szeretnék meghalni. nézd meg ezt a mondatot, olvasd el újra, és nyugodtan mosolyogj. nem vicces? szeretnék meghalni. csak két szó. de, vicces. végülis, minden vicces; az élet, az isten, az ember, és nesze, a halál is. amit én izomból kinevetek, az az, amikor valaki, aki él, azt mondja: szeretne meghalni. vicces. hülye barom. a másik, amit biztosan kiröhögnék, bár még nem találkoztam vele, az az, hogyha mindezt tetézi azzal, hogy a blogjába írja le. mint a híradó stáb elötti öngyilkosok. vicces. egy jó kiadós #ás kellene nekik, azon meg a tűzoltók úgyse fognak segíteni, mondaná az erdélyi öreg bácsi, és milyen igaza lenne. a blogba írni, hogy nem akarsz élni, szánalmas, és igen, vicces. az ország-világ előtti nagyjelenetek mindig viccesek. idenézzetek, mennyire nyomorult vagyok! idenézzetek, mennyire nem megy! hírnév, és népszerűség egyébként ez is. a bohócok elkorcsosult maradványai ezek is. ugye, legalább addig tetszem, addig ki tudok csikarni belőletek valamilyen nyomorult érzelmet, amíg meghalok, ugye? szántok addig a pár másodpercig, szörnyülködtök, magatokra néztek, felismertek, megbocsátotok, csináltok valamit, hé, bazdmeg, míg zuhanok? maradt volna magának. méltósággal kell ezt csinálni bazdmeg, nem blogolva; lesni a kommenteket, hogy hányan vigasztalnak. na, ugyan, marci, ne halj meg! hogy tetszett popper szabályzata; az is azzal kezdi hogy 'jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire' nabazdmeg, sose voltam jól képzett. és a nashua baromsága; hogy lehet segíteni az öngyilkosokon. 'összefogással, türelemmel mennyi életen lehetne segíteni'! vagy 'szegény albert györgyi!' stb. hogy röhögtem rajta. és igazam volt. nem élet klubbja, meg hetenkénti gyűlések, ahol karöltve megbeszélik, hogy miért is kellene élni, nem ilyenek kellenek; gyertek a csillaghegyre bazdmeg, vagy a mexikói útra, toljátok a tolószéket! mondta marci, a bölcs fasza gyerek, aki tudta mit beszél. mekkora pofám volt; és erre nézd meg még egyszer, hogy kezdődik ez a kurva bejegyzés: 'szeretnék meghalni'.
na akkor nézzünk egy kis irodalmat.
'tudtam, a diszkó elől telefonáló lánnyal úgysem mennék semmire. gyorsan el akartam intézni az ügyet, ezért megmondtam neki a megoldást.
- öld meg magad.
- mi? - kérdezte.
- öld meg magad.
- mi? - ismételte.
- vegyél be nyugtatót vagy szívgyógyszert, igyál rá alkoholt, aztán húzz a fejedre nylonzacskót.
- mi?!
fél kézzel nem lehet jól bepanírozni a húst, ezért rákiabáltam a lányra, hogy most, vagy soha! húzd meg a ravaszt, vagy hajítsd el a stukkert. ne vacakolj. most veled vagyok, de meghalnod már egyedül kell. nem érek rá egész este.
először azt hittem, új effektet kevertek a zenébe, de aztán rájöttem, hogy a lány sír. zokogott. letettem a kagylót.
nem elég, hogy húst kell paníroznom, itt vannak ezek az emberek, akik azt várják tőlem, hogy rendbehozzam az életüket!'
(palahniuk: halálkultusz)- öld meg magad.
- mi? - kérdezte.
- öld meg magad.
- mi? - ismételte.
- vegyél be nyugtatót vagy szívgyógyszert, igyál rá alkoholt, aztán húzz a fejedre nylonzacskót.
- mi?!
fél kézzel nem lehet jól bepanírozni a húst, ezért rákiabáltam a lányra, hogy most, vagy soha! húzd meg a ravaszt, vagy hajítsd el a stukkert. ne vacakolj. most veled vagyok, de meghalnod már egyedül kell. nem érek rá egész este.
először azt hittem, új effektet kevertek a zenébe, de aztán rájöttem, hogy a lány sír. zokogott. letettem a kagylót.
nem elég, hogy húst kell paníroznom, itt vannak ezek az emberek, akik azt várják tőlem, hogy rendbehozzam az életüket!'
be kell panírozni a húst. igazából csak tenni kell a tűzre. anyám zárt ajtók mögött őrjöng. de ezek igazából részletkérdések; ott tartottunk hogy szeretnék meghalni. most persze le kellene vezetni, hogy miért, ideologizálni, bölcselkedni, jópofásodni, hogy részvétet, kegyelmet, és szimpátiát csaljak ki belőled, aki olvasod, és főleg belőlem, aki írja, és vagyok annyira önző, egocentrikus fasz, hogy azt mondjam, ez utóbbinak lenni, és utóbbit becsapni, lényegesen nehezebb. persze ne higyj nekem, figyeld a szavaimat, mert csalok. szeretnék meghalni tehát. az egész pár napja kezdődött, borotválkozás közben, mint annyi minden. félig borostás, félig habos arccal rájöttem, hogy ha meghalok, nem marad utánam semmi. nobel díjas gondolat, nemigaz? és még csak rosszul sem voltam közben, nem fájt a szívem sem, a nyakam se törtem. aztán, mert nekem nem elég a nóbel díj, arra is rájöttem, hogy hogyne maradna; de semmit nem fejeztem be, félbehagyott cetlik maradnának utánam, félig kihűlt fürdővizek (ez nem költészet, nem szimbólum, ott volt basszus az orrom előtt), és csupa korcs, elszáradt emberi, és nem emberi kapcsolat. nem fogok még meghalni, villogtam a borotvapengével, mert még annyi minden van előttem; és persze, rögtön arra is rájöttem, hogy fogalmam sincs hogy fogom elérni őket, és nem is vagyok a jó úton, sőt, egyre kevésbé hiszek az utakban, és hogy a perceim igazából apró részletekké bomlanak, amiből csak alig pár számít igazán, és az összes többi forgács, ahogy szabó magda mondja, és hogy hiú vagyok, és a hiúságom a forgácsot türelmetlenül félre söprené, és nagy, törékeny kincsekkel pakolnám meg, ezt a fennmaradó x évet, amikből, az a kevés, ami van, azokat se bírom elviselni, hiába menekülnék újabba, és újabba. nem baj, ha nem tudod követni, nem is érdemes. mindenesetre megborotválkoztam (most mond meg), és csináltam a napjaimat, ittam, mentem, beszéltem, forgácsok hullottak szerteszét, és közben, igen, egy kis időre, megint, ugyanott, mint ahogy idén már egyszer, megszületett bennem valami; most adná magát a nagy szavak táblájáról ide másolni hogy 'ugyanott meg is halt bennem valami' ez azonban kurvára nem igaz; megszakadt a szívem, igen, de nem történt semmi. még éreztem is utána. nyilván nem szakadt meg, mi? naja, gumiból van. igen, szerettem volna, ha kitör valami háború, ha hirtelen szökőár közeleg veresegyháza felől, ha élőhalottak lepik el az utcát, vagy történik végre valami végleges, valami új, valami 'meglepetés'; de nem történt semmi, és még azt se lehet mondani, hogy nem történt semmi, mert valami persze megváltozott, ott belül, valami kurva fogaskerék megállt, vagy ilyesmi, de nem tette meg azt a szívességet, hogy színpadiasan, látványosan történjen, nem állította meg a szívemet, nem ájultam el, vért se vesztettem tőle, ráadásul végig volt valami istenverte dejavu érzésem is közben, hogy ilyen is történt már, ismerős volt minden mozzanat. azt hiszem innen kezdődött ez az egész, és ennek a vége az, hogy ilyen fasság, bocsánat, akárhogy is lesz, legalább tanulj meg tisztességesen beszélni marci, szóval ilyen badarságokat írok ide, mint hogy 'szeretnék meghalni'.
