minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.

ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.

pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.

idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy

az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.