puha kedd

reggel jó vastagon öltöztem, mert arra keltem, hogy azt mondta az öreg:

prémet kívántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása

és ez szép dolog, bizony, prém nincs, textil van, a mai világban a vadállat odaadása helyett elég legyen egy biciklis izzadása.

milyen jó, végre úgysincs olyan meleg; el is határoztam hogy ma boldog leszek. aztán délutánra már csak ahhoz tartottam magam, hogy írok, ha beledöglök is; apró kis célokhoz edzem magam, mint ahogy az elkényelmesedett fogyasztó próbálkozik az egészséges életmóddal.

müzli, már gyümölcsökkel, de még tejszínhabbal.

ebédre homokozóban ülök, pöttömök formázzák nekem a palacsintát, de ott is gyötröm magam; nézz fel!, parancsolom, felnézek, ott egy fa, láss!, utasítom, látok, ez itt egy fa, érezz!, könyörtelen vagyok magamhoz, katonás itt a rend, hát érzek, fázom, nem, melegem van, itt egy fa, ágain ott a délután, így múlik az idő.

nézek, látok, érzek.

ennek jegyében hazaérek, és azon kapom magam, hogy megtalál a love will tear us appart, de nem a pop biznisz, és a farmergatyás romantika része, hanem a norvég légiesség, a susanna, - hogy lehet ilyen lágyan énekelni azt, hogy a szerelem darabokra tép? - amitől menthetetlenül elalszok, tágra nyílt szemmel álmodok, mint akinek nincs más választása, csak kapaszkodok az ágyba, és arra alszom el, hogy vége ennek a napnak.

tulajdonképpen szép ez a világ. ezt mondom a tükörnek is, ha gyenge a világítás. néha visszapofázik: kellene neked egy zongora. narancsbőr került a szívedre, kívül belül fonnyadó alma, tedd a hűtőbe.

este van, ezt onnan tudom, hogy világít a monitor; nekifogok yonderboi koncertet nézni a szigetről, fáradt vagyok, nekem ez már így is jó, nem lógnak a nyakamba idegen mellek, csak így öregesen, teázgatva; de még így is valami hihetetlen szar. többször is nekifutok, beletekerek, nem hiszem el, hogy ez ennyi, áll egy y betű előtt, talán még egy laptop sincsen, csak két három gomb, és szép, hatásvadász képek; és tényleg ennyi. te is fiam, brútusz, mondanám szegény yondernek, de minek, felveszek hát én is egy matrózcsíkost, és nekiállok blogot írni.

puha kedd tehát. rám jött megint a kényszer, hogy dokumentáljam az ilyeneket, mintha lenne kinek. lesz majd később leltár, arra lesz jó? vagy neked? azt hiszem azt álmodtam, hogy még soha nem álmodtam a fiammal, s épp ezt mondom el egy kisgyereknek. kócos volt, és szép; nem nevetett. béna vagy, ha nem nevetsz, mondtam neki, s erre kinevetett.

puha kedd, vastag takaró. többször elhatároztam már, hogy megpróbálok legalább annyira jóban lenni a magányommal, hogy elmehessek vele sörözni, vagy sakkozni; én kávét innék, őt meg megpróbálnám leitatni. de az én egyedüllétem nem valami vagány gyerek; legszívesebben teát hozna, és verseket olvasna fel, azt hiszem bölcsésznek tanult a szerencsétlen, mielőtt magány lett belőle.

marad a puha kedd, vastag takaró.

tessék, ennyi. 

annyira elszomorodom, ha végig gondolom, és arra jutok, hogy talán már rég boldog vagyok.