és most nézzünk megint egy kis irodalmat.
'(...) még csak rosszkedvű se voltam. csak azt mondtam magamnak: elég volt. haszontalan, rongy ember, elég volt. mit vesződjem én magammal még tovább?
ez se szép dolog igaz, otthagyni mindent – elviselhetetlen és gyűlöletes. még ma is szörnyű visszagondolni rá. csakhogy én meg voltam ám törve nagyon, ezt se feledjük. és úgy kívántam gyorsan a halált, mintha szomjas volnék.
s ami furcsa és megjegyezni való: a feleségem eszembe se jutott. vagy legalábbis: nem tartott vissza semmitől.
– ő úgyse szeret engem – hárítottam el magamtól az életemet. s ennek egyszerű oka volt: megint fordult el az élet balfelé. megint furcsa jelenségek voltak odahaza, s ehhez már nem volt kedvem. meguntam az egészet. – –
s vattával előbb jól bedugtam a fülemet, mert akkora lett a zaj odakinn: a dobogás meg a zuhanások, meg a sziréna búgása, mintha világok akarnának összedőlni körülöttem. s én egy kis békességet akartam a gondolataimhoz.
s micsoda badarságnak tűnt az egész, el nem mondhatom. az élet és minden erőfeszítése. mintha hályog hullna le a szememről. mert mire volt jó ez a rengeteg nyűglődés? ehelyett bízvást ott állhattam volna az út szélén fütyörészve, az is ért volna ugyanennyit. s nem fájlaltam én itthagyni semmit a világon.
s még meg is mostam jó hideg vízben a nyakam meg a fejem… s hogy ezt mért tettem? ezen se csodálkozzék senki. nem a túlvilág számára. én láttam egyszer egy magányos öregembert, zabolátlan, lángolószemű szenvedőt, az is elszánta magát, hogy végez a világgal, csak arra várt még, amíg beteg gyereke a másik szobában kiszenved – s az is megevett az utolsó pillanatokban két lágy tojást. miért tette? mert éhes volt. mert az élet addig tart, amíg tart, vagyis az utolsó pillanatig.
így tekintendő ez a mosdás is.'
(füst: feleségem története)
akármi lesz, megborotválkozok megint. pedig, meg akarok halni. namost, én nem így vagyok azért ezzel teljesen, és közben mégis. mert szomjazom most nagyon. mármint ezt a bizonyos hülye szót, ezt a főnevet, vagy mi a fene ez. furcsa szó, mondja rá a dávid, az előbb megkérdeztem tőle, hogy szerinte létige e vagy sem. beragoztuk rendesen, szegény faragóné, nem lenne rám büszke, hogy még ezt se tudom. 'mit csinál? meghal.' így ige, bazdmeg. 'milyen? halálos.' így meg mellékes. mindegy. minden egyes bazdmegért megérdemelnék egy pontos rúgást, oda, ahol a legjobban fáj. nem fallikus, hiába hiszed, hanem valahova oda, belülre. mindegy! szóval szomjazom, de nem azért, mert meguntam az egészet; illetve csak részben. próbálok nem szentimentális lenni, (de rohadt nehéz, hiszen egy szentimentális kis pöcs vagyok - rúgj bazdmeg! -, ha eddig még nem vetted volna észre) de odakint gyönyörű az ég; vastag ecsettel festet sötét felhők alatt pironkodik a többi; és gyönyörű, és nem untam meg ezt még mindig, mint ahogy a többit se, és ha épp most szerelmes tudnék lenni, úgy ahogy szeretnék, erről is valami hülyeség jutna eszembe, mint ahogy jut is, csak épp abba halok bele; ez megint mindegy, arra akartam csak rámutatni, hogy nem unom ezt az egészet. illetve nem az életet. még magamat se, benne, genetikai csőd, hibás egyed, mindig izgalmas, hogy marad életben a mélyvízben, és szerettem is magamon röhögni ezügyben mindig. talán inkább az az igaz, hogy engem se tart most vissza senki semmitől. igen, ez az. a hiúságom, és sértettségem talán ezt sérelmezi; hol van az, aki meg tudna állítani. akinek elhinném. és ha van, és ha ismerem, és ha igaza is van; nem tart vissza, nézd meg, ígyse semmitől. lehet ez a bajom. persze magamnak köszönhetem ezt is. és az is igaz, hogy most úgy látom magam, mintha hályog jött volna le; hogy mire való ez a rengeteg nyűglődés. lángolószemű szenvedőnek lenni, minek, kinek. de hiúság, és önzőség ez is, és lángolószemű szenvedőnek lenni azzal jár, hogy az ember fél egyedül maradni; hiúságomban, és önzőségemben pedig egyedül vagyok, nézd meg, és kellemetlen ez is. kellemetlen, nem elviselhetetlen; és éppen ez, amiről még beszélni akarok. hogy nem azért akarok meghalni, mert olyan dolgok törtétek, történnek, vagy fognak történni velem, amiket nem bírnék elviselni. igen, kezdem megtanulni, hogy a művészet azzal is hazudik, hogy befejezi a dolgokat, lehúzza a függönyt, megszakítja a szívet, megöli a testet, nagy végletes fasságokat csinál aköré, amiről szólni akar; közben a valóságban is pontosan ez történik, csak halkabban, szelídebben, nyugodtabban. meghalni is csak egyszer lehet, felírod az ilyen közhelyeket? szóval elviselni el lehet mindent, amit nem, azt is. azthiszem. de egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy mit beszélek, mondtam, figyeld a szavaimat, mert csalok. tehát nem a szenvedés, sőt egyáltalán semmilyen dolgok elviselhetetlensége miatt, és nem is az unalom miatt; és azt hiszem, van itt még egy dolog, amit be kéne valljak magamnak: nem is az öngyűlölet miatt. gyűlölöm, gyűlölöm persze magamat, ahogy illik, de mint mondottam, hiú vagyok, és önző, és az nyomkodja tovább az egerét, aki nem ilyen; és biztos van olyan is. de annyira nem tudom gyűlölni magamat, hogy az önpusztításom ne csak egy hiú, látványos színpadi show legyen, a külvilág felé is, de legfőképpen önmagam felé; igen, magamba tudnám állítani a nagykést, és elvérezni a konyhában, de közben biztos hogy valami istenverte szerepet játszanék túl közben, és röhögnék magamon, és gyűlölném magamat, és meg lennék sértve, hogy egy ilyen nagyszerű elme, mint én, hogy végezheti ilyen csúfosan. most akkor már csak az marad, hogy megmagyarázzam, ha ezért nem, hát miért? na ezaz. előbb a reklám.
és most nézzünk megint egy kis irodalmat.
'(...) még csak rosszkedvű se voltam. csak azt mondtam magamnak: elég volt. haszontalan, rongy ember, elég volt. mit vesződjem én magammal még tovább?
ez se szép dolog igaz, otthagyni mindent – elviselhetetlen és gyűlöletes. még ma is szörnyű visszagondolni rá. csakhogy én meg voltam ám törve nagyon, ezt se feledjük. és úgy kívántam gyorsan a halált, mintha szomjas volnék.
s ami furcsa és megjegyezni való: a feleségem eszembe se jutott. vagy legalábbis: nem tartott vissza semmitől.
– ő úgyse szeret engem – hárítottam el magamtól az életemet. s ennek egyszerű oka volt: megint fordult el az élet balfelé. megint furcsa jelenségek voltak odahaza, s ehhez már nem volt kedvem. meguntam az egészet. – –
s vattával előbb jól bedugtam a fülemet, mert akkora lett a zaj odakinn: a dobogás meg a zuhanások, meg a sziréna búgása, mintha világok akarnának összedőlni körülöttem. s én egy kis békességet akartam a gondolataimhoz.
