0

szétestem, aztán össze, vagy talán csak magában estem, magamba estem, beléd estem, pedig ez így nem az esetem.
ülök a rehabilitációs szobában, épp rehabilitálnak.

azt mondja a gyógytornász: 

engedje el!

mit?
lazítsa el!

mit?

szorítsa magához!

mit?

a szívemhez beszél?

nézem a gumi labdát az asztalon, és nem tudom hol az irányítás. valahol a kezem ügyében, persze, vagy elvesztettem valahol? 

valami már megint nincs sehol?
és a gumilabda? a puhaság, és a visszapattanó keménység? és a fájdalom?
nézem a függönyt, a szelet, a változást.
már megint eltűnt a hogyan tovább.
éjszakára jobb oldalra csúszik a szívem, elfér a tenyeredben. azt álmodom, azt mondod:

engedj el!

kit?

lazíts el!

kit?

szoríts magadhoz!
kit?

aztán jön a reggel, szétesem és össze, vízszintesre állok, bukdácsolok nappali gondokon. nézem a zöldre váltó lámpát a sarkokon, és nem tudom hol az irányítás.
mire elindulok, már piros.

mire szeretlek, már kék.

mire megértem, már fekete.
egyébként meg minden tök üres és fehér.