4752

hah, március, gyere már cicus, tavasz, rügy, bimbó, ringó combok, madarak, és influenza minden mennyiségben. ide jön remélhetőleg mellbevágó idézet, a színvonalt javítandó - vagyis attól hogy én nem tudok írni, más még igen-:
'az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal.'
na, most találd ki melyik jön. azt is, ki mondta, volt már egyébként itt is, nem is olyan régen, semmi ujjat (sic!) újat nem tudok mondani, ismétlődő megakadt lemez ez a blog, pörög forog, nade!
azt találtam ki, és ilyen is volt már, csakhogy majd most minden máshogy lesz, nem úgy ahogy volt, szóval azt találtam ki hogy
a) sokat fogok írni.
b) viszont kurva rövideket.
c) ennyi.

ha lenne értelme mindennek, akkor a c)-pont értelmében ez a bekezdés is ennyi lenne, én viszont bal kézzel keltem ma (is), had magyarázkodjak egy kicsit.
először is mennyire szánalmas, hogy mindezzel megvártam a márciust, az ember tényleg időpontoktól és naptáraktól várja a sorsa alakulását, röhej. mégis gyáva - konszolidált? - lettem volna mondjuk pont február 29-én (!) belekezdeni.

a) könnyű lenne azzal elintézni hogy hiú vagyok; nahát, tényleg hiú vagyok. egyébként én vagyok a legszebb, de az ilyen megjegyzések miatt kéne áttérni a b) pontra, csakhogy; nem csak a hiúság. van ebben valami ebből a teljesen lehetetlen állapotból is, hogy bár eddig azt hittem, az a baj, hogy félkész vagyok, (figyelj, idézet helyett inkább egy link), de nagyon úgy tűnik, hogy ami most van, ami már kopik, az egyre kevesebb, nem több, tehát már az a valami, ami én vagyok elkészült, megszilárdult, megkötött valahol, valamikor, még ha ezzel egyrészt ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint bármi mással az eddigi életemben (már ha a 'mit kezdés alatt például olyanokat értünk, mint mondjuk a boldogulás, boldogság, és egyéb idióta igék), másrészt, hogy a szokásos idióta példáimmal éljek, olyan ez, mintha egy sziget alakulna ki, a különböző dolgok, amik érték az 'életben', alakítják, formázzák, 'ami nem öl meg, az megerősít', és egyéb csacskaságok, naná, csakhogy; az a kínos helyzet állt elő, hogy a végére egy kopár, sziklás sziget lett belőle, így készen. igen, már nincsenek olyan viharok, nincsenek olyan szerelmek, édes bús, gyötrelmes tavasz, nincs itt már semmi, csak szép, kemény, kiszámítható, biztos, valahol nyilván bölcs is, de leginkább végtelenül öreg és menthetetlen tél. a turisták meg persze, mint a patkányok, menekültek, ti mindannyian az én turistáim vagytok, innen nézve, de emiatt is le fogom szidni magam a b) pontban. a lényeg, hogy most már a kíváncsiság, és a rémület, meg a duzzogó gyász állapota helyett, amiben nem akarok megbocsájtani senkinek, többek között magamnak se, hogy mennyi mindent is veszítettem én, szóval ezek helyett ez már talán tényleg az a rész, amikor menteném, ami menthető.
egyébként meg nem kell itt túlmisztifikálni, marci, üss a kezedre (legalább lesz okod jajongani, örülj hogy legalább még fáj, te hülye): egyszerűen írnom kell, mert különben nem tudok kávézni. márpedig minden jó, ha jó a kávé, én meg nem tudok anélkül koffeint adagolni, hogy a gondolataimból ne legyenek szavak. a szavak meg kijönnének az ujjaimon, még jó hogy erre találták ki azt az undorító kis alumínium sínt, amitől ha ki is jönne valami, az fémízű jajongás lenne, de nyugi, be van kötve, bent marad minden, seb, fájdalom, vér, jód, szavak.
jódáztatta szavak, áh.
na és el is értünk a b) ponthoz: tanulj már meg végre nem írni, te barom! nézd meg amiket eddig írtál; terjengős, felesleges, erőltetett. jódáztatta szavak, mi? szar. túristák, meg patkányok, mi? borzalom. fogalmam sincs, hol vannak a határok, sose értettem hozzá, ráadásul el kell fogadjam, hogy személyiségem valószínű velejárója mindez, a túlzások, drámázások, tódítások, bármennyire is undorodom tőlük - és ha én undorodom, mennyire undorodhattok ti? jézusom - épp úgy részem millió apró darabjai, mint az a tízes skálán is behatárolható értékes tulajdonságom, hiúságomnak bármennyire is imponálna, ha a bosszantó jóképűségem, tökéletes, erős és egészséges testem, és éles eszem mellett még stílusérzékkel és nemes lélekkel is megáldott volna a sors, basszameg, nem így történt, mi a szart csináljak, persze küzdenék én vele, ha nem lenne annyi más, amivel így is muszáj küzdenem; szóval hogy szarok rá, már a szentimentalizmusommal sincs semmibajom, annyit fojtogattam, hogy egészen örülök, ha néha rálelek egy kis cafatjára, nédmá! ott még érez a lélek, nahát, vegyük ölbe gyorsan!, ilyesmi, szánalmas, amit puszta hiúságból sóval akartam behinteni, és kiirtani magamból, most, hogy már pusztul ki belőlem (és nem csak a szentimentalizmus, az érzés is, mert olyan ez, mint a gyom a kurvaéletbe, hasonlít a virágra, amivel azt hittem hogy gyomot írtok, termést is irtottam, és máris megérkezhetnénk a fentebbi kopár sziget című szaros költői képemhez, ha nem épp arról próbálnék magyarázkodni, hogy miért nem akarom terjengősen írni) most már persze védeném, meg most látom csak hogy jó is volt valamire, most meg már a mégoly kevés is elég tudna lenni, de záródom s eltűnök harminckét évesen. van két éved te hülye, hogy megtanulj jobb verseket idézni, ezt se mondom meg honnan van, googlézd ki, bár inkább ne, így is ciki.

szóval hogy ha úgy tűnik nem tudok röviden írni, és ez engem legalább annyira zavar (mint amennyire mondjuk téged, ha érdekel ez az egész) azt a nagy büdös spanyolviaszt találtam ki, hogy akkor írok mindig sokat, mindenféle baromságról, így nem kell a terjengős, nyálas témákban fulladoznom, s talán megtanulok végre frapp lenni, és még áns is.
csak a szex, szerelem, haza! mindenki más, haza! ezek után képzelheted.
egyébként ennek is baromira prózai (mintha értenék a lírához; egy költőnek mindig lírai okai vannak mindenre, ezért vagyok én kispolgár) okai vannak: nem tudok írni. mármint persze,de már a kis füzetembe se, tollal se, hiába, nem hülyeség, ha az embernek van jobb keze, főleg ha jobbkezes. gépelni viszont idegesítő így, fárasztó, és még fáj is; így pl elég ennyi magyarázkodás is.
és még egy, hogy látszódjon hogy mennyire komolyan veszem magamat:
nem kell annyira komolyan venni mindent, marci! ezt a blogot se. csak írj, ezt csinálja minden tini, írd hogy fáj, hogy nem fáj, hogy süt a nap, hogy esik. nem kell a művészkedés, nem kell a kétségbeesés, hogy 'legyen benne valami', lófaszt; egyébként meg, a semmiben is van valami, főleg ha jól csinálják.
na. erre mindenesetre nem árt majd állandóan figyelmeztetnem magamat, többek között, nekem ez se megy igazán. mindez csak azért fontos, mert nem fogok címet adni semminek. minek? a számok viszont viccesek, kis hülye ufók, zöld pici emberkék, kábé ennyire értek hozzájuk, szóval számok azok legyenek, kellenek a végeredménynek.
azt várom tőled, március, figyelj már cicus, csak hogy még egyszer ellőhessem az amúgy is kínos poént, hogy vagy az ujjammal, vagy az írással való viszonyom, ha helyre nem is, de legalább fejlődjön. az utóbbira prózai alapon sincs sok esély, nézzük mire megyek a többivel.
ez lesz akkor az egy. lehetnék mondjuk kreatívabb is, pl kettő, vagy négyezerhuszonnyolc, tényleg, bármi lehet, istenem, de izgi!