s micsoda badarságnak tűnt az egész, el nem mondhatom. az élet és minden erőfeszítése. mintha hályog hullna le a szememről. mert mire volt jó ez a rengeteg nyűglődés? ehelyett bízvást ott állhattam volna az út szélén fütyörészve, az is ért volna ugyanennyit. s nem fájlaltam én itthagyni semmit a világon.
s még meg is mostam jó hideg vízben a nyakam meg a fejem… s hogy ezt mért tettem? ezen se csodálkozzék senki. nem a túlvilág számára. én láttam egyszer egy magányos öregembert, zabolátlan, lángolószemű szenvedőt, az is elszánta magát, hogy végez a világgal, csak arra várt még, amíg beteg gyereke a másik szobában kiszenved – s az is megevett az utolsó pillanatokban két lágy tojást. miért tette? mert éhes volt. mert az élet addig tart, amíg tart, vagyis az utolsó pillanatig.
így tekintendő ez a mosdás is.'
(füst: feleségem története)
akármi lesz, megborotválkozok megint. pedig, meg akarok halni. namost, én nem így vagyok azért ezzel teljesen, és közben mégis. mert szomjazom most nagyon. mármint ezt a bizonyos hülye szót, ezt a főnevet, vagy mi a fene ez. furcsa szó, mondja rá a dávid, az előbb megkérdeztem tőle, hogy szerinte létige e vagy sem. beragoztuk rendesen, szegény faragóné, nem lenne rám büszke, hogy még ezt se tudom. 'mit csinál? meghal.' így ige, bazdmeg. 'milyen? halálos.' így meg mellékes. mindegy. minden egyes bazdmegért megérdemelnék egy pontos rúgást, oda, ahol a legjobban fáj. nem fallikus, hiába hiszed, hanem valahova oda, belülre. mindegy! szóval szomjazom, de nem azért, mert meguntam az egészet; illetve csak részben. próbálok nem szentimentális lenni, (de rohadt nehéz, hiszen egy szentimentális kis pöcs vagyok - rúgj bazdmeg! -, ha eddig még nem vetted volna észre) de odakint gyönyörű az ég; vastag ecsettel festet sötét felhők alatt pironkodik a többi; és gyönyörű, és nem untam meg ezt még mindig, mint ahogy a többit se, és ha épp most szerelmes tudnék lenni, úgy ahogy szeretnék, erről is valami hülyeség jutna eszembe, mint ahogy jut is, csak épp abba halok bele; ez megint mindegy, arra akartam csak rámutatni, hogy nem unom ezt az egészet. illetve nem az életet. még magamat se, benne, genetikai csőd, hibás egyed, mindig izgalmas, hogy marad életben a mélyvízben, és szerettem is magamon röhögni ezügyben mindig. talán inkább az az igaz, hogy engem se tart most vissza senki semmitől. igen, ez az. a hiúságom, és sértettségem talán ezt sérelmezi; hol van az, aki meg tudna állítani. akinek elhinném. és ha van, és ha ismerem, és ha igaza is van; nem tart vissza, nézd meg, ígyse semmitől. lehet ez a bajom. persze magamnak köszönhetem ezt is. és az is igaz, hogy most úgy látom magam, mintha hályog jött volna le; hogy mire való ez a rengeteg nyűglődés. lángolószemű szenvedőnek lenni, minek, kinek. de hiúság, és önzőség ez is, és lángolószemű szenvedőnek lenni azzal jár, hogy az ember fél egyedül maradni; hiúságomban, és önzőségemben pedig egyedül vagyok, nézd meg, és kellemetlen ez is. kellemetlen, nem elviselhetetlen; és éppen ez, amiről még beszélni akarok. hogy nem azért akarok meghalni, mert olyan dolgok törtétek, történnek, vagy fognak történni velem, amiket nem bírnék elviselni. igen, kezdem megtanulni, hogy a művészet azzal is hazudik, hogy befejezi a dolgokat, lehúzza a függönyt, megszakítja a szívet, megöli a testet, nagy végletes fasságokat csinál aköré, amiről szólni akar; közben