0

szétestem, aztán össze, vagy talán csak magában estem, magamba estem, beléd estem, pedig ez így nem az esetem.
ülök a rehabilitációs szobában, épp rehabilitálnak.

azt mondja a gyógytornász: 

engedje el!

mit?
lazítsa el!

mit?

szorítsa magához!

mit?

a szívemhez beszél?

nézem a gumi labdát az asztalon, és nem tudom hol az irányítás. valahol a kezem ügyében, persze, vagy elvesztettem valahol? 

valami már megint nincs sehol?
és a gumilabda? a puhaság, és a visszapattanó keménység? és a fájdalom?
nézem a függönyt, a szelet, a változást.
már megint eltűnt a hogyan tovább.
éjszakára jobb oldalra csúszik a szívem, elfér a tenyeredben. azt álmodom, azt mondod:

engedj el!

kit?

lazíts el!

kit?

szoríts magadhoz!
kit?

aztán jön a reggel, szétesem és össze, vízszintesre állok, bukdácsolok nappali gondokon. nézem a zöldre váltó lámpát a sarkokon, és nem tudom hol az irányítás.
mire elindulok, már piros.

mire szeretlek, már kék.

mire megértem, már fekete.
egyébként meg minden tök üres és fehér.

8936303411110177482

hogy unom minden bajom,
egyik se valami világszabadalom;
megy az áram, fut a pénz
a hajam is ahogy kinéz!
ilyenek miatt esz a penész.
- te jóllakott kiscsoportos,
hát miről beszélsz?
miért fáj az élet, ha van mit enni?
- nade tényleg csak ennyi?

hogy röhöghet rajtunk
az a felső pár ezer:
'hiába kisapám,
élni tudni kell!
okos telefon, szűkgatya,
és napszemüveg is kell,
szociál háló, lájkok-csajok,
tudod, a nagy mell;
és a szép fogsor-mosoly,
mert valami kamera úgyis épp megfigyel.
és ha lázadsz, hát mire fel?
egyszer te is csak megöregszel,
a keser egyre kevésbé trendi,
nem lesz már, akit érdekel;
te csak foglalkozz hát
az egészséges étrendeddel!'


mégis, valami többet kéne,
felnőttebb probléma,

mélyebb súlypontra.
például lelki gyógytorna:
- természetesen tébére,
hétfőn reggel kilencre -

tessék a lelkem,
úgy látszik túlterheltem!
el van gémberedve.
mozgassa meg kérem,
simogassa egy kicsit szépen
vagy mondja meg
hogy tartsam edzésben;
de itt is hagyhatom az asztalon
és mondjuk elviszem az önét.
csak kicserélünk pár adatot
a kartonomon:

és máris le van szarva
a világszabadalom,

ha végre minden bajom

nem az én bajom!

és nézd csak, így egyből
szól is valamiről a dalom!

1874 23 4

tavasszal szorongani olyan mint zokniban szeretkezni, vagy belepisilni a kádba.

tulajdonképpen művészet.

35

félek.
nincs semmi baj.
férfi vagy, fiam.
nem úgy mint te, apám.
szorongok.
tudom kezelni az indulataimat.
nem tudom kezelni az indulataimat.
van telefonom.
előfizetésem.
biciklim.
gyógymatracom.
kávéfőzőgépem.
nincs semmi baj.
félek.
élek.
szedd össze magad, fiam.
honnan?
miből?
apa, jaj.
az ember életében megvannak az anyák kora és az apáké.
és az egyedül maradásé.
korok.
utálom a szavaimat!

de mivel kérjem hogy ha lehet: távolítsd el tőlem ezt a pohárt

uram

de persze legyen meg az akaratod, ha már van,

és hagy némi sikerélményt az enyémnek is.

de mit akarok?

melyik pohárt?

nincs félelmetesebb annál, mint amit nem tudsz megnevezni.

mégiscsak szükség van a szavaimra.
például arra hogy: félek.

szükség van a szavaidra.

például hogy azt mond: nincs semmi baj.

és így tovább.

4176666

garanciás mobiltelefonomat garanciás szerelemre cserélném értékegyeztetéssel.

van bennem valami sértettség, azok felé, akiket szerettem, akik szerettek, akiket szeretek, akik szeretnek, és talán azok felé is, akiket szeretni fogok, és akik szeretni fognak.
többet vártam? többet vártatok?

csak a ragozástól függ minden.

sorsok és alkatrészek egyaránt kopnak, ha használják őket; hogy lehet tehát ezt mondani valakinek hogy:

sorsomnak alkatrésze légy?

jöhetnek a hülye linkek, vagy idézetek, múltidézés, rágózás:

elrontani milyen szép - mondjuk ezt a blogot, ezt a bejegyzést, ezt a pillanatot.

444

ma boldog voltam megint. trendi kifejezés jön: wtf? (vatdöfak?) rám jellemző pontos olvasással erről sokáig azt hittem hogy a wwf valami alvállalata; nem is értettem hogy mit keres az adott szövegkörnyezetekben a természetvédelem. 

szóval: boldog voltam, igen, én, watafak, és még további átlagos és giccses dolgok is voltak ezzel párhuzamban: egy darab baromi gyorsan menő távirányítós autó - 37 km/h a max-ja, ne tudd meg milyen ezzel nekimenni a járdaszegélynek -, egy darab margitsziget, a hozzá tartozó délutáni jóidő tömeggel, és egy darab kisdávid. vasárnapi apukának éreztem magam, az az igazság, aki kijön a fiával autókázni: némi bölcs jótanács, és rosszalló pillantás, amikor nekivezeti az autót a néninek, két gombóc fagyi (részemről csokis meggyes rétes, ááh), és titkolt büszkeség, amikor kétszázzal befarol egy csomó ember lába elé, azok meg szívinfarktust kapnak; hát ennyi a boldogság.

cserébe ezt nézzétek meg.

69566369

anélkül hogy észrevettem volna, megtanultam egy petri verset. ezt. van erről egy banco de gaia album is, egyébként, de ahogy a vers is, az is volt már, mindenesetre jobb többször, és néha még jobb, ha soha:

ma ültem először biciklin, most az előbb, és ennek is valami emelkedett, meg drámai pillanatnak kellett volna lennie, de öregszem basszameg; csak féltem, egy kicsit fájt, és aztán inkább egykézben maradtam, a másikkal rappelhettem a forgalomnak. hova tűnnek a nagyjelenetek az életemből? és az értelmes blogbejegyzések?

00580

megettem egy ültő helyemben egy csomagnyi meggyes tallért.

mostanában azon kapom magam, hogy habzsolom az élvezeteket, mint egy gyerek; nem vagyok biztos benne hogy ez nem így volt-e mindig, csak én akarok máshogy - mértékkel? - emlékezni.
ez nem ment sose, mértékkel emlékezni.
erről jut eszembe, az összes mikszem lényegében elérhetetlen a hülye fbi miatt (most őszintén, lehet hogy van ott egy ügynök, aki végighallgatja őket? de izgi), ezért szép lassan fel fogom tölteni az összeset újra. az annáéval kezdtem, ki is akadtam rajta, de az most mindegy.
ami van, az most egy kicsit se számít, viszont mutatok egy könyvet megint:

ha vízzé változna, meginnák, ha szúnyog lenne, elhessentenék, ha vonat lenne, kisiklana, ha folyó volna, rárajzolnák a térképre...

pár napja volt brazília, tudod a fürödj meg, na most meg egy iszonyatosan perverz mese, ugyanonnan; tulajdonképpen végig szexelnek benne, és azt hiszem ilyesmi lehet nagy mennyiségű lsdt magadhoz venni, és bemenni egy őserdőbe: folyamatos szürreális, mégis zseniális káosz, amiben egy fickó azon felül hogy amíg bírja erővel, megprütyköli a földanyát, négerré változik közben, kínaivá, fehérré, és így tovább, bejárja az összes kultúrát, felfogást, életmódot, dzsungelt, várost, jövőt, múltat, és egyre inkább hős lesz, avagy egyre kevésbé. amiért viszont leginkább lebilincselhető olvasmány (lehet - bevallom, még nem olvastam végig) az a szóhasználat (élén a fickándozás kifejezéssel), és azok a képek, amiktől az ember esze áll meg, utoljára egy terry pratchet könyvben találkoztam ilyen megoldásokkal és ötletekkel, arról nem is beszélve hogy az absztrakt szürrealizmust viszont átjárja egy nagyon megkapóan ábrázolt, de attól függetlenül még eléggé fülledt, és nincs mese, erotikus légkör; mondom, beelesdézett brazil lányok fűszoknyában sétálnak a dzsungelben. ilyesmiről beszélek: 

szí gyantaszagúan és a küzdelmekben szerzett sebektől vérezve tért haza éjszakánként, és nyomban fölmászott a függőágyba, amit ő maga csomózott össze hajszálaiból. édes kettesben fickándoztak egy sort, és utána teli szájjal kacagtak egymásra.
hosszú-hosszú ideig kacagtak, összebújva. színek annyira jó szaga volt, hogy makunaíma egészen elernyedt a gyönyörűségtől.
- tyű, de jó szagod van, kincsem!, susogta elragadtatással a hős. az orrcimpái még jobban kitágultak, és olyan nagy szédülés kerítette őt hatalmába, hogy az álom lassan csordogálni kezdett a szempilláiról. ám a vadon anyjának még nem csillapodott a vágya, és a kettejüket szorosan egymásba ölelő függőágyat meg-meghintáztatva, újabb fickándozásra ösztökélte a társát. a halálosan álmos és bosszús makunaíma nem akarta, hogy csorba essen a jó hírén, hát fickándozott még vele, de amikor szí, nagy gyönyörűségében, együtt akart vele kacagni.

az utószót ez esetben érdemes elolvasni előre is, ha esetleg ennyi nem csigázott volna fel - erről jut eszembe, a földanya egy háromágú vasvillával csigázza fel az ernyedt hőst, amikor már végképp nem bírja tovább, és el akarna aludni, tehát te még egész jól jártál - érdekes dolgokat mond róla a fordító, pál ferenc, és legfőképpen helyére teszi a dolgokat némileg.
 

tehát előre az utószót, íme.
itt meg az egész könyv.

66 99 66

bocs, blog, hogy éltem, és nem írtam, ne félj, szégyelltem is magam. ha élek, nem írok, bocs, de nem érek rá; és esélyes, hogy lesz ez még így se, helyesebben fordítva, ezért kedvesebb kéne legyek veled; de én már csak azzal leszek kedves, ami van. ami nincs, volt, vagy lesz, az kapja be, bocs, hogy ezt mondom blog, bocs. régen voltál te már a Kedves Blogom, meg a Naplóm, meg istentudja, volt idő, amikor udvaroltam neked, ma már mindegy, látod, így változnak az idők, bocs.
egyébként, tudod, te aztán biztosan tudod, hogy lehetne rosszabb.

elmondom mi történt, blog, figyelj:
március tizenötödikén egyetlen egy igazán nemzeti dolgot hallottam, az pedig a kagyló utca lépcsői fölött lévő madárcsicsergés volt. tiszta magyar dallam, fel fel vitézek, meg minden, kissé kicifrázva. volt még pár dobogós helyezés, egy kisfiú például:
- anyu vegyél nekem fagyit, megérdemlem! 

- miért érdemelnéd meg?
- hát mert magyar vagyok, nem?!
meg a várba egy néni épp szidott valakit, és szép érthetően, ezt a mondatszerkezetet ejtette ki a száján:
(...) ők mind a post komunista rendszer csökevényei voltak, akik aberrált nemzeti görccsel fújták magukra a szegfűk szagát (...) jelentsen bármit is ez.

a nagyi palacsintázójában egyébként egyre kevesebb meggyet adnak, ezzel is emlékeztetnek a dolgok lassú elmúlására.

tegnap pedig anyámékkal voltunk egész nap, és arra a döbbenetes felismerésre jutottam, hogy ha újrakezdhetném, akkor egészen meg is szerethetném akár az életemet. most már persze minek, úgy belejöttem a sors utálásba, de legközelebb, ha szamszara, meg minden, akkor szólj rám, blog (!), szólj rám, hogy időben elkezdjem szeretni a sorsomat. már csak azért, mert később nehezebb lesz.
egyzene születésnap volt tegnap, mindenki legcikibb kedvenceivel, ami az én ötletem volt, és ahhoz képest én tudtam a legkevésbé írni róla, pedig azt hittem hogy majd hú, meg ha. képzeld, blog, scooterről írtam, pedig nem is szerettem igazán soha, enigmáról meg nem mertem, mert nem mertem beismerni magamnak (se) hogy ciki; és justin tiberlakeről is írtam, ami duplán ciki, nagyon ciki, hogy ennél cikibbet nem tudtam kipréselni magamból. azt hittem, a ciki dolgaim kreatívabbak egy fokkal; de miért hittem ezt? blog idefigyelj, mond már meg nekem, mikor lettem én ilyen végérvényesen, és korlátoltan hiú?

bassza meg, a te kezed is benne van a dologban, mi?

és figyelj már, blog, basszad meg, hogy egy kicsit káromkodjak is itt neked, mióta van bennem ilyen görcsös akarás? már a ciki dolgaimat is elfelejtem basszus? mi lesz így belőlem blog? és te mi a szarért nem válaszolsz és nem írsz nekem soha semmit, amikor én ennyit foglalkozok veled?
(akik visszaírnak, azokkal nem tudok levelezni, mert nem írok vissza, akik nem írnak vissza, azoknak írok, mert nem bírom elviselni, hogy nem írnak vissza; kis hülye rendszer ez, múlatjuk vele az időt, néha meg élünk közbe, ha épp eszünkbe jut)
ma pedig az állatkertben arra a következtetésre jutottam, hogy sok bölcs embert ismertem életem során, de egyik se akkora mester, mint a lajhárok az üvegházban. nincs mese, a filozófia valahol ott áll meg, és bármi, ami azon túl van, hogy egy lajhár lóg csapzottan és büdösen a falról, és halálra simogatja, meg cukizza mindenki, miközben ő szó szerint és átvitt értelmében szarik az egészre; bármi ami ezen túl van, az csak felesleges bonyolítása a dolgoknak.
erről jut eszembe, évek után újra voltam egy mérő órán, a transz logikáról tartott előadást, ami persze mindenről szólt, csak épp a transzlogikáról nem, cserébe egyrészt be kell ismerjem, hogy annyira nem hülyült meg, mint ahogy emlékeztem, másrészt idézte ő is ezt az einsteini szöveget, miszerint a dolgokat pont annyira kell leegyszerűsíteni, amennyire lehetséges, de persze egy picit sem jobban. lásd lajhár.
nincs más, blog, és nem is lesz, lógni kell valahonnan, valahová, és közben idióta embereknek kellene simogatni minket, akik még fizettek is ezért. ennyi, és ne hogy azt hidd, hogy ez kevés, mert még ennyi sincs, ha onnét nézzük, ahol most ülök, és írok, neked, baszki.

bocs, hogy bunkó vagyok.

kókusztejet raktam az előbb a kávémba, és ez is az, ami nem kevés, még ha nincs is már belőle több; neharagudj már, hogy ennyit csesztetlek ma, de miért nem szóltál hamarabb, hogy a kókuszos kávénak olyan illata van, mint a lányok combján a szerelemnek? most már egyébként mindegy. erről viszont az jut eszembe, és ezzel búcsúzom, megint el, napokra, holdakra, élni, ülni, állni, állig gombolni amit csak itt tudok levetkőzni.

kaptam egy ilyet, ezt figyeld:

ing és bőr közé rekedt simogatás

hogy jön ez a kókuszhoz, na, tudod már?

11854

ez a nap eséllyel pályázhat az év legszarabb napja kategóriába, majd kiderül, hogy megnyeri e.
izgalmas kérdés, addig is olvassunk egy kis fodor ákost, a régi idők emlékére:

valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
és ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.

ez a padlóreccsenés most nekem nagyon. a jövőm, mindenem ami van, néha ugyanígy felém hatalmasodik, mint az éjszaka duruzsolásában a konvektor pattanása, amikor elkezd fázni. idegen, fémes hangja van, és tudom hogy meg fogom szokni. mindent meg lehet szokni, ezt sose szokom meg.

vágjunk huszárt. azt tudtad hogy a brazilok úgy mondják azt hogy menj a fenébe, hogy fürödj meg? mert hogy brazilok alapból utálták a portugálokat, akik viszont állítólag még mindig nagyon hadilábon állnak a higiéniával, ellentétben a brazilokkal, akik úgymond tisztaságmániások. ezért állandóan fürödni küldték a portugálokat, ha találkoztak velük, és ebből jött az a mai napig használatos 'szleng', hogy a menj a búsba az fürödj meg.

most egy csomó ilyen sztorim van. ma reggel nyolctól háromig ültem egy kórházfolyosón, és egy olyan vizsgálatra vártam, ami aztán öt percig tartott. ha nincsenek ilyen történetek, nem úszom meg.
most úgy érzem semmit nem úszok meg, kurva nagy hullám, meg minden, és én levegőt venni is fáradt meg talán patetikus vagyok.

5

nincs gipsz, pedig az szexi, helyette van egy torz nyúlvány, ami fáj, és nem mozdul. elvileg mozgatom, a gondolat megvan, az agyam kiadja a parancsot, érzem is, ahogy mozdul valami, de mégsem mozdul, elképesztő, nem tudok napirendre térni fölötte.
viszont pont úgy merevedett meg, hogy oda bújhat hozzá a kávésbögre.

vicces, hogy ha egy ilyen aránylag kicsi csapástól ennyire hűtlen lesz az emberhez a saját teste, akkor mit várhatunk a másik embertől? hát még a testétől.

mindent elfelejtek, szétesek, hogy mást ne mondjak millió apró darabra, a pólómon a hőlégballonok felszálltak már, itt repkednek rajtam, mégsem visznek magukkal.

nem is én vagyok ez már.
akárki is, de itt ez a zene, és repülök, basszameg, repülök.

repülök. ülök. basszameg.

ha olyan öreg leszek, amit a hiúságom szeretne, akkor egyszer majd összeszámolom az összes csúnya szót ebben a blogban, annyi almát veszek majd, amennyit találtam, és elosztogatom a blaha lujza téren, egy kurvanagy panda jelmezben. vagy megzabálom az egészet, és bevisznek gyomormosásra, szintén egy kurvanagy panda jelmezben.

9261

az a művész, aki belehal?

nem, ez nem kérdés. nem is kijelentés. nem is felszólítás; mire szólítanék, és kit? az ilyeneket nem is kiáltja az ember. mi marad még? az óhajtás? de mit? a művészt, a belét, vagy a halált?

olyan szomorú szürke ez a kurva blog. a betűk meg zaj feketék. nem tudom, nem tudom.

54840

amíg látok az apjuk nyakában boldogan lovagló, gyí-gyí-ző kislányokat, addig be kell lássam, hogy az életnek igenis van ún. 'jó oldala'. ezzel együtt viszont azt is el kell ismerjem, hogy ha van olyan hogy 'jó', akkor szükségképpen van olyan is hogy rossz, a többiről meg nem is beszélve; az apukád nyakából, és a kislányoddal a fejeden mégis milyen irigylésre méltóan három dimenziós lehet ez a világ.

12344321

nem ezek a legjobb napjai az életemnek. amikor elkezdtem ezt a hülyeséget, úgy képzeltem, frappáns, rövid mondatokat fogok ideírni, ami majd segít visszaadni az írásba és az önmagamba vetett hitem; de persze nem így történt. a gipsz nem engedi széttárni a tenyeremet, ezért az ujjaim között bepállott a bőr, és büdös; megőrülnék egy kézmosásért. istenem csak egy kurva kézmosást akarok. pár napja nekimentem egy ajtónak, széthasadt a bőr a homlokomon; nem vészes, de nem tudok tőle hajat se mosni. egyedül vagyok, nem tudok megfürödni se rendesen; valaki mutassa meg, hogy mosod meg mindkét hónaljadat, ha csak egy kezed van.

mocskosnak, büdösnek, ápolatlannak érzem magam. az önsajnálat meg nem száll le rólam, jön utánam mint egy hű kutya. nyilván a szagom alapján talál meg. hiába mondom neki, hogy takarodjon, hiába jövök afrikával, éhező gyerekekkel, amputált végtagokkal, szerelmi csalódásokkal, azaz az úgynevezett nagyobb bajokkal, ez csak liheg, és a farkát csóválja. leszarom hogy másnak nagyobb baja van, leszarom hogy bizonyos szempontból folyamatosan szerencsés vagyok, amíg élek, és valószínűleg azután is. egy kurvanagy forró fürdőre vágyom, dugig habbal, amibe fejest ugorhatok, és úgy bújhatok az aljára, hogy sose kelljen kijönnöm onnan.

tudom hogy majd jobb lesz. tudom hogy igazán csak most lesz jó, vagyis hogy szarnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán jó lehessen, és azt is tudom, hogy egyszer majd egy habos fürdőkádban csücsülve fogok belovagolni a mennyországba. tudom. az agyam tudja, a testem nem. a testem leszarja a jövőidőt, a testemet csak az önmaga jelenje érdekli, a testem egy önző állat. ami még rosszabb, ahányszor az utcára lépek, eszek, wczek, alszom, puhulok vagy merevedek, nem tudom eldönteni, hogy én sétáltatom e őt, vagy ő engem; azaz hogy miatta vagyok e én ilyen, vagy ő lett ilyen miattam. nem vagyok biztos benne hogy én irányítok; és sose fogadnám el, mert én is egy hiú állat vagyok, ha leginkább ő. ettől függetlenül persze néha megijedek, hogy mennyire nem én uralom őt; különösen éjjel, éjjel, amikor csak annyi kéne hogy ne mozgassam az ujjaimat, feküdjek nyugodtan, mint egy halott, és akkor nem fájna semmi, de az agyam hiába ölne meg minden éjszaka, és küldözgeti az okosabbnál okosabb parancsokat, a testem csak mozog, mozog, örül hogy él, és fáj, hogy él, és nem én döntöm el, hogy hogyan él.

mutassátok meg, hol van a lelkem, kikaparom, ami maradt belőle, és itthagyom ezt a hülye testet, lecserélem egy örökizmos görög istenére.

a picsába is, ha legalább okom lenne nyavalyogni. legalább lenne valami igazán nagy bajom. a testemre se lehet egy rossz szavam se; ahhoz képest tök jól viselte magát eddig. nyilván ezután is. ha legalább okom lenne bármire. a boldogságra, a boldogtalanságra, a múltamra, a jövőre. persze, elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi okom lenne rá. pont ez a baj. most kellene hömpölyögnie a pozitív gondolkozásnak belőlem, kis rózsaszín pozitív részecskékre bontani a világot, az egész rohadt univerzum az én javamat szolgálná, sorsomat ekképpen én irányítanám, s okosan az éltető napfény felé kormányozva, mint a hülye vikingek a hajójukat, szétolvadnék a megelégedettségtől és a bölcsességtől. persze. ezt a teljes meghülyülést, ezt az újabb, és remélhetőleg végleges függést a rosszabb napokra tartogatom. most elég ez a búbánat, amitől kongok, mint a fürdőkád, ahogy itt rugdosom az oldalát. s a polcon van egy vers, amióta ismerem ezt a polcot, ott van ez a vers, hol utálom, hol szeretem ezt a verset, ahogy a polcot is, de most pont azt jelenti, amit én akarok jelenteni, gyere, csináljunk gyereket, ha mást nem, egy búbabát:

a bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
de hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

(partinagy: csigabú)

15

huszonkilenc évet sikerült elherdálnom az életemből anélkül, hogy megtudtam volna mekkora jó játék a toffifeevel lövöldözni; eddig azt hittem, csak egy csoki, ami ráadásul a karamell miatt részemről nem is az igazi. erre véletlenül elkezdtem vele lövöldözni, mert nem bírtam kivenni a dobozából, megpróbáltam hát alulról, és most, késve bár, de legalább tudom, hogy kevés jobb móka van, mint egy teli doboz toffifit szétlövöldözni a szobában. ebben a dobozban tizenöt darab van; vétek megenni, hiszen újra is lehet tölteni! már csak a technikámat kell tökéletesíteni, ha lenne még egy kezem, talán egyszerre négy, vagy ötöt is ki tudnék lőni, már belegondolni is elképesztő.

12338

néha olyan kegyetlen, undorító és őrült ez a város, hogy nem is értem, hogy tudtam eddig egyáltalán életben maradni. a sálamat a számra húzom, de még azon keresztül is érzem a város ízét, ezt az undorító, kegyetlen és őrült ízt, ami lecsúszik a torkomon, és teletölti a dolgaimat, és úgy érzem, felrobbanok tőle, mint egy lufi.
el akarok innen menni. azt akarom, hogy legyen innen hova menni. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy bárhol máshol nem ez van. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy érdemes itt maradni.

az előbb a troli majdnem elütött egy srácot. a srác egy kocsi mellett állt, telefonált; nem lett volna elég hely a troli és a srác között. az ablak mellett ültem, és egy kicsit előre tekerve a szememet láttam, ahogy összepasszírozza a troli, és felkenődik az ablakomra. szégyelltem magam, de leginkább arra voltam a képből a leginkább kíváncsi, hogy a telefonja vajon megússza e? ha igen, talán nekem is olyat kellene venni. nem érdekel már egy másik ember sorsa, csak a telefonja. ezt akartad, igaz? ehelyett a troli lefékezett és dudált; a srácon látszott hogy nem érti; a telefont nem tette le, dühösen mondott valamit a telefonba valakinek, ami valószínűleg a troli vezetőjének szólt leginkább, és úgy ment arrébb, mint akit bántottak. azon gondolkozom azóta is, talán nekem is volt ilyen, hogy jót akartak nekem, de annyit nem értettem az egészből, hogy még a telefont se tettem le. vajon hányszor voltam baromi dühös, amikor épp megmentették az életem?

el akarok innen menni. a városból. az országból. a gipszemből. a fejemből. a telefonomból. a blogomból. azt hiszem hasonló érzés volt tizenöt évesnek lenni.

1242122

felrepedt a koponyám, és azon keresztül jön be a hideg; fázom, basszameg. földes íz a tavasz, virágokat ültetett a fogaimba. szét vagyok esve, mint az az utált játék gyerekkoromban, amin húzogatni kellett a kockákat, volt benne valami logika, talán épp ezért nem sikerült soha, pedig elvileg kijött volna egy kép, bár nekem mindig jobban tetszett a sikertelen összevissza, mint amilyennek a kész képet képzeltem. a fej helyén a láb, a szív helyén az ész. ha valamit nem akarok elmondani, elmondom, ha valamit csak suttogni akarok, hallom hogy ordítom azt; ha viszont ordítani akarok, hiába tátogok, mint a halak, csak dől belőlem a csönd. ha sokáig nézek fel a holdra, észreveszem hogy a betont bámulom, és ha a lábam elé akarok nézni, a felhőkbe botlok. nappal alszom, éjszaka semmit se értek, és most is blogot írok, pedig elvileg összekuporodva fekszem az ágyon, és félek.

23 7 558

olyan hirtelen lettem nagyon szabad, írja a flóra, maradnak-e még titkaim , vagy az óramutató módjára fogok, gondolattanul, másodperceken előre kapaszkodva élni?
észhez kell térni.

észhez. milyen szép mondat, és mennyire csúnya válaszom lenne rá, de minek.

kopott rugóim úgyis alig érik utol a perceket.

én meg olyan lassan vesztettem el a szabadságom, hogy most nem is tudom, kényelemből, vagy bölcsességből nem akarok vissza szabadulni; hogy jó-e nekem minden, így ahogy van, mert ennyi jutott, és mert a szabadságban pont az a borzasztó, hogy nem tudod hogy mennyi jutott, és meddig tart, nincs amibe belevájjad a körmödet.
- a szabadság csak egy másik szó arra, amikor már nincs mit vesztened -
nem is tudom, hogy a veszteségeimhez ragaszkodok e annyira, mint a gipszhez a kezemen, hiszen így ennél tovább már nem törhetek. nem is tudom, hogy amiket elvesztettem azok védenek-e meg attól, amivé lehettem volna nélkülük;
nem is tudom.
nem is tudom, hogy ezt is csak úgy írom, mint a sivatagban az a rádió antenna, ami csak sugározza a jeleit fáradhatatlanul a végtelen feketeségbe, talán mindegy is kinek; leginkább bizonyítva az emberiségnek hogy van mit jelelni, valakinek, mindegy kinek. nem is tudom, hogy tényleg nem tudom e, vagy csak nem akarom tudni, mint ahogy azt sem tudom, hogy akarom e tudni;
óramutató módjára, a korlátaim húznak fel minden reggel, kelni kell, menni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, ne késs el.
észhez kell térni. az eszemen van egy seb. észsebész. félrebeszélsz.
enigma hol az enigma?
nem áll meg az ész, minden reggel továbbindul, másodperceken előre kapaszkodva.
vajon van olyan nagymutató, aki beleszeret a kismutatóba?

5816

kipuffogtam magam a gőtében, általában jók szoktak lenni ezek a monday sessionos örömzenélések, de már annyian vagyunk hogy szar volt, agyonnyomta egymást a sok gitár. mindenesetre pár pillanatra postrock szólt beatboxszal, ezt a poént én még nem hallottam máshol, simán világhírűek lehetnénk ezzel (lófaszt). megírtam az egyzenét is, minden a helyén, megyek aludni.

ma többször rámjött valami megmagyarázhatatlan szorongás, nem teljesen értem honnan jön, de valami bennem egyszer csak ablakot nyit neki, és pillanatok alatt azt veszem észre hogy megtölti mindenemet, sőt, én már nem is férek magamba. ez nem olyan, mint a félelem, a félelmet szeretem, jóbarát, annak bor íze van, és zúgó hangja, ez egész más, ez inkább kong és szorít, és az benne a legzavaróbb hogy hirtelen jön, de megállíthatatlanul, és nem is nevez meg okokat, csak valami halvány kérdőjelet, hogy mire föl ez az egész, de hogy pontosan mi, és miért, azt már nem fejti ki, vitatkozni se lehet vele, vagy érvelni ellene, egyszerűen jön, betölt és van.
 

mintha ősz lenne a tenyeremben, amit nem tudok teljesen kinyújtani; mintha a gipsz alól jönne, rám gipszelték az őszt, a telet, a hóesést, az esést, az érzést, hogy hiába nyújtod ki, nem mozdul, a pillanatot, amikor vissza jössz az ájulásból, és olyan mintha egy idegen országba lennél, mintha előtte egy pillanatra láttad volna a dolgok valódi helyét, és most állnának vissza, mintha az előadás alatt egy pillanatra beláttál volna a díszletek mögé, ráláttál volna a trükkre, a szemfényvesztésre, hogy az élet nem fáj, és olyan mint egy álom, csak nem hagyják hogy ott maradj, nem hagyják hogy ebben legyél;
aki egyszer is elájult már, az tudja a titkot, hogy van másik világ is, hogy a valóság egyáltalán nem fontos, és hogy a legnagyobb baj kellős közepéből is át lehet csúszni valami súlytalan lebegésbe, ahol olyan, mintha már vártak volna, amikor odakerülsz, és ha egyszer ott voltál már, te is várod hogy visszajuthass.

fiatalember, fiatalember ébredjen, lát engem?! hol ütötte meg, mi fáj? hívjunk mentőt?

adjatok teát.

ez a vers például, ez fáj, doktor bácsi, mondja már meg, miért tavasszal jönnek ezek elő?:

kopaszra gyötri
a fákat az ősz
bejövök az erkélyről
a távolságot
teámból kortyolom
a bergamottól
olvad a méz
felkavarnám de minek
(ahogy a szél ágakat ingat)
egy évet el-
engednek megint
erőtlenül vissza-
hull a kéz
s már a bögre
alján találom
magam hogy
inkább nézek
mára
:................ idejekorán
valami örökké
:................ után

(szalai zsolt: earl grey)

3977

begipszelt szárnyú vészmadár ül a trolin: folyamatosan úgy tartom a kezem, mintha fel akarnám hívni a figyelmet valamire. 

például arra, hogy:

két kérdést tegyél fel magadnak
minden pillanatban gondolok-e arra
hogy meghalok hogy mindenki és minden más is elmúlik
és ezért minden lény felé mindig együttérzéssel kell fordulnom
illetve hogy a halál és mulandóság megértése
olyan éles és mélységes-e bennem
hogy minden pillanatomat
a megvilágosodás keresésére fordítom
ha a válasz mindkét kérdésre
igen
akkor valóban megértetted a mulandóságot

(szögyal rinpocse)

nos, nem. mármint egyik sem. nem tudom van e olyan opció, hogy nem is akarom megérteni, nem is érdekel semmi, csak hogy odakint tavasz van, és ugrándozni, táncolni, játszani kellene, és szarni az elmúlásra. csak a hülye sebem, a gipszes kezem, az figyelmeztet mindig ennek az ellenkezőjére. én nem. nekem ehhez semmi közöm, csak belerángattak. részemről mosnám kezeimet, ha tudnám.

1059

ennyit a mindennap többször írásról; már kimaradt egy. a gond az hogy nehezen veszem rá magam, tehát a viszony alapvetően nem sokat változott, de ha meg elkezdem, épp ezért nehezen is hagyom abba, így egyenlőre nem igazán az van amit akarok, nade az ember nem azért él, hogy mindig az legyen, amit akar.

tegnap az órával szenvedtünk a kisdáviddal, megnéztük a jankovics féle ember tragédiáját, ami igazán embert próbáló feladat, a végére el is bóbiskoltam egy kicsit, pont a végére, botrány, ebben a formában épp a lényege veszik el így ennek a filmnek, túl sok, mintha egyszerre zúdulna rá egy évezrednyi történelmi utalás és szimbólum az emberre, a kultúra és a szellem csodálata helyett így mindössze levegőért kapkod az ember. ettől függetlenül részleteiben kurvajó ötletek vannak benne, a római szín meg az angliai szín baromi kreatív és ötletes, csak kár hogy egyben és egyszerre majdnem hogy élvezhetetlen, de legalábbis emészthetetlen.

aztán ennek a súlyától holtfáradtan az anett szülinapja a cucuban, játszottam a gipszes djt, ez a legjobb. ma pedig kialvatlanul, holtfáradtan, enyhén másnaposan  a miskolci utcán jöttem ide, azon a miskolci utcán, ahol életekkel, de legalábbis évekkel ezelőtt a kicsivel fulladtam bele a tavaszba. régen biztos ennek is nagy jelentősége lett volna, hogy megint majdnem ugyanott vagyok, ahol egyszer már, de most, ma, ezzel a fejjel ez nem jelentett túlságosan sok mindent, a közöny és a kíváncsiság közötti vékony árokban sétáltam végig az egészet. az viszont jó játék, ha az ember az időt, síkban elképzeli, amit összehajtva össze lehetne érinteni mint egy papírlapot; így az évekkel ezelőtti és a mostani marci szinte találkozhatnának. egy utca van köztük, és talán nyolc év; a változások és elmúlásokat is egymásra lehetne hajtogatni, és egy pillanatra megint érezhetném a mostani fejemmel is azt a május illatot, azt az orgonás, részeg szédülést, amiről ma már tudom hogy nem maga a szerelem volt, csak az odavezető utak egyike. fordítva is igaz, a kis hülye huszonéves kócos marha (istenem, mégiscsak szép volt egyébként, legalábbis ehhez képest, volt haja, foga, reménye és szíve) megláthatná hogy hova vezet ez az utca, megláthatná a begipszelt jövőt, talán megijedne és visszafordulna, talán még jobban esne neki minden pillanat, nemtudom, alig ismerem őt. mindenesetre játéknak jó az ilyeneket elképzelni. ha az idő összehajtható lenne mint egy papírlap, valószínűleg összegyűrném és eldobnám jó messzire, bár az is igaz, hogy az idő gyűrődései mentén mindig maradandó dolgok történnek, jó kis életet csinálnék így magamnak.

ja, az történt még, hogy belezúgtam egy luke vibert számba. sose hittem volna.

5790

van azaz ötlet, hogy akkor negyven napig nem eszünk húst, és akkor tyű de egészségesek leszünk, bár ezen egy vega nyilván csak röhög. a negyven napot  egyébként is el kellett volna már kezdeni, de annyi baj legyen, elég ha ezt a blog hülyeséget naptárhoz igazítottam. tehát itt ma van a torkos péntek, ezt megünnepelendő, és a maradék étkezési utalványt elcseszendő olyan helyre visz az utunk, ahová egyébként nem igen; fridays, ha már péntek, félig nyers hús amerikai módra, király. a hely pang, egyszerre két, első ránézésre diákmunkás szerű felszolgáló döbben meg legalább annyira az érkezésünkre, mint mi magunk. a dizájn pazar, az az elképesztően gagyi, művirágos, manhattan felhőkarcolós sztájl, ami valószínűleg már amerika legeldugottabb helyein is vérciki lehet, de mit nekünk amerika, az oktogonon ettől még nem leszel jófej. a rádióban eurotrance bömböl, de az igazi sokkot a pattanásos kislány unott arccal elénk tett étlapja okozza: egy shake (!) ötezer forint. bocs, négyezer kilencszázkilencven. az persze rendben van, hogy a steak nem egy olcsó mulatság, de ezekben az árakban még így is benne lehet a szakács amerikai repülőjegyének az illetéke; a kétezer ötszáz forintért árult sima, hús nélküli (!) bagett csukatja össze velünk az étlapot, és szégyen, de balkánosan távozunk. 

