'már harminckilenc éve töröm a fejem ennek a herakleitosz-töredéknek a megfejtésén, de még mindig nem jutottam igazán a közelébe - miközben mégiscsak az az érzésem, hogy igenis benne vagyok a legközepében. ha valaki megkérdezi tőlem, mit jelent, ránézek csodálkozva: nem érted? ami változik, megpihen. ahhoz, hogy meg tudjunk nyugodni, le tudjunk csillapulni, meg kell változnunk. vagy talán azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy megváltoztunk, hogy bele kell törődnünk a változásba? vagy, egyszerűen valami olyasmit jelent, csak mélyebben és titokzatosabban mondja el, hogy: a változatosság gyönyörködtet? nem, herakleitosz nem a külvilágról beszél, hanem a belsőről. ami változik, megpihen. ami nem változik, ami képtelen változni, az nem egyszerűen stagnál, hanem - a maga nyugtalanságában és zaklatottságában, miközben azt hiszi, hogy a zaklatottság, és a nyugtalanság maga a változás, a sebességet és a csörtetést összetéveszti a változással - az olyanabbnál is olyanabb marad. tudni kell változni, és tudni kell megpihenni a változásban'
(forgách andrás, nov. 17-én, az írók boltjának újra megnyitásán)
tehát minden olyanabbnál is olyanabb maradt, képtelen vagyok megnyugodni, belülről rág, tép szét, ami nem változik, és kívülről farag, forgácsol, ami változik; olyanabbnál is olyanabb, mint a csönd, mint a nyak és a sál közé csurgó novemberi eső, mint a kerítés átugrása közben beakadó láb a szétrepedt fa között, ami mindig ugyanoda szorul be, mint a vasalt ingszag, mint a járdák dőlése, és lejtése, mint a gyorsan megivott kávé után maradó cukornyom, amit ha meglátsz, elfordulsz, mert benne van a jövő, vagy a kilincs hangja, amikor úgy csukod be az ajtót, hogy tudod, nem jön utánad be rajta senki; olyanabbnál is olyanabb, igen, például mint a csönd.
miért van az, hogy aki kevesebb hasonlatot használ, annak kevésbé hisznek? viszont, aki nagyon sok hasonlatot használ, azt csak úgy értik meg, ha hasonlítják valamihez?
mint a csönd, mint a kikapcsolt monitor, mint az üres ásványvizes palack a kuka mellett, mint egy bezárt bolt, mint egy utolsó vonat, mint egy teli szekrény ruha, amiből egyiketse, sehovase; mint egy mint, mint egy, mint. mint egy hasonlat, ami te magad vagy. olyanabbnál is olyanabb, igen, mint például te, mint például én. és mint a velünk élre vasalt ingben járó idő.
azt mondja krasznahorkai, hogy telik, de nem múlik. én játszom vele, tekergetem: nekem múlik, de nem telik. mindig csak széllel szemben állni, és várni, és közben meg végig az a vasalt ing illat.
irigykedve nézem mostanában a dohányosokat, akik naponta többször is meggyújtanak, elégetnek és elszívnak valamit, így a szájukon keresztül mintegy orálisan részévé válnak az elmúlásnak, nap mint nap eltelik nekik, nap mint nap elmúlik nekik, és aztán nap mint nap újraveszik, újragyújtják, és megnyugszanak tőle, mintha változna, pedig a cigaretta a kezükben már rég olyanabbnál is olyanabb; míg én csak ülök itt, egyik mondatra a másik után gyújtok rá, leégnek ízetlenül; a szűrő a monitor, a hamutál a blog, és a füstje, a füstje az én vagyok.
hiába változok. nyugtalan, fáradt vagyok; mindig olyanabbnál is olyanabb maradok.
(forgách andrás, nov. 17-én, az írók boltjának újra megnyitásán)
tehát minden olyanabbnál is olyanabb maradt, képtelen vagyok megnyugodni, belülről rág, tép szét, ami nem változik, és kívülről farag, forgácsol, ami változik; olyanabbnál is olyanabb, mint a csönd, mint a nyak és a sál közé csurgó novemberi eső, mint a kerítés átugrása közben beakadó láb a szétrepedt fa között, ami mindig ugyanoda szorul be, mint a vasalt ingszag, mint a járdák dőlése, és lejtése, mint a gyorsan megivott kávé után maradó cukornyom, amit ha meglátsz, elfordulsz, mert benne van a jövő, vagy a kilincs hangja, amikor úgy csukod be az ajtót, hogy tudod, nem jön utánad be rajta senki; olyanabbnál is olyanabb, igen, például mint a csönd.
miért van az, hogy aki kevesebb hasonlatot használ, annak kevésbé hisznek? viszont, aki nagyon sok hasonlatot használ, azt csak úgy értik meg, ha hasonlítják valamihez?
mint a csönd, mint a kikapcsolt monitor, mint az üres ásványvizes palack a kuka mellett, mint egy bezárt bolt, mint egy utolsó vonat, mint egy teli szekrény ruha, amiből egyiketse, sehovase; mint egy mint, mint egy, mint. mint egy hasonlat, ami te magad vagy. olyanabbnál is olyanabb, igen, mint például te, mint például én. és mint a velünk élre vasalt ingben járó idő.
azt mondja krasznahorkai, hogy telik, de nem múlik. én játszom vele, tekergetem: nekem múlik, de nem telik. mindig csak széllel szemben állni, és várni, és közben meg végig az a vasalt ing illat.
irigykedve nézem mostanában a dohányosokat, akik naponta többször is meggyújtanak, elégetnek és elszívnak valamit, így a szájukon keresztül mintegy orálisan részévé válnak az elmúlásnak, nap mint nap eltelik nekik, nap mint nap elmúlik nekik, és aztán nap mint nap újraveszik, újragyújtják, és megnyugszanak tőle, mintha változna, pedig a cigaretta a kezükben már rég olyanabbnál is olyanabb; míg én csak ülök itt, egyik mondatra a másik után gyújtok rá, leégnek ízetlenül; a szűrő a monitor, a hamutál a blog, és a füstje, a füstje az én vagyok.
hiába változok. nyugtalan, fáradt vagyok; mindig olyanabbnál is olyanabb maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése