogy aztán a végére a távolságot, mint a kisbalázs, üveggolyóként gurigatani az álmában csak picit csöngető villamoson.

felejtős / noa - gold

nem tudom hogy levelet írok e, amikor blogot írok, vagy blogot írok e, amikor levelet. mindenesetre asszondja a jónitomi:

jó lenne olyannak lenni, amilyen nem vagyok. de még jobb lenne olyannak lenni, amilyen vagyok. és közben se olyan nem vagyok, amilyen vagyok, se olyan nem vagyok, amilyen nem vagyok.

nevetséges, hogy még mindig az effajta mondatfacsarásokban akadok el, és belegobolyodok, jobb esetben belegömbölyödök. isten, szerelem, hit, meg effajta mézeskalácsból sült szavak tudnának csak kioldozni, mert mondhatnak a buddhisták bármit, magamat én nem, mint a münchausen, bajusznál fogva. van ilyen szindróma, a petőben van pár münchausen szindrómás gyerek. szereted azokat a régi, kackiás bajszú férfiakat? én mindig arra gondolok, mennyire más íze lehetett a csóknak akkor. nem csak a bajusz miatt, a levegő összetételét is másnak képzelem, de lehet csak azért, mert szépia képek maradtak főleg fent, és azokon mindig barna csokis íz érződik. kóstoltál meg fényképet? én kiskoromban nyalogattam, basszus, deciki.

az a hülye fodor mondja, hogy minden megérint. úgy látszik: sose nő be a szívem lágya. ez is annyira ciki, de legalább nem vagyok egyedül vele. mármint hogy nem nőtt be, inkább csak fölesedik, mint a tejen a bőr; és idegenkedek tőle, a nyelvemmel piszkálom, rátapad, fúj, nemér az semmit. most például ettől a számtól akadtam ki egy picit, mármint, persze félelmetesen pop, de én is félelmetesen pop tudok lenni néha, és annyira tipikus, meg izé, de pont ennyi kéne, hogy

i'll put it all in a small wooden box / with the rusty old lock and the sparrows in flight / ill guard it with my life / through the long long night


hohó. és gondolom hogy ilyen van, sőt, ami még rosszabb, mintha tudnám is, de általában az van, ami nincs, és közben az sincs, ami nincs, és nem is igaz, hogy nincs, ami nincs, és biztosan több a van, mint a nincs, de ez már megint a begörcsölés. mint a cipőfűző; volt már olyan cipőd, amit nem lehetett bekötni, mert mindig kioldódott? én például az ilyenekben még mindig hiszek. van egy cat cipőm, azt nem lehet, kár megpróbálni. be kéne nőnie a szívlágynak végre. vagy odaadni valakinek az egészet, mint ebben a számban.

vagy legalább megtanulni hinni az effajta popszámokban. vagy épp ellenkezőleg, megtanulni nem hinni az effajta popszámokban.

a boldogsággal is úgy vagyok, a búsba már, mint valami csúszdával; szombaton egész nap az erdőt jártuk lovasberény meg a velencei tó között, és madaraztunk, meg szemetet szedtünk, nekem egy héja tojót kellett volna látnom, de nem láttam. viszont felettünk állandóan elhúztak a vadlibák, mintha valami háborúban lettem volna, és fent, láthatatlanul védtek volna a repülők. hülyeség, de olyan érzés volt, mintha 'velünk' lettek volna, mármint ők, a vadlibák, a repülők. és amíg a fejem fölött gyakorlatoztak a madarak, én meg rájöttem, hogy olyan lovat kaptam, akire nem tudok hatni, így csak poroszkáltunk a szántóföldön, és örültem ha véletlenül arra megy, amerre én akarok, szóval ezt a számot énekeltem annak a szerencsétlen lónak, borzalmas hangom van, szegény, és boldog voltam, képzeld, meg is néztem az időt, fél három múlt négy perccel akkor, csakhogy, a boldogságom olyan, mint valami csúszda, felkapaszkodok rá, fentvagyok, és aztán lecsúszok, és jó a csúszás is, olyankor gondolatban lobog a hajam, jó érzés olyan magasról lecsúszni, iiihhiii, csak aztán ott van alul, az a puha, az a mocsár, az az ágyékmeleg süppedés; mintha valami gonosz szőnyeg lenne, amit egy szörny terít elém, és rátapadok, nem tudok repülni tőle. borzalmas ez a szörny, ott van mindig, mindenhol. pedig nem is bánt; csak beszél. árgus szemekkel figyeli, amikor boldog vagyok, megvárja míg lecsúszok, és utána megfog a szőnyege, és nem tudok elfutni, hallanom kell, ahogy ott suttogja gúnyosan; most hol van amiben hiszel? ki szeret téged? te kit szeretsz? minek? mégis mit vársz? mit érdemelsz? ki ment meg most téged? ez szerelem? ez szeretet? mire mész a vágyaiddal? ésatöbbi, ésatöbbi, csupa olyan interjúkérdés, amiért tuti kirúgnák a médiasuliból. és közben, észre se veszem, de már megint gúzsba vagyok kötve.

kinek adjam a falaim, amik felépültek, hát még, amik összedőltek. a búsba is, mégiscsak jó ez a szám.

jobban is járunk vele, ha odaadom mp3ban, nézd:

(kattints a szemeközé!)

nem csúnya ez a lány, lássuk be, dehát mennyi minden nem csúnya dolog van ezen a csúnya világon; van benne valami anggunos, mármint az anggunt szerettem ennyire az első két lemeze, meg a hogy szeretsz filmzenéig, amíg meg nem hülyült szegény teljesen, avagy össze nem szedett egy méregdrága trendi stylistot, dehát a kettő végül is ugyanaz. noa is hasonló, mint régen anggun; valójában még klasszabb neve van, achinoam nini, nini, hihi, érted, na mindegy, és ő is szép, érthető popzenét játszik, amikben az a plusz, hogy ő is, mint annó anggun, mindenhonnan, de főleg messziről jön; (amerikából nézve izraelből, izraelből nézve amerikából), ezért mindenféle nyelven beszél; csakhogy anggunal ellentétben nem kezdett el (még, bár ahogy a képeit nézem, öregszik már annyira, hogy nem is fog) feneket riszálni valami borzalmas r'n'b alapra, hanem afféle titkos celine dion-ként filmeknek énekel (az élet szép betétdalát is ő!), koncertezik, egyre igényesebben, egyre nagyobb zenekarral (izraeli philharmonic!) és közben dalokat ír, csak úgy magának, meg annak a párszázezer rajongójának, és néha albumokat ad ki, biztonságos távolságra mindenféle toplistától. világzenének popzene, popzenének világzene, bluesnek r'n'b, r'n'b-nek viszont countrys; de annyi baj legyen, van aki úgysincs otthon sehol, van aki meg mindenhol, mindenben.

meg aztán, egyvalamiben van igazán igaza ennek a noának; tegyük be kis fadobozba, és felejtsük el ezt az egészet. most.

nyomozás egy beszélő mackó ügyében

irodalmi hűbammeg rovatunk izgalmas nyomozásba torkollik mindjárt, figyeld csak. mert az van hogy a dal mondta, hogy az egyik kedvenc cortazárja a mackó beszél, amit én persze még nem, és hogy azt annó feltette a blogjába is, csakhogy az a szemét hotdog, de komolyan, van e szarabb dolog mint a hotdog, nyilvánvalóan van, sőt az ikeás hotdog például egész jó, márcsak az ára miatt is, de most maradjunk online. tehát a hotdog letörölte (!), kapják be, de emlékezett az első mondatára, én meg rákerestem, és erre ez jött ki. a 'ty'-t tessék megnézni. de itt a teljes, később megjelent kiadvány is, tessék. a nyolcvanadik oldalra lapozzon, ha velem nyomoz watson! namost minden tiszteletem bereck józsefé, bár, sherlocktól elég szoktalan módon nem sokat tudok róla, azonkívül hogy valami külhazánkba szakadt író (szlovák, azt hiszem).

hogy hol itt az izgalom?

hát kéremszépen, a drágajó dalnak, meg persze egy index topikos toronyőrnek (azért érzed hogy micsoda nevek vannak itt, tisztára, mint egy jó krimiben) köszönhetően itt a teljes, eredeti cortazár szöveg:

én vagyok a ház csöveinek a mackója, és amikor csönd van, fölsétálok a meleg vizes csöveken, a központi fűtés vezetékein meg a szellőzőjáratokon, lakásról lakásra megyek a vízvezetékeken; én vagyok az a mackó, aki a csövekben jár.

azt hiszem, szeretnek, mert a szőröm tisztán tartja a járatokat, ugyanis örökké a csövekben futkározom, és az a kedvenc szórakozásom, hogy emeletről emeletre csúszkálok a vízvezetékeken. néha kidugom a mancsom valamelyik csapon, és akkor mondjuk a lány a harmadikról kiabálni kezd, hogy megégette magát, vagy brummogok egyet a második emeleti tűzhelynél, és Guillermina szakácsnő dühös lesz, hogy rosszul szelel a kémény. éjjel csöndben vagyok, akkor járok a leghalkabban, a kéményen át kikukkantok a tetőre, megnézem, hogy fönt táncol-e a hold, aztán meg mint a szélvész lecsúszom a pincébe, egész a kazánig. a nyári éjszakákon a ciszternában lubickolok, ott, ahol a csillagok is fürdenek; először az egyik mancsommal mosom meg az arcom, aztán a másikkal, utána mind a kettővel, és nagyon, de nagyon boldog vagyok.

akkor fogom magam, és végigcsúszkálom a ház összes csövét, és elégedetten brummogok hozzá, a lakók pedig fölriadnak, és azt hiszik, hogy valami baj van a csövekkel. van, aki fölgyújtja a villanyt, és fölírja magának, hogy reggel ne felejtsen el szólni a házmesternek. én meg a nyitva hagyott csapokat keresem, mindig akad ilyen, kidugom az orrom, és figyelem a szobák sötétjét,ahol ezek a lények laknak, akik nem tudnak csövön járni, és kicsit sajnálom őket, mikor látom, hogy milyen nagyok és esetlenek, és hallom, ahogy horkolnak, meg álmukban beszélnek, és olyan egyedül vannak. reggel, amikor mosdanak, megsimogatom az arcukat, megnyalom az orruk hegyét, és mint aki jól végezte dolgát, továbbmegyek.

cortazár egy állat, kezdek kamaszosan rajongani érte, a fene essen bele, egyszerűen minek ír az ember, ha nem így ír, mint ő, de így meg ki a fene tud írni, ha nem ő. de most nem a személyes frusztrációkról, és szánalmas irigykedésekről van szó (rá se lehet ismerni sherlockra, mi?) hanem arról, hogy watson, vesse össze eme szöveget bereckével. cortazár novellája a nagyítás bővített változatában jelent meg, amit összefüggő parkok címmel adtak ki - nem összekeverendő az összefüggő parkok című novellával, amit meg a játékokban is megtalálunk; cortazár honi helyzete meglehetősen bonyolult. szoktak idézni, másolgatni másoktól, mitadisten e sorok írója (ejnye sherlock, mi van magával?) is gyakran követ el ilyeneket, ez viszont egy komplett másolás, nagyon minimálisan átírva, és a pdf tanulsága szerint, ami ugye az eredeti kiadvány alapján készült, sehol nincsen semmi feltüntetve. botrány! ha csalódtál kedves watsonom, és nagyobb izgalmakat vártál, akkor egyrészt olvass doyle-t, ott sherlock se ilyen béna, másrészt olvass cortazárt, nem fogod megbánni. harmadrészt ezt a bereck mesélőt is elolvashatod, nem olyan rossz egyébként, csak az a té betű - jellemzően az lenne a legjobb - egy csúnya dolog.

mondatok a kör középpontja helyett

kezdem érteni, miért fontos megtalálni a kör középpontját; mert onnan talán még fontosabbá válhat maga a kör.

tehát itt és most, hosszú mondatokban, tekervényes megfogalmazásokban, szenvedélyes kirohanásokban, és orvosi őszinteséggel nem írom le azt, amit akarok írni rólad, magamról, arról ami történt, ami történik, és ami történni fog. így tartom meg magamnak, kétpofára, habzsolva, eleresztve, elpirulva, igen, pont mint egy kisgyerek.

a lufit tartó kisgyerek, amikor elengedi, és az száll a szélnek; így hozva létre az örök képletet, hogy az a lufi ezzel lesz végérvényesen az övé, annyira az övé, amennyire csak úgy lehet, hogy közben száll fel a magasságos mindenségbe.

a kisfiú, aki mindig a földön marad, ezzel kapja meg a magasságos mindenséget. a kisgyerek ajándéka a lufinak így ugyanaz, mint amit a lufi ad cserébe a kisgyereknek. az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy egy lufinak nem lehet ajándékba adni semmit, így az nem is viszonozhatja semmivel, a magasságos mindenséget pedig hiába védik a környezetvédők, lassan úgyis kilyukad, és a nyakunkba szakad, ahogy azt megérdemeljük.

amit nem írok le, így marad meg az enyém, végérvényesen az enyém, miközben jövök, megyek, vécézek, alszok, olvasok, magam elé bámulok, tehát mindent csinálok csak nem írok.

vajon azért nem írok, mert most úgy érzem, élek? vajon azért nem érzem hogy élek legtöbbször, mert írok?

az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.

pontosan emlékszem arra a fagyira, ami leesett, szétloccsanva a földön, és így sohasem lehetett az enyém. az íze benne van minden azóta elnyalt fagyiban, de semelyikre nem emlékszem annyira, mint arra, ami ott maradt, ízleletlenül, szétterülve a földön. pisztácia és csoki: a veszteségem ott folyik zölden és barnán a lábam között, én pedig bömbölök, mert még nem tudhatom akkor, hogy ez lesz az egyetlen fagyi, amit aztán az összes fagyiban el fogok nyalni; mindig, és mindegyikben, amíg csak leszek én, vagy árulnak fagylaltot. felnőttként tényleg nem érdemes veszíteni. ezért akarunk ennyire nyerni; és ezért veszítünk ennyit.

a kör középpontja azt hiszem a kör középpontjából lehet a lehető leglényegtelenebb. már csak ezért is érdemes lenne megtalálni.

maradni

minden napra egy bejegyzést! minden napra komolyságot, kultúrát, irodalmat! részemről minden napra inkább anyagi támogatást! lehetőleg euróban, ebben a bizonytalan világban. ettől azonban messze vagyunk, de addig is meg kell becsülni mindenféle támogatást, mégha nem is euróban, hanem mondjuk irodalomban érkezik, mint ez esetben. sose értettem, hogy minek van az embernek névnapja, de látod, például ezért; kaptam egy verset egy félig ismerős, félig szerethetően ismeretlen ismerősömtől. ráadásul egy nádasdy verset, akit én nem kedvelek túlságosan, pedig nem is tudom pontosan, hogy honnan veszem, hogy nem kedvelem túlságosan. ez azonban mindegy is; tudod volt a pingvines, annó attól igazán padlót fogtam, és most erre itt a másik, amit megint csak ismerni kellene, de én már nem is szégyellem magam miatta. elég találó ez a vers a mostani 'korszakra', nyilván nem véletlenül pont ezt kaptam; szelíd utalás, hogy a változás szűk száján való átcsúszás az bizony horzsolás. csak lennénk már túl rajta. addig azonban olvassunk verseket:

az átzuhanás, az megterhelő.
ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
a boltban a tanácstalan álldogálás,
amikor vendégek várhatók,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

ezek a nehezek. amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
de átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
ezek megterhelők, de stabilak
átzuhanni: az fáj. a változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

könyvek, kövek, tengerek

a könyv, amit épp olvasok, úgy kezdődik, hogy az írója ül egy kávéházban, és egy könyvet olvas. azt a könyvet, amit iantól kapott, aki szereti őt. a könyvet, amiben három nő egy napon, különböző korokban.

a világ, amelybe bármikor beléphetek, ha felnyitom, és aminek a lapjai között még érződik az új könyv tiszta, friss nyomda illata, egy másik világgal kezdődik, amelyben virgina woolf írónő kövekkel a zsebében gyalogol be a folyóba.

ezt írja búcsúlevélnek:
'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet. nem hiszem hogy két ember valaha boldogabb lehetett nálunk, amíg ez a borzalmas betegség nem jött. már nem vagyok képes harcolni ellene, tudom hogy a terhedre vagyok, és hogy nélkülem tudni fogsz dolgozni.'

ezt a könyvet olvassa könyvének elején az az írónő, akinek a könyvét most épp olvasom. ül egy kávéházban, és többször is elolvassa virgina woolf búcsúlevelét, és olyanokon tűnődik, hogy milyenek lehettek a kövei, vagy hogy mire gondolhatott amikor elmerült a vízben, maradt-e ideje megbánni a tettét mielőtt elvesztette az eszméletét.

én is többször elolvastam, de én nem jutottam el idáig, mert nem tudok napirendre térni az első mondat fölött: 'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet.' ez a mondat most elöntött, és nyakig süllyedek benne.

mert minden szempontból minden voltál már, ami valaki valakinek lehet, és az az egy - két dolog, ami hátravan, az talán nem is az enyém már. a többiből hol sok, hol kevés, hol még, hol elég. hullámzik, elvisz, visszaad, fullaszt, ringat, mély, és sekély, mint a tenger.

és a dolgok, amiket meg kellene, de nem tudom megbocsájtani neked, és a dolgok, amiket meg tudnám, de nem lehet megbocsájtani őket, ott lapulnak a zsebemben, keménnyé, hideggé és nehézzé válnak, mint a kövek, ahányszor a közeledbe érek. ahogy elfutok előled, úgy válnak könnyebbé, és ahogy visszafordulok, úgy kezdik el lehúzni a zsebemet.

de nem tudok elválni tőled; mint aki már egyszer látta a tengert, és utána mindig húzza a szíve vissza. belefáradtam már harcolni ellene. itt ülök egy kávézóban, ahol mandulát szórnak a habra, és ahol napközben üldögélve úgy érzi az ember, hogy egy titok részese; és én is újra és újra elolvasom virgina woolf búcsúlevelét.

arra gondolok, hogy mennyi van ebben a mondatban, hogy minden szempontból minden voltál; és hogy még mennyi hiányzik. nem hiszem hogy nem lett volna két ember, akik boldogabbak lehettek nálunk; de nem minden a boldogság, azt hiszem. épp ezért, néha biztosan érzem, hogy egyszer majd megállok a partodon, zsebemben azokkal a kövekkel, amik belőled és belőlünk lettek; és lassan beléd sétálok, mint ahogy abban a könyvben virgina woolf a folyóba, amit az olvas, akinek a könyvét épp olvasom.

öregek a lányvécében

becstelen brigantyk

egyenlőre nem a filmről fogok beszélni (sic! - írni te!), mert arról minek, meg arról úgyis sokan, sokfélét, inkább arról ami sokkal izgalmasabb volt; a film vége után pár ember röhög, pár megrökönyödik, közöttük marcika vágtat kifelé, de! és ez az, amiért nem szabad filmet letölteni, haj de csúnya dolog, meg ki is maradsz az ilyenekből: egy néni, meg egy bácsi ülnek a széken az egyik sorban. nem röhögnek. a bácsi fogja a néni kezét, az arcukon olyasfajta iszonyat, amiért a casting felelős egy vagyon fizetett volna, a kamera alulról, némi oldalfénnyel természetesen. micsoda iszonyat. marcika vágtatna kifelé, most viszont megáll, és szidja a sorsot, hogy afaszértnincsnálam ilyenkorfényképezőgép. a mozi majdnem kiürül, már a zenék listája megy - marcit ez máskülönben érdekelni szokta, most viszont sokkal jobban leköti a néni meg a bácsi. pedig menni kell mert késő van, vonat, busz, így nem várja meg, nem látja hogy mikor állnak fel, és jönnek ki a moziból. marcika romantikus a kurvanénikéjét: azt képzeli, soha, ott maradnak kéz a kézben örökre.

jó nagy baromság romantikáról beszélni egy tarantínó film után nem?
egy tarantínó film után jobban megbocsájtható kurvarondán káromkodni nem?

namost eleve hülyeség azon elkezdeni intelligensen vitázni, hogy akkor most ez vicces-e vagy sem. mármint a film. meg a történet. szar persze, de azt már az általános iskola lányvécéje óta tudjuk, hogy a szar alkalmasint lehet vicces is, éppen mert büdös, és undorító, főleg persze az ahogy a lányok szörnyülködnek rajta. egyébként, had ragadjam meg az alkalmat hogy elmondjam, hogy nem én voltam, becsszó, ez ilyen gyerekkori sérelem, mert én is intőt kaptam miatta, pedig én még beszari voltam akkoriban (nemúgy) (és máshogy mint most, igaz marcikám?), és az a dög klincsok, az csinálta (nagyrészt), meg én mindig is mondtam hogy ez annyira nem jó poén. akkor vagy viszont kúl csávó - mint az a dög klincsok - ha jól adod elő azt is, ami nem vicces; így leszel un. jófej, kúl, faszagyerek, stb. tarantínó barátunknak lassan papírja lehetne erről, ez nem vitás. hálierdő faszagyereke, a kúl csávó, aki kívülről jött, az összes kezdő, és kevésbé kezdő, dekoratív, és kevésbé dekoratív mellékvágányon lévő színésznőt megprücskölte, pár régi nagyágyúnak megmentette a karrierjét, és nyilván a már zálogfélben lévő villáit, összelopott mindent, amit érdemes, azt meg főleg, amit nem, újragyúrta, remixelte afféle alter dj-ként a lopott cuccokat; és ezt az egészet úgy nyomta a sznob, ellaposodott, puhányseggű hálierdőbeliek képébe, hogy lehidaltak tőle, az amerikaiakról nem is beszélve, azok meg elkezdték nyitogatni a pénztárcájukat, és hőst csináltak belőle. aztán meg, kicsit késve szokás szerint, az európaiak is.

ezúttal is gratuláljunk neki.

és ezzel persze nincsen semmi baj, annó a david holmes amikor itt volt magyarországon, én csak néztem, hogy ez az állat összemikszeli a plaidot (!) a jackson 5-el, a missisipin érlelt bluest az acid house-zal, és hasonló perverziókat művel, de ezt még több mint tíz éve, amikor ez a nagy samplingelt retróhullám a béka seggében volt, ráadásul mindezt olyasmi bájjal csinálta, hogy az ember a tíz ujját megnyalta, és abszolút nem bánta meg a belépő árát, pedig táncolni nem tudott rá, a feje meg megfájdult tőle, és aztán persze otthon megpróbálta utánacsinálni, de csak valami kavalkád borzalom jött ki belőle. van pár filmrendező, aki szintén megpróbálta tarantínót utánozni, és valami iszonyat szar lett a vége, olyasmi, amilyenek egyébként a tarantínó filmek is lennének, ha nem épp tarantínó rendezte volna őket. deha már így alakult, akkor az ember remekül szórakozik, főleg amikor ez a nagyra nőtt parasztgyerek (azért lássuk be, ez valahol bók) igazán elemében van, és jól odamutogat annak a már emlegetett puhányseggű, ellaposodott, stb. közönségnek, akik rosszabb esetbe nem értik a viccet, és fujjognak, ahogy azt a lányok is tették, amikor a lányvécé falán, dehát tudod, jobb esetben pedig, hogy mutassák hogy ők is vannak ám annyira jófejek, mint ez a quentin gyerek (ahogy mi is tettük, hogy dögöljön meg a klincsok) röhögnek vele, és remekül szórakoznak.

arról nem is beszélve, hogy valahol igaza van; basszus, erre való a mozi! való életben nem biztos hogy vicces, ha egy igazi hatori hanzóval (tényleg van ilyen bakker!) vágnak legalább négyfelé, de ha mindezt elég mennyiségű művérrel, ügyesen használt morricone giccsel, és egy babaarcú szőkeséggel látod, természetesen a moziban, akkor örülhetsz, mert biztos lehetsz benne, hogy amit épp most látsz, az az un. 'kúl'. a casablanca az más tészta, azt nézzék a filmszakosok, az un. klassz (ikus nélkül!, esküszöm, ezt egy filmszakostól hallottam!) és a klassz is jobb, mint a kasza (szintén filmszakos szöveg, a kasszasikeres 'blockbustereket' hívják így bennfentesen), de a legjobb a kúl, erről ne is nyiss (főleg egy filmszakossal) vitát. legalább ugyanennyire kúl dolog a lányvécére szart, upsz, dehát tudod, viszont a jófejség, és az un. zseniség között az az aprócska különbség, hogy az utóbbi akkor vagy, ha mindezt úgy csinálod, hogy nemhogy az igazgató, az egész iskola, de még a fél világ is érti, röhögi, és megfizeti a viccet. ha ezt meg tudod csinálni, akkor kalap le, mehetsz színésznőket babusgatni. ehhez mondjuk lehet jókor kell lenni jó helyen, és ami ennél is fontosabb, valamit mindenképpen le kell tenni az asztalra a szaron kívül, az persze nem baj ha benne van, és mindezt úgy kell letenni, hogy ebből még a hozzáértők is sokat tanuljanak; így lehet erre hivatkozni, ha véletlenül túl messzire mennél, vagy túlságosan szart csinálnál, és valahogy nem sikerülne úgy kijönni belőle, hogy ez jófejségnek tűnjön. tarantínó esetében ez is kipipálva: a ponyvaregény mindenképpen ilyen.

vagyis kurvajó.

tulajdonképpen az összes többi tarantínó film is kurvajó valamilyen értelemben, ahogy ez is, ahogy az előzők is, és valószínűleg a következő tíz is az lesz, de had jegyezzem meg, hogy bizonyos körök épp ezt mondanák a steven segal filmművészetére, vagy a másik kedvencem, akit méltánytalanul elfeledtek, de egyszer úgyis visszajön, és szétrúgja a seggeteket, tehát jean claude van damme-re is, sőt egészen annyi mindenre lehet ezt mondani, amennyit a fantáziád elbír. mármint hogy kurvajó. zseniális, az más, az az a magasság, ahova sose tudott felrúgni vandám se (szegénynek lehetnek egyáltalán gyerekei?), sose rángott úgy segal arcizma (bezzeg charles bronsoné!) és, hogy kössem az ebet a lányvécéhez, tarantínó se tudja ilyen magasra felkenni a szart még egyszer a lányvécé ajtajára; így aztán az egyre büdösebb, a filmjeiről meg szelíden annyit lehet mondani hogy 'egyre kevésbé átütő erejűek'. pedig most is kapunk mindent, amit eddig; öldöklést morriconéra, némi filmtörténeti kacsingatást (tegye fel a kezét aki nem ismerte fel a hét mesterlövészt legalább egyszer!), egy igen dekoratív hölgyet, pár híresen fasza dialógust, és némi amerikai agymenést. van ami hiányzik, például alig látunk hosszú combú hölgyeket, botrány. az nem magyarázat hogy a nácik nem voltak hosszú combúak, biztos meg lehetett volna valahogy oldani. valahogy kevesebb az emlékezetes zene is, erre sincsen magyarázat. kevesebb a faszaszöveg is, bár ez betudható annak, hogy szegény tarantínó újabban annyira el van szállva (sajnos magától) hogy saját magát nyúlja, és még ezt is egyre haloványabban. van ami viszont plusz; kapunk például brad pittet idióta akcentussal, kár hogy ezt már láttuk a blöffben, és ott nagyobbat is szól. nade egy zseniális főgonoszt is kapunk, ez aztán tényleg unikum, tarantínó eddigi legjobb gonosza, kár hogy kúltkasza volt a legutolsó batman, mert abban a joker csak az jobb ennél. aztán kapunk egy szénné lőtt hitlert is, ez aztán filmtörténeti pillanat (egyébként nem, trashfilmek tudói szerint már ez is lelőtt poén, szó szerint)! kapunk pár német egyenruhába öltöztetett statisztát, meg némi korabelinek látszó díszletet, nahát. némi századeleji német filmtörténet gyorstalpalót is, na ilyense volt még, biztos ez hiányzott. kapunk pár eddig méltánytalanul 'ismeretlen' színészt, élükön a már emlegetetten kitűnő főgonosszal, - chistoph waltz - meg a rendkívül bájos mélanie laurent-el, ezért is tessék mindenképpen hálás lenni. kapunk egy mérsékelten vicces, de legalább minőségileg kimagasló jelenetet, amiben épp kivagyokat játszanak a nácik, és ez azért is jó, mert legalább eszünkbe kaphatunk, hogy bakker, ez a játék tényleg nagyon vicces (tudod, a homlokodra nyomnak egy híres embert - az vagy te - és neked kell kitalálnod amolyan barkóba szerűen).

és több mint két óra játékidőt. ennyi bőven elég is a pénzünkért, meg is kapjuk amit akartunk, mehetünk haza. csakhogy azt a nénit, meg azt a bácsit nem értem, hogy ők miért maradtak ott, arcukon meg a már emlegetett borzalom. a fenének ültek be rá nem? hát mégis mit vártak? nem értik a poént mi? nácikat skalpolnak az apacsok, érted, hát nem kurvavicces? béna öregek. anyám mesélte hogy annó az egyik oszálytársa horogkeresztet rajzolt a ház falára, erre pár óra múlva jött érte a fekete autó, és nem látták többet. béna öregek, nem heverték ki. hiába na, ezek azt hiszik, nem lehet mindenből viccet csinálni. ezeket érzékenyen érinti ez a fajta idióta amerikai marháskodás. ezeknek a tekintetében benne van az az idegesítő kérdés hogy úristen, hova jutottunk? ezeket nem cseszte át tarantínó, mint a többieket, nézz oda, ezek nem röhögtek azon, ami nem is vicces; mert ezek abszolút nem röhögtek. csak szörnyülködtek. bennük van a hiba. az ilyen ne menjen moziba. legalábbis ne tarantínóra. inkább a casablancára, naja ha játszanák. persze ez is szemétség, tarantínónak minden sikerül, nekünk meg semmi; annó mi is mondtuk, hogy ha nem tetszik a lányoknak a művünk (ami jó szar volt ugye) menjenek más vécébe, de bakker, mi megkaptuk az intőt, és nem is voltunk sokáig jófejek. bezzeg tarantínó.