12338

néha olyan kegyetlen, undorító és őrült ez a város, hogy nem is értem, hogy tudtam eddig egyáltalán életben maradni. a sálamat a számra húzom, de még azon keresztül is érzem a város ízét, ezt az undorító, kegyetlen és őrült ízt, ami lecsúszik a torkomon, és teletölti a dolgaimat, és úgy érzem, felrobbanok tőle, mint egy lufi.
el akarok innen menni. azt akarom, hogy legyen innen hova menni. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy bárhol máshol nem ez van. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy érdemes itt maradni.

az előbb a troli majdnem elütött egy srácot. a srác egy kocsi mellett állt, telefonált; nem lett volna elég hely a troli és a srác között. az ablak mellett ültem, és egy kicsit előre tekerve a szememet láttam, ahogy összepasszírozza a troli, és felkenődik az ablakomra. szégyelltem magam, de leginkább arra voltam a képből a leginkább kíváncsi, hogy a telefonja vajon megússza e? ha igen, talán nekem is olyat kellene venni. nem érdekel már egy másik ember sorsa, csak a telefonja. ezt akartad, igaz? ehelyett a troli lefékezett és dudált; a srácon látszott hogy nem érti; a telefont nem tette le, dühösen mondott valamit a telefonba valakinek, ami valószínűleg a troli vezetőjének szólt leginkább, és úgy ment arrébb, mint akit bántottak. azon gondolkozom azóta is, talán nekem is volt ilyen, hogy jót akartak nekem, de annyit nem értettem az egészből, hogy még a telefont se tettem le. vajon hányszor voltam baromi dühös, amikor épp megmentették az életem?

el akarok innen menni. a városból. az országból. a gipszemből. a fejemből. a telefonomból. a blogomból. azt hiszem hasonló érzés volt tizenöt évesnek lenni.