van e jobb móka, mint egy délelőttöt eltölteni a sürgősségin, kötözésre várva, úgy, hogy közben szanaszét tördelt embereket tolnak eléd, akik mint a partra vetett halak, tátognak csak, és nézik a plafont? bocs de lelövöm a poént: igen, ha mindezt egy olyan könyvel teszed meg, mint amilyen a prímszámok magánya.
nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.
elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.
begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.
vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:
kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.
a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.
elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.
egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'
nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és viola rápillantott az ablak mögül. nyilván elmondja majd a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. a cukorkáról, a buliról és a többiről egy szót se ejt. alice elmosolyodott a gondolatra, hogy ez lehet a házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje.
elképesztő élmény volt, a három és fél óra sorban állás alatt majdnem kiolvastam, szinte sajnáltam hogy aztán mégiscsak behívtak végül. utoljára talán az őzzel voltam így, hogy az első pillanattól kezdve megragadott, húzott magával mint valami porszívó, de az eresztékeimet csak lassan, szinte már gyengéden húzogatta ki; az első percekben csak a hátrahőkölés, az iszonyat, a levegő után kapkodás, aztán szép lassan elfelejtettem hogy hol vagyok, majd egy idő után biztos voltam benne, hogy el fogom sírni magam, itt a kurva váróterem, pólyák, gézek és fagyos tekintetű fehér ruhások kellős közepén, és aztán csak arra eszméltem, hogy a könnyek forróak.
régen sírtam utoljára, jelentem, még mindig azok.
begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét.
- majd megszokod. észre sem fogod venni - mondta.
- és hogyan? örökre itt lesz a szemem előtt.
- pont ezért - válaszolta mattia. - pont ezért nem fogod látni.
vicces hogy ilyen címe van, mert valami hihetetlenül gyengéd könyv, és kegyetlen egyszerre; és bár van a mondatokban és a leírások szerkezetében valami finom matematika, azaz mindig kijön a végeredmény, és pontosan jön ki, de egyébként nem sok köze van a matekhoz. a szerelemhez, és a sebekhez annál több, úgy tűnik e kettőből lehet a legpontosabb eredményt kapni, ha az ember az élettel akar számolni.
ilyenek vannak benne, asszondja:
kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. ez a fiú.
a fényképezésből alice inkább a mozdulatokat szerette, mint a végeredményt. (...) a kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt átugorhatna a következő pillanatra. ez meg a lány.
elképesztő. és csak 27 éves volt a srác, amikor írta, ráadásul fizikus, sárga vagyok az irigységtől, meg a jódtól.
egyébként, ha már itt tartunk, tök jó parti számot lehetne csinálni a sürgősségi hangjaiból. a nővérhívó bús vijjogása lehetne az alap, a kilencvenes évek közepén a sziréna tökéletes parti kellék volt, hiába, tudtak valamit. a nyekergések, jajongások adnák a ritmust, néha egy két 'orvost!' bekiabálás, vagy 'nagyon fáj', ó je, a kiállásokban meg az olyan slágerszövegeket lehetne nyomatni mint hogy 'engedje el magát, különben fájni fog! ENGEDJE MÁR EL MAGÁT AZ ISTEN ÁLDJA MEG, ÍGY BELE FOG TÖRNI!', meg a 'kérem a következőt', vagy a 'szikét', és társaik, a végére mehetne a kedvencem amikor az orvos diszkréten odasúgja a mentősnek hogy: 'kéne egy erősebb harapófogó...'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése