tessék, itt vagyok megint. idegesen, kapkodva, bujkálva, magam előtt is szégyellve, hogy már megint itt vagyok; pocakos, élete delén túl levő rossz családapát képzelek magam elé, aki így osonhat szeretőjéhez. a család, a ház, az autó, az előfizetett újság, meg a gyerekek is fontosak, persze, meg a test is, akihez megy, a szabadulás, mert ezt már nem lehet bírni, basszameg, a munka, az asszony, és a gyerekek is; tehát tilosban jár, és örül, ha tizenegyperces jót, ha talál.
egy kép van előttem, egy kép, amibe jó lenne belebújni; madárnak látom magam, madárnak aki fáradtan repül fészekről fészekre, itt is, ott is éhes csőrök tátognak feléje, etetni kellene, és amíg repülök, egyikről másikra, másikról egyikre, van is a számba valami, béka csak, béka csak, de az is elugrik, mire lehajtom a fejem hogy odaadjam; üres csőrből üres csőrbe töltöm a semmit, és csak tátognak éhesen tovább, míg én is éhes vagyok, fáradt vagyok, és közben, basszameg, mese nincs, szép lassan hagyom el a tollaim.
meséled hogy maradt egy ilyen éhes kismadár a padlásotokon, az egyik nagynagy vihar után, félelmetes volt, hogy mennyire nem tudtál vele mit kezdeni, de mindenhogy próbáltad, le is késted miatta a buszt, amiatt meg a vonatot, igazi kismadár, hatalmas lábak, hatalmas lábak és hatalmas kétségbeesés, nem akarsz ezzel semmit mondani.
jó lenne belebújni ebbe a példába, magamra gombolni, mint a meséket, és innentől kezdve ezen keresztül kiírni mindent, a karnisokat felszerelni, és behúzni téliesen a függönyeimet, az ablakba csak világító hóembert rakni, és csak néha, kezemben gőzölgő teával, néha kinézni a késő őszi szélben reszkető madarakra; de most nem. most pocakos, rossz családapa vagyok, és nem tudom miért jöttem ide. mint az óra, ütemesen kattog a saját lelkiismeretem tátongó csőre.
tessék, ez az a bizonyos normális élet. dolgozom; dolgozom, dolgozom, nem dolgozom, és aludni próbálok. közben eszem, egyre többet, egyre egészségtelenebben. jó lenne úgy írni erről, ahogy úgy szeretek ebben a blogban, kihasználni az összes szöget, ahová elhelyezhetem az ön kamerámat; írni magamról úgy mint ő-ről, arról, aki nincs, a bennem élő te-ről, vagy rólatok, kik szintén én vagyok, tehát bárkiről, mintha én nem én lennék, és így írhatnék arról is, ami vagyok, hiszen így, hogy nem én vagyok, így látom, és mosom is kezeim egyúttal, hogy ő, olyan amilyen. igen az ilyen mondatok, de jó lenne belebújni az ilyen mondatokba, behajlítani a felfűzött én-eket, begörbíteni, kicsire, mint egy csigaház, és a középpontjából úgy beszélni róla, mintha bármikor letehetném ezt, mintha lehetnék meztelencsiga.
de tessék, ez az a bizonyos normális élet. annak idején milyen távoli volt tőlem, amikor sokan, - akiket titkon persze egy kicsit lenéztem, és fölényes messziségből hallgattam, hogy ugyan, mit tudnak ők, a repülők, mit tudnak ők az égről -, szóval hogy mesélték hogy az a jó, hogy nincs idejük kiakadni, mondták, - úgy hogy közben mind a ketten tudtuk, hogy valójában ki vannak akadva -, tehát nincs idejük szenvedni, mert dolgoznak, és ez jó, mert nincs idejük és erejük magukkal törődni, és ez is jó, mert így könnyebb, és ha könnyebb akkor jó. erre azt válaszoltam, hol halkan, hol hangosan, amit egy robert fulghum könyvben olvastam, és szerettem, mert mindenféle különös erőlködés nélkül igaz volt rám, bár ez sokkal kevésbé a bölcsességemnek, mint inkább a gyávaságomnak volt köszönhető, ezt bezzeg sose mertem volna kimondani, tehát erre azt válaszoltam hogy 'inkább időd legyen, mint pénzed'.
azt hittem tudom, mit jelent. mindig volt időm a lelki életre, bár csak azt hittem, hogy tudom hogy mi az; volt időm pucolgatni, tisztogatni a fájdalmaimat, tragédiáimat, felfújni és átszínezni a szerelmeimet, elkényeztetni, és megőrjíteni a vágyaimat. és tessék, most itt vagyok, épp biciklizek valahonnan valahová, valószínűleg el vagyok késve, egyre kevesebbet gondolkozok, takaréklángon érzek, és igen, méterenként hullanak belőlem a tollak, jelentsen bármit is ez, tehát itt vagyok, ez az a bizonyos normális élet. ezért kellett volna tanulnom olyan sokat, ha. napi nyolc óra munka, meg még egy kevés, hogy a pénz biztosan meglegyen, mire, némi gőzkiengedés, persze, és az idő, az idő csattogó csőre, hogy mindjárt tizenegy, holnap kellenem kell, és itt ülök, és már megint nincs annyi erőm, bölcsességem, józanságom, és ugyanezek fordítottjai, hogy ne itt üljek, és ne ezt az önmagyarázást írjam, hanem aludjak, háton fekve, mint a halottak, kezem a testem mellett, vigyáz állásban aludjak, hogy készen álljak arra, amikor jön a fájdalom. az pedig jön, együtt ölelkezünk félig ébren, félőrülten, fél éjszaka, és az idő tátongó csőre, hogy meddig fog ez így menni, mikor mész már végre orvoshoz, mikor látod már be végre, hogy ez így nem megy, ezzel nem megy, ennyi nem megy.
állok alvásidőben a térdig érő fürdőszobában, és nem tudom már, hogy hova nézzek, hogy ne azt lássam, ami lett belőlem.
itt vagyok, ez a normális élet, nehéz erről írni basszameg. milyen messze volt ez még tőlem mondjuk tavaly ilyenkor; az anna egyik legaljasabb döfése az volt, amikor azt mondta, hogy az a baj, hogy nincs egzisztenciám, amit ő, a nő, tudna tisztelni. ehhez annának kell lenni, hogy pontosan jókor, jóhelyre, jól szúrd oda, úgy hogy ráadásul igaz is legyen; tolószéket tologatni fél nap, ez bizony nem egzisztencia. nem ezen múlik, tudtam már akkor is, és tényleg nem; messzebb van az anna már, és hidegebb, mint a csillagok lassú vándorlása, néha úgy kell keresnem az égen hogy fényleljen. (fogalmam sincs, ezt a szót hogy kell írni, most rákerestem, de nem lettem okosabb, van e ilyen hogy fényleljen, hogy ennyire lófaszt se tudjak az életről még mindig, hogy hogy kell leragozni azt, hogy valami messziről fényt bocsásson ki, jézusom, viszont a google adott ilyet, csak a költők, azok költsenek, szép meleg tojásokat, abból lesznek a csattogó csőrök, hogyasszondja: "bájjal fénylél az égi lányka", bajza józsef, így azért szép.)
szóval hogy úgy kell keresnem az égen, és közben mégis itt vagyok, ruhám árán, napi beosztásomon, reggeli fáradtságomon ott az egzisztencia, ez az a bizonyos normális, a normálist külön kijelölni, és benyomni dőltbe, bár ez is inkább önmagamnak szól, mint másnak. itt vagyok, hidegen, mint a bolygók, próbálok szeretni, de az is lassan fénylik ki belőlem, mint a szép tudományos fantasztikus történetekben a segítségkérések, amik több száz évig vándorolnak világokon keresztül, mire meghallja őket valaki.
beszélnek belőlem a csöndek ha hallgatok, és csöndeket beszélek ha megszólalok. sokat beszélek, igen, de mindig van aki szebben mondja:
elromlani milyen szép, mondja krusovszky dénes,
soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
tessék itt voltam megint. ilyenkor a végén, hazafelé egy kicsit megbánom mindig az egészet, minek írtam ennyit, meg kellene vágni, minek ennyire őszintének lenni, vagy őszintébbnek kellett volna lenni, minek ennyire konkrétan, hol a művészet, vagy konkrétabbnak kellett volna lenni: pocakos rossz családapa, szájában cigi, a trolira vár, nem kellett volna, abba kellene hagyni, hiszen az asszony, a család, az autó, az előfizetett újság, az a valóság, ez csak tizenegy perc, néha még kevesebb, és különben is, a gyerekek, de úgyse lehet kibírni ezt az egészet, tessék, ez a normális élet, megyek lefekszek, holnap korán kelek, keveset, és nem irodalmilag érzek, jó lenne abbahagyni már, hol ezt, hol azt, holnap is biztosan fáradt leszek, tessék, ez lettem én, nem neveztem máshogyan magam, tátongó csőrömben szögesdrót, kár hogy ezt már elsütötte a kistibi, erre rímel, így megfogadom, hogy most kell abbahagyni.
