szalmavágyak

szól a szem, és szól a szív
- mitmond, mitmond? -

nehezen megy, hogy mást ne mondjak.
itt van egy rakás betű, rengeteg szó, és mit mondjak?

hogy értsd, de mégse; nem érted úgyse.
elpirulsz ha megérted

de nem érted.

a barna lányokban talán nem is a nyár a szép
hanem az, hogy az őszre emlékeztetnek

akárhogy ölellek is, nem érted.

de azért nagy, vastag pulóverbe hozd el nekem az őszt, hogy böködje még egy picit a tenyerem a meleg

mennyivel könnyebb szép szavakat írni, mint azt, ami van.
az előző mondatban szavak és az írás helyettesíthető szinte bármivel.

néha mintha érteném, hogy miért nem érted.

mint amikor mindketten egyszerre néztek egy elrepülő madár után; a mozdulat, a repülés ugyanaz. neked az ittmaradás. neki talán a tovább jutás. és a madárnak?

ahogy én szeretlek, azzal nem jutunk előre;
ez a helyben utazás művészete.

ezt bezzeg érzed.

kiskorodban, amikor még elhitted, hogy a fiúk szivárványt pisilnek, akkor kellett volna szerelmesek legyünk, derékig érően, tátott szájjal, mezítláb a szúrós fűben, hallgatni a tücskök bípelését, álmodni a buszok lődörgését, megkeresni a kezed a szénakazalban, picit fuldokolni a csillogó hajnali tavakban, várni az őszt, mint apát, munka után, elválni vadul, mint amikor meghúzgálod a másik haját, és aztán odaadni mindent, szívet, játékot, múltat, nesze, játszódjál vele, és semmire se menni a másikkal, csak egymás mellett ülni, szilvát enni láb lógatva, csihánnal kergetőzni, és nevetni, nevetni, addig nevetni, visszafelé az időben, amíg el nem jutunk oda, ahol még csak sírni tudtunk, és addig szeretni, amíg újra nem születünk bele, sírva, pelenkázva, mellet markolva, önzően, és érthetően, mint a csecsemők.

amikor a szemedbe nézek, megértem magamat,

és látom hogy ezt te is érted.

nem találom a helyem a helyeken.
ülök egy állomáson, úgy tapadok a magyar szóra, mint légy a légypapírra, úgy vagyok egyedül, ahogy csak elég messze lehet; minden magány mélyén talán ez van, hogy nem érted, nem értik, nem beszélik a nyelved, nem beszéled a nyelvüket, nekik nem azt jelenti az ez, mint neked; ülök egy jellegzetesen állomás szagú állomáson, az ízek elutaztak a számból, csak a fém maradt, és a csönd, hogy nincs mit mondanom, mert nincs kinek; és ha megjönnél, most, olyan helyen ülök, hogy bárhonnan megjöhetnél, az egész állomás pont úgy van kialakítva, hogy mindenhonnan megjöhess, és ha megjönnél, visszahoznád az ízeket, számba tennéd a szavakat, és én mondanám, és te értenéd, és én megérkeznék, és te értenéd;

és amikor jössz, balról, én nem tudok mit mondani. számban maradnak a szavak, csak tátogok, mint a halak, és látom hogy nem érted.

csak kuncogsz, belekuncogod magad a hónom alá, megcsiklandozod a magányomat, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már cipellek, cipellek egy ideje, akárhová megyek, te csak kuncogsz ezen, rajtam, és azon, ahogy nem értem, nem értem.

van egy mese; elment a rózsád idegen országba, küldi levelébe' - hát ezaz. szóval elmegy a postára a rózsád, feladja a képeslapját, és az meg is érkezik hozzád, címlapján a jól fényképezett semmitmondással, a másik oldaláról viszont leestek a szavak, nem írta oda őket eléggé, de te nem hagyod annyiban, és elindulsz a rózsád szavait megkeresni, egyesével, amerre járt a levél, itt is, ott is hagyott belőle, nyílnak az út szélén, mint szépen bűzlő burjánok; és a végén összeállnak a mondatok, 

és megérted.

de nincs mese.
csak egy üres lap.

csak még egy oldal magány.

még egy emelet, pedig

lehet hogy nincs magány
csak félünk a találkozástól.