másik ilyen régi perverzióm a kőleves, csak sose vitt rá a lélek, egyrészt mert, bár ezt sokan nem hiszik el rólam, de annyira nem lelem örömöm jóképű zsidó fiúk nézegetése közben, más igazán érdekességet pedig max a kert tudna felmutatni, jó időben, kellemes társassággal, másrészt a kőleves is azok közé tartozik, ami az úri művész közösség pénztárcáját már inkább felülről súrolja, de legalább megbízhatóan trendi, és sznob pontja a király - dob utca vonzásterének. ehhez képest nagy szemű lány fogad, bár a jóképű zsidó fiú is megérkezik majd a vacsora alatt, hogy a sztereotípiám sokat ne sérüljön. viccesen utána számolok, hogy nagyjából ugyanolyan árfekvésben étkezünk most is, mint pár sarokkal arrébb, amerikában, de itt legalább dübörög a pesti underground; a  csillár poharakból készült, kurvajó ötlet, hasonlóan kreatív a fali lámpa is uborkareszelőből, kellemes downtempo szól, konkrétan a dziahnéktől a drophere, amivel még én is (!) stoppoltam már, minden különösebb cél nélkül, és itt csak majdnem vagyunk egyedül, és jópár asztal le van már foglalva. a kiszolgálás pontos, diszkréten bunkó, benne van a nézésekben hogy nem látszom elég 'kreatív alkotónak' hogy különösebb figyelmet szenteljenek nekem, de legalább a gipszes karom miatt gyanús alaknak tűnők, meg is kérdezik óvatosan, hogy majd mivel szándékozok fizetni, ez jólesik. az étlap igényes, van heti ajánlat is, leírva mindegyik baromi jól hangzik, bár ez még mindig sehol nincs a pár száz méterrel arrébb levő m ötleteihez képest. óvatosan trendi és persze baromi igényes kaják, ahogy illik, kókusztejes halleves királyrákkal és borjú bélszín fehérboros gombamártásban, burgonyatáskákkal a választás, ami elképesztően gyorsan kijön. mikrót szimatolnék, ha nem ilyen ételekről lenne szó, bár így se értem teljesen hogy lett kész ennyi idő alatt. a gyorsaságnál már csak az adag mérete gyanúsabb, a baromi nagy tányéron szinte elveszik ami ehető, ezt se éhező művészeknek szánták. cserébe mindkét fogás tökéletes, belekötni nem lehet semmibe, a rák békésen királykodik a kókuszban, a névre legalább annyira csúnya, mint amennyire ízletes bélszín olyan amilyennek lennie kell, puha, omlós és egyszerre édes és kesernyés, egyedül a burgonyatáskák nem tagadják, hogy bizony már jó ideje kijöttek a tepsiből világot látni, de tőlük legalább hidegen is jóllakik az ember.

nem fogott meg hangulatban annyira mint az m, a mostanában általam annyira viszolyogtató rátarti alterart felfogás nekem a kelleténél jobban lejött, nagyon vagány, nagyon jófej, de egyszer is elég volt ebből; a kaja viszont kurvajó volt, bár aligha fog kitartani negyven napig. a pénteki amerikába meg menjen aki még ilyenkor is bomberdzsekiben harlizik végig az andrássyn.

2760889966649

van e jobb móka, mint egy délelőttöt eltölteni a sürgősségin, kötözésre várva, úgy, hogy közben szanaszét tördelt embereket tolnak eléd, akik mint a partra vetett halak, tátognak csak, és nézik a plafont? bocs de lelövöm a poént: igen, ha mindezt egy olyan könyvel teszed meg, mint amilyen a prímszámok magánya.

nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a  gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.

elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.

begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.

vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:

kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.

a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.

elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.

egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'

25

egyébként elolvastam a pusztai farkast és bár az emberundoromra még inkább rátett egy lapáttal, de a világot nem igazán változtatta meg, viszont még így is a fontos könyveim között fogom számon tartani. egyre inkább úgy tűnik, hogy az, hogy melyik a jobb - fontosabb? - könyv, a demian vagy a pusztai farkas, az attól függ hogy melyiket olvasod el hamarabb.
és az a kellemetlen sejtésem is kezd erősödni, hogy a konyhapszichológia, cipeld fel bár irodalmi - és ez esetben néhol kétségkívül irodalmi, nem holmi hatásvadász giccs - magasságokba is, attól még konyhapszichológia marad. vagyis csak csámcsogni jó, de igazán nem old meg semmit. viszont a pszichológia, mint tudomány, meg annyit ér a legtöbb embernek - mondjuk nekem - mint egy tömbnyi kemény, fagyasztott csokoládé; ebben a formában max agyonüthetnek vele, de mást nem igazán tudunk kezdeni egymással. és annál bosszantóbb, hogy egyébként meg finom is lehetne.
mindenesetre asszondja:

'vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot.'
ciki.

4752

hah, március, gyere már cicus, tavasz, rügy, bimbó, ringó combok, madarak, és influenza minden mennyiségben. ide jön remélhetőleg mellbevágó idézet, a színvonalt javítandó - vagyis attól hogy én nem tudok írni, más még igen-:
'az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal.'
na, most találd ki melyik jön. azt is, ki mondta, volt már egyébként itt is, nem is olyan régen, semmi ujjat (sic!) újat nem tudok mondani, ismétlődő megakadt lemez ez a blog, pörög forog, nade!
azt találtam ki, és ilyen is volt már, csakhogy majd most minden máshogy lesz, nem úgy ahogy volt, szóval azt találtam ki hogy
a) sokat fogok írni.
b) viszont kurva rövideket.
c) ennyi.

ha lenne értelme mindennek, akkor a c)-pont értelmében ez a bekezdés is ennyi lenne, én viszont bal kézzel keltem ma (is), had magyarázkodjak egy kicsit.
először is mennyire szánalmas, hogy mindezzel megvártam a márciust, az ember tényleg időpontoktól és naptáraktól várja a sorsa alakulását, röhej. mégis gyáva - konszolidált? - lettem volna mondjuk pont február 29-én (!) belekezdeni.

