12344321

nem ezek a legjobb napjai az életemnek. amikor elkezdtem ezt a hülyeséget, úgy képzeltem, frappáns, rövid mondatokat fogok ideírni, ami majd segít visszaadni az írásba és az önmagamba vetett hitem; de persze nem így történt. a gipsz nem engedi széttárni a tenyeremet, ezért az ujjaim között bepállott a bőr, és büdös; megőrülnék egy kézmosásért. istenem csak egy kurva kézmosást akarok. pár napja nekimentem egy ajtónak, széthasadt a bőr a homlokomon; nem vészes, de nem tudok tőle hajat se mosni. egyedül vagyok, nem tudok megfürödni se rendesen; valaki mutassa meg, hogy mosod meg mindkét hónaljadat, ha csak egy kezed van.

mocskosnak, büdösnek, ápolatlannak érzem magam. az önsajnálat meg nem száll le rólam, jön utánam mint egy hű kutya. nyilván a szagom alapján talál meg. hiába mondom neki, hogy takarodjon, hiába jövök afrikával, éhező gyerekekkel, amputált végtagokkal, szerelmi csalódásokkal, azaz az úgynevezett nagyobb bajokkal, ez csak liheg, és a farkát csóválja. leszarom hogy másnak nagyobb baja van, leszarom hogy bizonyos szempontból folyamatosan szerencsés vagyok, amíg élek, és valószínűleg azután is. egy kurvanagy forró fürdőre vágyom, dugig habbal, amibe fejest ugorhatok, és úgy bújhatok az aljára, hogy sose kelljen kijönnöm onnan.

tudom hogy majd jobb lesz. tudom hogy igazán csak most lesz jó, vagyis hogy szarnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán jó lehessen, és azt is tudom, hogy egyszer majd egy habos fürdőkádban csücsülve fogok belovagolni a mennyországba. tudom. az agyam tudja, a testem nem. a testem leszarja a jövőidőt, a testemet csak az önmaga jelenje érdekli, a testem egy önző állat. ami még rosszabb, ahányszor az utcára lépek, eszek, wczek, alszom, puhulok vagy merevedek, nem tudom eldönteni, hogy én sétáltatom e őt, vagy ő engem; azaz hogy miatta vagyok e én ilyen, vagy ő lett ilyen miattam. nem vagyok biztos benne hogy én irányítok; és sose fogadnám el, mert én is egy hiú állat vagyok, ha leginkább ő. ettől függetlenül persze néha megijedek, hogy mennyire nem én uralom őt; különösen éjjel, éjjel, amikor csak annyi kéne hogy ne mozgassam az ujjaimat, feküdjek nyugodtan, mint egy halott, és akkor nem fájna semmi, de az agyam hiába ölne meg minden éjszaka, és küldözgeti az okosabbnál okosabb parancsokat, a testem csak mozog, mozog, örül hogy él, és fáj, hogy él, és nem én döntöm el, hogy hogyan él.

mutassátok meg, hol van a lelkem, kikaparom, ami maradt belőle, és itthagyom ezt a hülye testet, lecserélem egy örökizmos görög istenére.

a picsába is, ha legalább okom lenne nyavalyogni. legalább lenne valami igazán nagy bajom. a testemre se lehet egy rossz szavam se; ahhoz képest tök jól viselte magát eddig. nyilván ezután is. ha legalább okom lenne bármire. a boldogságra, a boldogtalanságra, a múltamra, a jövőre. persze, elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi okom lenne rá. pont ez a baj. most kellene hömpölyögnie a pozitív gondolkozásnak belőlem, kis rózsaszín pozitív részecskékre bontani a világot, az egész rohadt univerzum az én javamat szolgálná, sorsomat ekképpen én irányítanám, s okosan az éltető napfény felé kormányozva, mint a hülye vikingek a hajójukat, szétolvadnék a megelégedettségtől és a bölcsességtől. persze. ezt a teljes meghülyülést, ezt az újabb, és remélhetőleg végleges függést a rosszabb napokra tartogatom. most elég ez a búbánat, amitől kongok, mint a fürdőkád, ahogy itt rugdosom az oldalát. s a polcon van egy vers, amióta ismerem ezt a polcot, ott van ez a vers, hol utálom, hol szeretem ezt a verset, ahogy a polcot is, de most pont azt jelenti, amit én akarok jelenteni, gyere, csináljunk gyereket, ha mást nem, egy búbabát:

a bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
de hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

(partinagy: csigabú)