egy kép van előttem, egy kép, amibe jó lenne belebújni; madárnak látom magam, madárnak aki fáradtan repül fészekről fészekre, itt is, ott is éhes csőrök tátognak feléje, etetni kellene, és amíg repülök, egyikről másikra, másikról egyikre, van is a számba valami, béka csak, béka csak, de az is elugrik, mire lehajtom a fejem hogy odaadjam; üres csőrből üres csőrbe töltöm a semmit, és csak tátognak éhesen tovább, míg én is éhes vagyok, fáradt vagyok, és közben, basszameg, mese nincs, szép lassan hagyom el a tollaim.
meséled hogy maradt egy ilyen éhes kismadár a padlásotokon, az egyik nagynagy vihar után, félelmetes volt, hogy mennyire nem tudtál vele mit kezdeni, de mindenhogy próbáltad, le is késted miatta a buszt, amiatt meg a vonatot, igazi kismadár, hatalmas lábak, hatalmas lábak és hatalmas kétségbeesés, nem akarsz ezzel semmit mondani.
jó lenne belebújni ebbe a példába, magamra gombolni, mint a meséket, és innentől kezdve ezen keresztül kiírni mindent, a karnisokat felszerelni, és behúzni téliesen a függönyeimet, az ablakba csak világító hóembert rakni, és csak néha, kezemben gőzölgő teával, néha kinézni a késő őszi szélben reszkető madarakra; de most nem. most pocakos, rossz családapa vagyok, és nem tudom miért jöttem ide. mint az óra, ütemesen kattog a saját lelkiismeretem tátongó csőre.
tessék, ez az a bizonyos normális élet. dolgozom; dolgozom, dolgozom, nem dolgozom, és aludni próbálok. közben eszem, egyre többet, egyre egészségtelenebben. jó lenne úgy írni erről, ahogy úgy szeretek ebben a blogban, kihasználni az összes szöget, ahová elhelyezhetem az ön kamerámat; írni magamról úgy mint ő-ről, arról, aki nincs, a bennem élő te-ről, vagy rólatok, kik szintén én vagyok, tehát bárkiről, mintha én nem én lennék, és így írhatnék arról is, ami vagyok, hiszen így, hogy nem én vagyok, így látom, és mosom is kezeim egyúttal, hogy ő, olyan amilyen. igen az ilyen mondatok, de jó lenne belebújni az ilyen mondatokba, behajlítani a felfűzött én-eket, begörbíteni, kicsire, mint egy csigaház, és a középpontjából úgy beszélni róla, mintha bármikor letehetném ezt, mintha lehetnék meztelencsiga.
de tessék, ez az a bizonyos normális élet. annak idején milyen távoli volt tőlem, amikor sokan, - akiket titkon persze egy kicsit lenéztem, és fölényes messziségből hallgattam, hogy ugyan, mit tudnak ők, a repülők, mit tudnak ők az égről -, szóval hogy mesélték hogy az a jó, hogy nincs idejük kiakadni, mondták, - úgy hogy közben mind a ketten tudtuk, hogy valójában ki vannak akadva -, tehát nincs idejük szenvedni, mert dolgoznak, és ez jó, mert nincs idejük és erejük magukkal törődni, és ez is jó, mert így könnyebb, és ha könnyebb akkor jó. erre azt válaszoltam, hol halkan, hol hangosan, amit egy robert fulghum könyvben olvastam, és szerettem, mert mindenféle különös erőlködés nélkül igaz volt rám, bár ez sokkal kevésbé a bölcsességemnek, mint inkább a gyávaságomnak volt köszönhető, ezt bezzeg sose mertem volna kimondani, tehát erre azt válaszoltam hogy 'inkább időd legyen, mint pénzed'.
azt hittem tudom, mit jelent. mindig volt időm a lelki életre, bár csak azt hittem, hogy tudom hogy mi az; volt időm pucolgatni, tisztogatni a fájdalmaimat, tragédiáimat, felfújni és átszínezni a szerelmeimet, elkényeztetni, és megőrjíteni a vágyaimat. és tessék, most itt vagyok, épp biciklizek valahonnan valahová, valószínűleg el vagyok késve, egyre kevesebbet gondolkozok, takaréklángon érzek, és igen, méterenként hullanak belőlem a tollak, jelentsen bármit is ez, tehát itt vagyok, ez az a bizonyos normális élet. ezért kellett volna tanulnom olyan sokat, ha. napi nyolc óra munka, meg még egy kevés, hogy a pénz biztosan meglegyen, mire, némi gőzkiengedés, persze, és az idő, az idő csattogó csőre, hogy mindjárt tizenegy, holnap kellenem kell, és itt ülök, és már megint nincs annyi erőm, bölcsességem, józanságom, és ugyanezek fordítottjai, hogy ne itt üljek, és ne ezt az önmagyarázást írjam, hanem aludjak, háton fekve, mint a halottak, kezem a testem mellett, vigyáz állásban aludjak, hogy készen álljak arra, amikor jön a fájdalom. az pedig jön, együtt ölelkezünk félig ébren, félőrülten, fél éjszaka, és az idő tátongó csőre, hogy meddig fog ez így menni, mikor mész már végre orvoshoz, mikor látod már be végre, hogy ez így nem megy, ezzel nem megy, ennyi nem megy.
állok alvásidőben a térdig érő fürdőszobában, és nem tudom már, hogy hova nézzek, hogy ne azt lássam, ami lett belőlem.
itt vagyok, ez a normális élet, nehéz erről írni basszameg. milyen messze volt ez még tőlem mondjuk tavaly ilyenkor; az anna egyik legaljasabb döfése az volt, amikor azt mondta, hogy az a baj, hogy nincs egzisztenciám, amit ő, a nő, tudna tisztelni. ehhez annának kell lenni, hogy pontosan jókor, jóhelyre, jól szúrd oda, úgy hogy ráadásul igaz is legyen; tolószéket tologatni fél nap, ez bizony nem egzisztencia. nem ezen múlik, tudtam már akkor is, és tényleg nem; messzebb van az anna már, és hidegebb, mint a csillagok lassú vándorlása, néha úgy kell keresnem az égen hogy fényleljen. (fogalmam sincs, ezt a szót hogy kell írni, most rákerestem, de nem lettem okosabb, van e ilyen hogy fényleljen, hogy ennyire lófaszt se tudjak az életről még mindig, hogy hogy kell leragozni azt, hogy valami messziről fényt bocsásson ki, jézusom, viszont a google adott ilyet, csak a költők, azok költsenek, szép meleg tojásokat, abból lesznek a csattogó csőrök, hogyasszondja: "bájjal fénylél az égi lányka", bajza józsef, így azért szép.)
szóval hogy úgy kell keresnem az égen, és közben mégis itt vagyok, ruhám árán, napi beosztásomon, reggeli fáradtságomon ott az egzisztencia, ez az a bizonyos normális, a normálist külön kijelölni, és benyomni dőltbe, bár ez is inkább önmagamnak szól, mint másnak. itt vagyok, hidegen, mint a bolygók, próbálok szeretni, de az is lassan fénylik ki belőlem, mint a szép tudományos fantasztikus történetekben a segítségkérések, amik több száz évig vándorolnak világokon keresztül, mire meghallja őket valaki.
beszélnek belőlem a csöndek ha hallgatok, és csöndeket beszélek ha megszólalok. sokat beszélek, igen, de mindig van aki szebben mondja:
elromlani milyen szép, mondja krusovszky dénes,
soha nincs itt és beszél,
hogy elrontani milyen szép,
mondjuk szakállal az arcot,
de ami nincs itt, az beszél,
már nem jut eszembe semmi rólunk.
tessék itt voltam megint. ilyenkor a végén, hazafelé egy kicsit megbánom mindig az egészet, minek írtam ennyit, meg kellene vágni, minek ennyire őszintének lenni, vagy őszintébbnek kellett volna lenni, minek ennyire konkrétan, hol a művészet, vagy konkrétabbnak kellett volna lenni: pocakos rossz családapa, szájában cigi, a trolira vár, nem kellett volna, abba kellene hagyni, hiszen az asszony, a család, az autó, az előfizetett újság, az a valóság, ez csak tizenegy perc, néha még kevesebb, és különben is, a gyerekek, de úgyse lehet kibírni ezt az egészet, tessék, ez a normális élet, megyek lefekszek, holnap korán kelek, keveset, és nem irodalmilag érzek, jó lenne abbahagyni már, hol ezt, hol azt, holnap is biztosan fáradt leszek, tessék, ez lettem én, nem neveztem máshogyan magam, tátongó csőrömben szögesdrót, kár hogy ezt már elsütötte a kistibi, erre rímel, így megfogadom, hogy most kell abbahagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése