ennyit a mindennap többször írásról; már kimaradt egy. a gond az hogy nehezen veszem rá magam, tehát a viszony alapvetően nem sokat változott, de ha meg elkezdem, épp ezért nehezen is hagyom abba, így egyenlőre nem igazán az van amit akarok, nade az ember nem azért él, hogy mindig az legyen, amit akar.
tegnap az órával szenvedtünk a kisdáviddal, megnéztük a jankovics féle ember tragédiáját, ami igazán embert próbáló feladat, a végére el is bóbiskoltam egy kicsit, pont a végére, botrány, ebben a formában épp a lényege veszik el így ennek a filmnek, túl sok, mintha egyszerre zúdulna rá egy évezrednyi történelmi utalás és szimbólum az emberre, a kultúra és a szellem csodálata helyett így mindössze levegőért kapkod az ember. ettől függetlenül részleteiben kurvajó ötletek vannak benne, a római szín meg az angliai szín baromi kreatív és ötletes, csak kár hogy egyben és egyszerre majdnem hogy élvezhetetlen, de legalábbis emészthetetlen.
aztán ennek a súlyától holtfáradtan az anett szülinapja a cucuban, játszottam a gipszes djt, ez a legjobb. ma pedig kialvatlanul, holtfáradtan, enyhén másnaposan a miskolci utcán jöttem ide, azon a miskolci utcán, ahol életekkel, de legalábbis évekkel ezelőtt a kicsivel fulladtam bele a tavaszba. régen biztos ennek is nagy jelentősége lett volna, hogy megint majdnem ugyanott vagyok, ahol egyszer már, de most, ma, ezzel a fejjel ez nem jelentett túlságosan sok mindent, a közöny és a kíváncsiság közötti vékony árokban sétáltam végig az egészet. az viszont jó játék, ha az ember az időt, síkban elképzeli, amit összehajtva össze lehetne érinteni mint egy papírlapot; így az évekkel ezelőtti és a mostani marci szinte találkozhatnának. egy utca van köztük, és talán nyolc év; a változások és elmúlásokat is egymásra lehetne hajtogatni, és egy pillanatra megint érezhetném a mostani fejemmel is azt a május illatot, azt az orgonás, részeg szédülést, amiről ma már tudom hogy nem maga a szerelem volt, csak az odavezető utak egyike. fordítva is igaz, a kis hülye huszonéves kócos marha (istenem, mégiscsak szép volt egyébként, legalábbis ehhez képest, volt haja, foga, reménye és szíve) megláthatná hogy hova vezet ez az utca, megláthatná a begipszelt jövőt, talán megijedne és visszafordulna, talán még jobban esne neki minden pillanat, nemtudom, alig ismerem őt. mindenesetre játéknak jó az ilyeneket elképzelni. ha az idő összehajtható lenne mint egy papírlap, valószínűleg összegyűrném és eldobnám jó messzire, bár az is igaz, hogy az idő gyűrődései mentén mindig maradandó dolgok történnek, jó kis életet csinálnék így magamnak.
ja, az történt még, hogy belezúgtam egy luke vibert számba. sose hittem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése