számszára minden, szélmalom, pörög, forog, meg nem áll. most épp a mese csak egy kutyáról-t forgattam újra, ismét megtanulva, hogy nem vagyok se jobb, se okosabb, mint évekkel ezelőtt. veresről biciklizek hazafele, világítás nincs, szinte semmit nem látok, az ég szélén ül a hold, hatalmas, félbevágott, és tombol. fülemben a mono meg a világ vége barátnője, tombolnak ők is. varázs éjszaka, fél háromkor bármi megtörténhet.
és meg is történik; jön egy kutya. először azt hiszem skót juhász, olyan lesszisen jön, mint aki tudja hova megy. fél háromkor, a kurvasötét úton a dolgok gyakran vesztik el a valóságértéküket; lehet, már álmodom, hát ráköszönök; helló lesz lí. megtorpan, mint aki csak most vett észre, megáll, megfordul, rámnéz, megállok, megfordulok, ránézek.
igen, ez hiba volt. menni kellett volna tovább megint, mert nem vicceltem hogy mindenhonnan tovább, az a jutás. ehelyett azon kapom magam, hogy nyújtom a kezemet, kezetszagolunk. felettünk megint a csillagok, én úgy érzem magam majdnem mint akkor, látod, számszára, ahonnan jöttem, oda jutok. nem lezli, most nézem, sötétebb a bundája, és hatalmas állat. állunk a csillagfénynél, és így olyan mintha inkább farkas lenne. szeme sötét, értelmes, vár.
zenét kikapcsolom, és elindulok, ő meg persze megfordul, és jön utánam. nem tudok kutyául, de azon a nyelven, amin tudok, persze elmondom neki, hogy ne jöjjön, mert nincs értelme, otthon burkus van, meg a nője, a zsömle, meg anyám, és a nálunk mindörökké vendég, a válság; de tudom, hogy nem az ő nyelvén beszélek. a hangsúlyom, azon múlna minden, csak egy megnyomott takarodj, meg pár kézmozdulat, megállna, és úgy maradna, percig értetlenül az út közepén, őrbottyán és veres között, aztán elindulna. nem utánam, valamerre.
de egy önző kis fasz vagyok, és, mit tagadjam örülök neki. álom éjszaka, tök sötét út közepén, egy farkassal, menni előre. autó sehol, lassan beérünk a faluba, látom rajta hogy kurvafáradt. megállunk, megáll, mellémfekszik, kidől, liheg, és úgy néz, mint aki lát. én meg elmondom neki az életemet, el én, mi mást csinálhatnék. az ember mindig az életét mondja, látod, mondom neki, azt mire megy vele. ő bezzeg nem mondja, néz és hallgat, mint aki hall. pihenünk, simogatom, persze a nők jönnek elő, meg az otthon, meg múlt, meg jövő, és egyéb csacskaságok, a falufényektől úgyse látják a csillagok.
aztán megyünk, lassan tekerek, bele az éjszakába, ő mögöttem, kopog a magassarkú körme a betonon, ezüstösen csillog a bundája, lázár ervin jut az eszembe, meg a fehér tigris, na mondom, gyere, megkeressük szolga erzsébetet. arra is gondolok, amit a tűz mellett, a fák alatt mondtam, vagy mondtak, hogy az a bajom, hogy nem merek felnőni; míg elérünk a rátóti botanikus kerttől a kereszteződésig, én már igen kicsiny gyerek vagyok, aki fehér hátasán (18 sebességes!) vágtat a rónán, mögötte hű társa, a farkas. aztán a kereszteződésnél már újra kis keserű huszonhét vagyok, a realista, és megpróbálnám elzavarni, de nincs szívem rá. micsoda kifejezés, basszad meg magad marci, szíved az erre nincs, de arra van hogy veled jöjjön. hiú reményeket kelteni, arra van, elvágni nincs. mennyivel erősebb a nő is (az anna - picsába is, nem mindegy, hogy van e neve vagy nincs?), az legalább elvagdos mindent, amivel nem tud mit kezdeni.
lassan megyek, mert már nagyon fáradt, a nyelve úgy jön utána, lépésben gurulunk be hartyánba. nem kell nagy ész megjósolni mi lesz; az összes nyiszlett kis görény eb dühösen politizál majd a kerítés mögül, holott azt hiszem, a farkasnak a farkáig se érnének. ti se vagytok jobbak nálunk, állapítom meg, de legalább tisztességesebbek, mintha. kerítés mögött én pofázok, mert van előttem kerítés; kerítésen kívül meg te eszel meg reggelire, mert te vagy a nagyobb. a farkas. az én farkasom. faszt. az iskolánál mondom neki, hogy menj tovább, arra egyenesen, majd arra lesz fasza minden. hazudik a szagom is. meg baromi fáradt; a kurvaéletbe, legalább egy éjszakára lepihenhetnél basszameg, de kutyáink vannak, nem tudok mit csinálni. pedig úgy jön a bicikli után, mint a buksi, s ez már megint a múlt, a gyerekkor, lépj már tovább rajta, te idióta, de az emlékezetből legalább senki nem zavarhat ki.