a) könnyű lenne azzal elintézni hogy hiú vagyok; nahát, tényleg hiú vagyok. egyébként én vagyok a legszebb, de az ilyen megjegyzések miatt kéne áttérni a b) pontra, csakhogy; nem csak a hiúság. van ebben valami ebből a teljesen lehetetlen állapotból is, hogy bár eddig azt hittem, az a baj, hogy félkész vagyok, (figyelj, idézet helyett inkább egy link), de nagyon úgy tűnik, hogy ami most van, ami már kopik, az egyre kevesebb, nem több, tehát már az a valami, ami én vagyok elkészült, megszilárdult, megkötött valahol, valamikor, még ha ezzel egyrészt ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint bármi mással az eddigi életemben (már ha a 'mit kezdés alatt például olyanokat értünk, mint mondjuk a boldogulás, boldogság, és egyéb idióta igék), másrészt, hogy a szokásos idióta példáimmal éljek, olyan ez, mintha egy sziget alakulna ki, a különböző dolgok, amik érték az 'életben', alakítják, formázzák, 'ami nem öl meg, az megerősít', és egyéb csacskaságok, naná, csakhogy; az a kínos helyzet állt elő, hogy a végére egy kopár, sziklás sziget lett belőle, így készen. igen, már nincsenek olyan viharok, nincsenek olyan szerelmek, édes bús, gyötrelmes tavasz, nincs itt már semmi, csak szép, kemény, kiszámítható, biztos, valahol nyilván bölcs is, de leginkább végtelenül öreg és menthetetlen tél. a turisták meg persze, mint a patkányok, menekültek, ti mindannyian az én turistáim vagytok, innen nézve, de emiatt is le fogom szidni magam a b) pontban. a lényeg, hogy most már a kíváncsiság, és a rémület, meg a duzzogó gyász állapota helyett, amiben nem akarok megbocsájtani senkinek, többek között magamnak se, hogy mennyi mindent is veszítettem én, szóval ezek helyett ez már talán tényleg az a rész, amikor menteném, ami menthető.
egyébként meg nem kell itt túlmisztifikálni, marci, üss a kezedre (legalább lesz okod jajongani, örülj hogy legalább még fáj, te hülye): egyszerűen írnom kell, mert különben nem tudok kávézni. márpedig minden jó, ha jó a kávé, én meg nem tudok anélkül koffeint adagolni, hogy a gondolataimból ne legyenek szavak. a szavak meg kijönnének az ujjaimon, még jó hogy erre találták ki azt az undorító kis alumínium sínt, amitől ha ki is jönne valami, az fémízű jajongás lenne, de nyugi, be van kötve, bent marad minden, seb, fájdalom, vér, jód, szavak.
jódáztatta szavak, áh.
na és el is értünk a b) ponthoz: tanulj már meg végre nem írni, te barom! nézd meg amiket eddig írtál; terjengős, felesleges, erőltetett. jódáztatta szavak, mi? szar. túristák, meg patkányok, mi? borzalom. fogalmam sincs, hol vannak a határok, sose értettem hozzá, ráadásul el kell fogadjam, hogy személyiségem valószínű velejárója mindez, a túlzások, drámázások, tódítások, bármennyire is undorodom tőlük - és ha én undorodom, mennyire undorodhattok ti? jézusom - épp úgy részem millió apró darabjai, mint az a tízes skálán is behatárolható értékes tulajdonságom, hiúságomnak bármennyire is imponálna, ha a bosszantó jóképűségem, tökéletes, erős és egészséges testem, és éles eszem mellett még stílusérzékkel és nemes lélekkel is megáldott volna a sors, basszameg, nem így történt, mi a szart csináljak, persze küzdenék én vele, ha nem lenne annyi más, amivel így is muszáj küzdenem; szóval hogy szarok rá, már a szentimentalizmusommal sincs semmibajom, annyit fojtogattam, hogy egészen örülök, ha néha rálelek egy kis cafatjára, nédmá! ott még érez a lélek, nahát, vegyük ölbe gyorsan!, ilyesmi, szánalmas, amit puszta hiúságból sóval akartam behinteni, és kiirtani magamból, most, hogy már pusztul ki belőlem (és nem csak a szentimentalizmus, az érzés is, mert olyan ez, mint a gyom a kurvaéletbe, hasonlít a virágra, amivel azt hittem hogy gyomot írtok, termést is irtottam, és máris megérkezhetnénk a fentebbi kopár sziget című szaros költői képemhez, ha nem épp arról próbálnék magyarázkodni, hogy miért nem akarom terjengősen írni) most már persze védeném, meg most látom csak hogy jó is volt valamire, most meg már a mégoly kevés is elég tudna lenni, de záródom s eltűnök harminckét évesen. van két éved te hülye, hogy megtanulj jobb verseket idézni, ezt se mondom meg honnan van, googlézd ki, bár inkább ne, így is ciki.

szóval hogy ha úgy tűnik nem tudok röviden írni, és ez engem legalább annyira zavar (mint amennyire mondjuk téged, ha érdekel ez az egész) azt a nagy büdös spanyolviaszt találtam ki, hogy akkor írok mindig sokat, mindenféle baromságról, így nem kell a terjengős, nyálas témákban fulladoznom, s talán megtanulok végre frapp lenni, és még áns is.
csak a szex, szerelem, haza! mindenki más, haza! ezek után képzelheted.
egyébként ennek is baromira prózai (mintha értenék a lírához; egy költőnek mindig lírai okai vannak mindenre, ezért vagyok én kispolgár) okai vannak: nem tudok írni. mármint persze,de már a kis füzetembe se, tollal se, hiába, nem hülyeség, ha az embernek van jobb keze, főleg ha jobbkezes. gépelni viszont idegesítő így, fárasztó, és még fáj is; így pl elég ennyi magyarázkodás is.
és még egy, hogy látszódjon hogy mennyire komolyan veszem magamat:
nem kell annyira komolyan venni mindent, marci! ezt a blogot se. csak írj, ezt csinálja minden tini, írd hogy fáj, hogy nem fáj, hogy süt a nap, hogy esik. nem kell a művészkedés, nem kell a kétségbeesés, hogy 'legyen benne valami', lófaszt; egyébként meg, a semmiben is van valami, főleg ha jól csinálják.
na. erre mindenesetre nem árt majd állandóan figyelmeztetnem magamat, többek között, nekem ez se megy igazán. mindez csak azért fontos, mert nem fogok címet adni semminek. minek? a számok viszont viccesek, kis hülye ufók, zöld pici emberkék, kábé ennyire értek hozzájuk, szóval számok azok legyenek, kellenek a végeredménynek.
azt várom tőled, március, figyelj már cicus, csak hogy még egyszer ellőhessem az amúgy is kínos poént, hogy vagy az ujjammal, vagy az írással való viszonyom, ha helyre nem is, de legalább fejlődjön. az utóbbira prózai alapon sincs sok esély, nézzük mire megyek a többivel.
ez lesz akkor az egy. lehetnék mondjuk kreatívabb is, pl kettő, vagy négyezerhuszonnyolc, tényleg, bármi lehet, istenem, de izgi!