a valóságban is pontosan ez történik, csak halkabban, szelídebben, nyugodtabban. meghalni is csak egyszer lehet, felírod az ilyen közhelyeket? szóval elviselni el lehet mindent, amit nem, azt is. azthiszem. de egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy mit beszélek, mondtam, figyeld a szavaimat, mert csalok. tehát nem a szenvedés, sőt egyáltalán semmilyen dolgok elviselhetetlensége miatt, és nem is az unalom miatt; és azt hiszem, van itt még egy dolog, amit be kéne valljak magamnak: nem is az öngyűlölet miatt. gyűlölöm, gyűlölöm persze magamat, ahogy illik, de mint mondottam, hiú vagyok, és önző, és az nyomkodja tovább az egerét, aki nem ilyen; és biztos van olyan is. de annyira nem tudom gyűlölni magamat, hogy az önpusztításom ne csak egy hiú, látványos színpadi show legyen, a külvilág felé is, de legfőképpen önmagam felé; igen, magamba tudnám állítani a nagykést, és elvérezni a konyhában, de közben biztos hogy valami istenverte szerepet játszanék túl közben, és röhögnék magamon, és gyűlölném magamat, és meg lennék sértve, hogy egy ilyen nagyszerű elme, mint én, hogy végezheti ilyen csúfosan. most akkor már csak az marad, hogy megmagyarázzam, ha ezért nem, hát miért? na ezaz. előbb a reklám.
'kívülről látta magát. évekkel korábban egy súlyos depresszió mélyén elsajátította az önmagától való távolságtartást. megtanulta kívülről figyelni saját magát, érzelmileg függetlenedve testétől. … a mély depresszió olyan, mint a halál. mintha egy tökéletesen szigetelt üvegablak mögött állna. nem ér el hozzá semmi. figyeli, ahogy az élet elvonul előtte."
(bordély szilárd: árnykép rajzoló)
namost, ez se igaz. mármint rám. annyira nem mély ez a kurva depresszió, hogy már így élve olyan legyen mint a halál; és éppen ezaz, most jön a szegényes, gyenge és bicegő magyarázatom az első mondatra, ami, emlékszel?, az volt hogy 'szeretnék meghalni'. tehát, azért akarok meghalni, mert félek; és ez még így önmagában kevés. viszont attól a káosztól félek, ami körülöttem gyűlik, mint valami istenverte virág körül a rovarok; és úgy érzem, (most. most?) hogy azzal hogy élek, akaratlanul is (vagy akarattal, vagy ez már kölcsönhatás, mechanizmus, tökmindegy) beporzom ezt a bizonyos káoszt; úgy érzem, hogy egyre messzebb kerülök attól, amit túlélni érdemes, nem a normálistól, hanem attól a fajta szerelemtől, és nyugalomtól, amire vágyok, és legfőképpen, attól az embertől, akivé szerettem volna válni, és aki már egészen biztosan nem vagyok, viszont annyira hiú meg mégis maradtam, mintha olyan lennék még mindig. érted ezt? fenét. azért akarok meghalni, hogy minőségi változás legyen az életemben; és pontosan tudom hogy ez mennyire szánalmas, és ettől még hülyébben érzem magam. ha meghalnék, a dolgok leegyszerűsödnének körülöttem, az más kérdés, hogy már nem lenne közöm hozzájuk, de talán épp ezért; akkor máshogy fogalmazok, úgy akarok meghalni, hogy így, ahogy most vagyok, ne éljek tovább. persze, most mondhatod, hogy ez még sikerülhet is, és igazad is lehet. azt hiszem, én barom, hogy ha most meghalnék, azt a káoszt, amit okoztam neki, magamnak, és másnak, ki tudnám húzni, mint valami lámpát a konnektorból; és következményei se lennének olyan nagyon. azt hiszem, illetve azt akarom hinni, hogy attól, hogy meghalnék, jogom lenne arra, amit most úgy néz ki, hogy az istennek se tudom kicsikarni; a megbocsájtás, főleg a feloldozás jogára, a nyugalom és az újrakezdés jogára, és gondolom nem érdekelne már akkor, ha meghaltam, az se, ha esetleg mindebből nem lesz semmi, mert a halál után nincs semmi, ugye, csak a nagy büdös semmi, és a kukacok. nem tudom érted e, én se igazán. de azért akarok meghalni, mert iszonyú hiú vagyok, és kezdem megérezni magamban azt a szart, amitől kezdem elsajátítani az 'önmagamtól való távolságtartást' és ez annyira borzalmas, így élve is, hogy gyávaságom erősebb, és nem akarok vele élni. azért mert ez a szinte bájosan kevés huszonhat évtől is annyi torlódott fel bennem, bennem, a lángoló szemű szenvedőben, hogy nem tudom feldolgozni, és igen, minőségi romlást érzek napról napra magamban, és ez annyira tipikus, érthető, kétségbeejtő, és emberi, hogy most, pár nappal azután, hogy rádöbbentem, hogy mennyi minden kell még ahhoz, hogy 'kész legyek a halálra', most inkább szeretnék elmenni innen. persze jellemző; csak szép szelíden, gyáván, valahogy úgy, hogy mégis életbemaradhassak, írogathassak, és fiatal lányok combját fogdoshassam. nagy büdös fenét. azért akarok meghalni, hogy valami végleges legyen végre bennem, valami új végleges, azért, hogy előrerohanjak az elkerülhetetlenben, azért hogy ne tegyem meg azt a szívességet az időnek, az életnek, és az engem körülvevőknek, hogy azzá váljak, amivé válni fogok, hanem egy huszárvágással elébe menjek a dolgoknak; hogy ne kelljen abba belekeseredjek, hogy ahogy ő fogalmazott 'neked mindig fáj valamid' hát nem, a kurvaéletbe, nekem nem, nézd meg, és hozzál virágot. azért is meg akarok halni, hogy ez a minőségi javulás ez a dolgaimra is vonatkozzon; ez az egész, amit eddig csináltam, mindennel és mindenkivel, nőkkel, írással, gyerekekkel, zenével, pénzel, szülőkkel, satöbbivel, ez kevés, és romlik, romlik, napról napra romlik, de ha meghalnék, talán felértékelődne minden. úgy már jó szöveget se kéne írjak, mindaz a fasság, amit ide írtam, sokkal nagyobb fényben ragyogna; nem egy szánalmas barom írta ezt, hanem, egy még szánalmasabb; aztakurva, ez megcsinálta, mondhatnád magadban te is. persze ennyire nem izgalmas: nem csináltam még meg. olyan meg már úgyis van, de mennyi, aki tényleg; unalmas az is.
figyeld csak, van még irodalom is.
'csak várok itt, a megváltásra várok
hülyén ülök.
szállj rám, szentlélek!
hadd ne haljak meg addig amig élek.
*
eddig mindig becsaptatok,
de most kifogok rajtatok,
mert most hamarább meghalok,
minthogy becsaphassatok.'
(nemes nagy ágnes)
mondja az ági, ismerős volt már itt ő is. csütörtök van; a dávid feltört hat diót, amíg leírtam mindezt a hülyeséget. a hetedikre esélye sem volt. nem tudom hogy mit kell komolyan venni. a blogokat, és engem biztosan nem; olvass helyette, annyi jó könyv van. holnap hogy fogom gondolni? megyek, feltöröm a szívemet, annyi bizonyos. szállj rám, szentlélek! ó bazdmeg. pedig, isten lássa lelkemet (ezt a mondást hogy utáltam, pedig milyen szépen hangzik) szeretem, hogy élek. szeretem anyámat is, őt is, téged is, titeket is, fene essen bele a szentimentális fajtámba. de eddig mindig becsaptatok. apa sértett sakkjátszmája vagyok; mostanában mindig elverem. hogy ezért érdemes-e élni; mindenesetre, egyszer, valahogy, úgyis kifogok rajtatok.
1 megjegyzés:
bakker marci,mért írod le azt amit már én is ezerszer belül?
nyavajgós szentimentális halálvágyók anonim önsegítő klubja előre
Megjegyzés küldése