nem is tudom mibe bízok, de én mindig bízok valamibe', aztán sose tudom hogy minek, de most megint valahogy az jut eszembe, hogy mi lenne, ha mondjuk nem bántanák a burkusék. három kutya szép nyugodtan lefekszik, burkus körbe is vezeti, adok nekik kaját, anyámék is alszanak tovább, holnap meg felteszem az iwiwre, hogy egy fakras - skótjuhász keverék (fenéket egyébként, nemes kutya volt ez, csak nem értek a kutyákhoz) keresi hozzávaló hősét. mire másra való ez a kurva internet. blogot nem írok rólad, az biztos, ígérgetem neki.
de persze; itt vagyok, írok, ő meg az isten tudja. fogtam a burkust de nekiment; naná, zsömle a nője, náluk egyszerűbb a világ mint nálunk, nem kell udvariaskodni. a burkus is kóbor kutya volt, biztos ez a gyenge pontja. a farkas nem bántotta, pedig akkor vettem észre, hogy basszameg, ez még a burkusnál is nagyobb, pedig a burkus is elmehetne másodállásba medvének. bementem, burkusék tomboltak, persze még a halottak is felébredtek; az ablakból néztem, ő már más volt mint annó a pettyes; szótlanul, szinte nemesen, megfordult, és elment, ahonnan jöttünk, nyugodtan, lassan, nem nézett vissza.
ezaz bazdmeg, elegánsan, a veszteséget. nincs lelkizés. vadon szava szól a kis faluba. lófasz. s megint mit csináltál marci? rab zsuzsa versek maradtak, aztán elaludt a lelkiismeret. nem vagyok rossz, csak nem csinálok jót; ihaj csuhaj, sose halunk meg. s most ugye, aludjatok gyerekek, jön a tanulság, az értelmiségi szó, a konklúzió, amire rímelne az infúzió, csak senkinek nincs kedve rá; ne álljatok szóba kivert kutyákkal. mégha kivert kutyák is vagytok. persze, ne verjétek ki a kutyáitokat. csúnya dolog. s ha már úgy alakult, ahogy, szarjatok rá, ne lelkizzetek; és semmiképpen ne írjatok blogot. fasznak kell mindent túl magyarázni? inkább aludjatok.
és meg is történik; jön egy kutya. először azt hiszem skót juhász, olyan lesszisen jön, mint aki tudja hova megy. fél háromkor, a kurvasötét úton a dolgok gyakran vesztik el a valóságértéküket; lehet, már álmodom, hát ráköszönök; helló lesz lí. megtorpan, mint aki csak most vett észre, megáll, megfordul, rámnéz, megállok, megfordulok, ránézek.
igen, ez hiba volt. menni kellett volna tovább megint, mert nem vicceltem hogy mindenhonnan tovább, az a jutás. ehelyett azon kapom magam, hogy nyújtom a kezemet, kezetszagolunk. felettünk megint a csillagok, én úgy érzem magam majdnem mint akkor, látod, számszára, ahonnan jöttem, oda jutok. nem lezli, most nézem, sötétebb a bundája, és hatalmas állat. állunk a csillagfénynél, és így olyan mintha inkább farkas lenne. szeme sötét, értelmes, vár.
zenét kikapcsolom, és elindulok, ő meg persze megfordul, és jön utánam. nem tudok kutyául, de azon a nyelven, amin tudok, persze elmondom neki, hogy ne jöjjön, mert nincs értelme, otthon burkus van, meg a nője, a zsömle, meg anyám, és a nálunk mindörökké vendég, a válság; de tudom, hogy nem az ő nyelvén beszélek. a hangsúlyom, azon múlna minden, csak egy megnyomott takarodj, meg pár kézmozdulat, megállna, és úgy maradna, percig értetlenül az út közepén, őrbottyán és veres között, aztán elindulna. nem utánam, valamerre.
de egy önző kis fasz vagyok, és, mit tagadjam örülök neki. álom éjszaka, tök sötét út közepén, egy farkassal, menni előre. autó sehol, lassan beérünk a faluba, látom rajta hogy kurvafáradt. megállunk, megáll, mellémfekszik, kidől, liheg, és úgy néz, mint aki lát. én meg elmondom neki az életemet, el én, mi mást csinálhatnék. az ember mindig az életét mondja, látod, mondom neki, azt mire megy vele. ő bezzeg nem mondja, néz és hallgat, mint aki hall. pihenünk, simogatom, persze a nők jönnek elő, meg az otthon, meg múlt, meg jövő, és egyéb csacskaságok, a falufényektől úgyse látják a csillagok.
aztán megyünk, lassan tekerek, bele az éjszakába, ő mögöttem, kopog a magassarkú körme a betonon, ezüstösen csillog a bundája, lázár ervin jut az eszembe, meg a fehér tigris, na mondom, gyere, megkeressük szolga erzsébetet. arra is gondolok, amit a tűz mellett, a fák alatt mondtam, vagy mondtak, hogy az a bajom, hogy nem merek felnőni; míg elérünk a rátóti botanikus kerttől a kereszteződésig, én már igen kicsiny gyerek vagyok, aki fehér hátasán (18 sebességes!) vágtat a rónán, mögötte hű társa, a farkas. aztán a kereszteződésnél már újra kis keserű huszonhét vagyok, a realista, és megpróbálnám elzavarni, de nincs szívem rá. micsoda kifejezés, basszad meg magad marci, szíved az erre nincs, de arra van hogy veled jöjjön. hiú reményeket kelteni, arra van, elvágni nincs. mennyivel erősebb a nő is (az anna - picsába is, nem mindegy, hogy van e neve vagy nincs?), az legalább elvagdos mindent, amivel nem tud mit kezdeni.
lassan megyek, mert már nagyon fáradt, a nyelve úgy jön utána, lépésben gurulunk be hartyánba. nem kell nagy ész megjósolni mi lesz; az összes nyiszlett kis görény eb dühösen politizál majd a kerítés mögül, holott azt hiszem, a farkasnak a farkáig se érnének. ti se vagytok jobbak nálunk, állapítom meg, de legalább tisztességesebbek, mintha. kerítés mögött én pofázok, mert van előttem kerítés; kerítésen kívül meg te eszel meg reggelire, mert te vagy a nagyobb. a farkas. az én farkasom. faszt. az iskolánál mondom neki, hogy menj tovább, arra egyenesen, majd arra lesz fasza minden. hazudik a szagom is. meg baromi fáradt; a kurvaéletbe, legalább egy éjszakára lepihenhetnél basszameg, de kutyáink vannak, nem tudok mit csinálni. pedig úgy jön a bicikli után, mint a buksi, s ez már megint a múlt, a gyerekkor, lépj már tovább rajta, te idióta, de az emlékezetből legalább senki nem zavarhat ki.
nem is tudom mibe bízok, de én mindig bízok valamibe', aztán sose tudom hogy minek, de most megint valahogy az jut eszembe, hogy mi lenne, ha mondjuk nem bántanák a burkusék. három kutya szép nyugodtan lefekszik, burkus körbe is vezeti, adok nekik kaját, anyámék is alszanak tovább, holnap meg felteszem az iwiwre, hogy egy fakras - skótjuhász keverék (fenéket egyébként, nemes kutya volt ez, csak nem értek a kutyákhoz) keresi hozzávaló hősét. mire másra való ez a kurva internet. blogot nem írok rólad, az biztos, ígérgetem neki.
de persze; itt vagyok, írok, ő meg az isten tudja. fogtam a burkust de nekiment; naná, zsömle a nője, náluk egyszerűbb a világ mint nálunk, nem kell udvariaskodni. a burkus is kóbor kutya volt, biztos ez a gyenge pontja. a farkas nem bántotta, pedig akkor vettem észre, hogy basszameg, ez még a burkusnál is nagyobb, pedig a burkus is elmehetne másodállásba medvének. bementem, burkusék tomboltak, persze még a halottak is felébredtek; az ablakból néztem, ő már más volt mint annó a pettyes; szótlanul, szinte nemesen, megfordult, és elment, ahonnan jöttünk, nyugodtan, lassan, nem nézett vissza.
ezaz bazdmeg, elegánsan, a veszteséget. nincs lelkizés. vadon szava szól a kis faluba. lófasz. s megint mit csináltál marci? rab zsuzsa versek maradtak, aztán elaludt a lelkiismeret. nem vagyok rossz, csak nem csinálok jót; ihaj csuhaj, sose halunk meg. s most ugye, aludjatok gyerekek, jön a tanulság, az értelmiségi szó, a konklúzió, amire rímelne az infúzió, csak senkinek nincs kedve rá; ne álljatok szóba kivert kutyákkal. mégha kivert kutyák is vagytok. persze, ne verjétek ki a kutyáitokat. csúnya dolog. s ha már úgy alakult, ahogy, szarjatok rá, ne lelkizzetek; és semmiképpen ne írjatok blogot. fasznak kell mindent túl magyarázni? inkább aludjatok.
1 megjegyzés:
jajte
Megjegyzés küldése