mindenki vár

mindenki kivár.
mindenki vár.
mindenki kit vár?
mindenki.

nincs is nyár, csak a szaga. nincs is hiány, csak a nyara.
néha egyszerűen csak ma van, és már nem tegnap; néha egyszerűen csak érzed a dolgokat, mint az ebédet, régen, délben, amikor anyád becsukta a szobaajtót, hogy ne menjen be a szobádba a káposztaszag. ilyenkor mindent lehet, mindenkit lehet, ilyenkor a semmi se baj, és a valami se semmi. bezzeg máskor, a tegnap nem akar tegnap lenni, marad, marad, úgy kell magadról lekaparni, és a dolgok is vannak, de minek, mint a mekiben a kajaszag, éhes is leszel tőle, a gyomrod is menekülne előle, nem jó ez sehogyse.
hiányzik az írás, mint valami megbántott lány; újra kellene mondani egy két dolgot, hogy ne így maradjon bennünk az elválás. aztán menjen, felőlem, legyen boldog, így igen. de rágondolva megbotlani, se magamnak, se neki meg nem bocsájtani, így nem.
hol igen, hol nem. mindenki vár.

lenne pár dolog, amit el kéne írni. nem le, csak el; hogy ne legyen ilyen fontos; hogy ne legyen ilyen 'háteznemfontos'.

például a margitszigeten ülsz, néha a margitszigeten is ülsz, van hogy ilyen egyszerűen elvegyülsz te is. de most sírsz, szemedben zöldek a könnyek, mert a fákat nézed, amíg sírsz, és azt, ahogy a fák megértően leveleznek veled. és amíg ott sírsz, az egyik margitszigeti padon, amelyik mintha csak azért lenne ott, hogy valaki sírjon rajta, zöldbe borul minden, zöld lesz a zöld, és zöld lesz a nem zöld is, és akármerre fordulsz az elzöldül; amíg nagyon sírsz, mindegy ez is, de aztán, már csak megszokásból is, megpróbálsz rájönni, hogy hogy lehet az, ami nem lehet; nem is látsz már addigra, csak zöldet.

kiderül hogy egy hernyó esett a fáról a szemedre, pont a szemedbe, olyan magasról biztos azt hitte, kicsi tó. és most ott billeg a tenyereden, és hernyóskodik, összegyűrődik, majd kisimul, közben néz rád azzal a képtelen fejével, amiről azt se tudni, hogy a helyén van e, vagy pont a hátra került; nézd rád, és annyira nem érti, nem érti a tenyeret, a sírást, a margitszigetet, az életet, téged. és olyan komikus ez a homorító semmit nem értés, aki csak tovább akar menni, ez a 'nekem ehhez semmi közöm' arrébb kúszás, hogy elmosolyodsz, leteszed a hernyót a földre, hagy zöldüljön tovább, de aztán csak sírsz tovább. jóval később, amikor még mindig vannak könnyek, megjelenik megint a hernyó, felmászik a kabátodon, az öledbe pottyan, és úgy nekiáll tekergőzni, kéjelegni, hogy már az istennek se tudsz tovább sírni; muszáj kacagni. a hernyó is, mintha tudná, bukfencet vet, és riszálja magát. néha úgy kell sírni, hogy közben muszáj kacagni.
de ez igazából nem fontos, pont azért akartam beszélni róla.

harminc éves lettem én, meglepetés e bejegyzés.
micsoda blogot írtál te, huszonkilenc? 

unalmas.

megfelelés, mindig csak a meg, és a felelés. képtelen voltam egy rohadt szót is leírni anélkül, hogy ne akarjak megfelelni. vagy csak felelni. vagy csak meg. sári, imre, imre, tamás, anna, zsófi, tóbiás!

nevek csak, semmi más.

máskor meg nincs is kérdés, se meg, se mínusz, csak jön az, ami máskor nem, és kiölel.

mint amikor leöntöd az ágyad málnaszörppel, és belefekszel.
úgysincs nyár, csak a szaga.

nincs is hiány. csak évek, és szakok. egyszer úgyis megfordul a világ.
erre vár mindenki.

vár mindenki.

kivár.