selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:

hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.

hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?

addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.

meg ez a hülye keretes szerkezet.