könyvek, kövek, tengerek

a könyv, amit épp olvasok, úgy kezdődik, hogy az írója ül egy kávéházban, és egy könyvet olvas. azt a könyvet, amit iantól kapott, aki szereti őt. a könyvet, amiben három nő egy napon, különböző korokban.

a világ, amelybe bármikor beléphetek, ha felnyitom, és aminek a lapjai között még érződik az új könyv tiszta, friss nyomda illata, egy másik világgal kezdődik, amelyben virgina woolf írónő kövekkel a zsebében gyalogol be a folyóba.

ezt írja búcsúlevélnek:
'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet. nem hiszem hogy két ember valaha boldogabb lehetett nálunk, amíg ez a borzalmas betegség nem jött. már nem vagyok képes harcolni ellene, tudom hogy a terhedre vagyok, és hogy nélkülem tudni fogsz dolgozni.'

ezt a könyvet olvassa könyvének elején az az írónő, akinek a könyvét most épp olvasom. ül egy kávéházban, és többször is elolvassa virgina woolf búcsúlevelét, és olyanokon tűnődik, hogy milyenek lehettek a kövei, vagy hogy mire gondolhatott amikor elmerült a vízben, maradt-e ideje megbánni a tettét mielőtt elvesztette az eszméletét.

én is többször elolvastam, de én nem jutottam el idáig, mert nem tudok napirendre térni az első mondat fölött: 'minden szempontból minden voltál, ami valaki valakinek lehet.' ez a mondat most elöntött, és nyakig süllyedek benne.

mert minden szempontból minden voltál már, ami valaki valakinek lehet, és az az egy - két dolog, ami hátravan, az talán nem is az enyém már. a többiből hol sok, hol kevés, hol még, hol elég. hullámzik, elvisz, visszaad, fullaszt, ringat, mély, és sekély, mint a tenger.

és a dolgok, amiket meg kellene, de nem tudom megbocsájtani neked, és a dolgok, amiket meg tudnám, de nem lehet megbocsájtani őket, ott lapulnak a zsebemben, keménnyé, hideggé és nehézzé válnak, mint a kövek, ahányszor a közeledbe érek. ahogy elfutok előled, úgy válnak könnyebbé, és ahogy visszafordulok, úgy kezdik el lehúzni a zsebemet.

de nem tudok elválni tőled; mint aki már egyszer látta a tengert, és utána mindig húzza a szíve vissza. belefáradtam már harcolni ellene. itt ülök egy kávézóban, ahol mandulát szórnak a habra, és ahol napközben üldögélve úgy érzi az ember, hogy egy titok részese; és én is újra és újra elolvasom virgina woolf búcsúlevelét.

arra gondolok, hogy mennyi van ebben a mondatban, hogy minden szempontból minden voltál; és hogy még mennyi hiányzik. nem hiszem hogy nem lett volna két ember, akik boldogabbak lehettek nálunk; de nem minden a boldogság, azt hiszem. épp ezért, néha biztosan érzem, hogy egyszer majd megállok a partodon, zsebemben azokkal a kövekkel, amik belőled és belőlünk lettek; és lassan beléd sétálok, mint ahogy abban a könyvben virgina woolf a folyóba, amit az olvas, akinek a könyvét épp olvasom.