ez megsütötte

ez elment vadászni,
ez meglőtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!

tudod te milyen az hogy izzik a tenyered? mert én nem; viszont hogy milyen amikor izzik az ujjad azt most egészen konkrétan. kórházban vagyok, reggel balesetem volt, az ujjam, nyílt ficam. a ficamot helyre rakták, de a seb nagy, a kesztyű szétszakadt, az anyag szálai bent maradtak a sebben. az elfertőzés esélye nagy, a legrosszabb ha elvesztem az ujjam, ennek a lehetőségét még hétvégéig nem lehet kizárni, addig derül ki, hogy a testem hogy reagál arra a szúrós kis műanyag csőre, amit beledugtak, és amin keresztül antibiotikumot meg valamilyen hülye latin nevű izét pumpálnak belém. azt kellene írnom, hogy erre az ujjatlanságra gondolni se merek, de valójában épp ellenkezőleg, másra se tudok gondolni.

akkor annyi a zenének, az írásnak, meg mire való még egy gyűrűs ujj? persze dráma, dráma, dráma, nem kell ezt annyira komolyan venni, még annyi előnyöm is lehet a dologból, hogy ha nincs hova rakni a gyűrűt, akkor dafke nem is házasodok. persze kínkeserv ez is, nem tudok igazán viccet csinálni ebből a helyzetből, márpedig úgy tűnik, hogy sok személyiségemből az egyik a bohóc, töketlen, kétbalkezes - sicc! most aztán szó szerint - bánatos figura, aki próbál úgy csinálni, mintha hivatalból menne ez neki, s választott munkája, nem sorsa mindez; kis buzi, senki nem hisz neki, de neki legalább - kellő távolságból - jól áll. a másik viszont egy istenverte ripacs, egy álköltő, valójában egy rossz dráma színész, aki azt hiszi, hogy a drámázás az önzés szertartása, amikor szentélyeket lehet építeni a saját nyomorunknak.

a helyzet sajnos ez utóbbinak kedvez, szegény bohóc nem tud mit kezdeni a vénákból kilógó csövekkel, a gyémántként szikrázó fájdalommal, vagy akár az odakint tomboló széllel, akinek mintha beutalója lenne ide a balesetibe, úgy jár-kél itt, és úgy mozgatja az ablaktáblákat, hogy néha olyan érzésem van, mintha egy mindjárt szétmálló hajóban lennék, odakint a mátyás tér felől jövő füst a tenger, a múló idő a süllyedés, és a fájdalom, meg ez az egész csak egy lázas álom, ami elmúlik, ha leúszok az aljára. máskor meg olyan a szél mintha nagyon gyorsan mennénk valahová, s a mátyás téri füst ilyenkor valami hósivatag, amin keresztül száguld a kórház. ezekből nehéz viccet csinálni, mint ahogy a bunkó éjszakai nővérből is, vagy pár emelettel lejjebb a sürgősségiből, ahol semmi nem rejti el, hogy mégiscsak mennyire törékeny ez a város.

de a drámatagozat is zavarban van, mert itt a dráma annyira a hétköznap része, mint az odakint fújó szél. itt nem lehet színpadra vinni a félelmet, a szenvedést, itt a csonkolódás sem különleges, mégcsak nem is nagy dolog. egyébként is, bár minden fájdalom kis lakatlan sziget, amin egyedül maradunk, de itt olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy átlátunk a másikéra, és nehéz nem odanézni. nehéz drámázni akkor, amikor látod egy friss nyak-törött arcát, vagy amikor az öregnéni olyan puha, és gyűrött mint a papír. szóval a dráma itt egy cseppnyi tenger.

vicc nincs, melodráma nincs, mi maradt még? fekete-fehér személyiségem (panda! - egyébként ezen a billentyűzeten kurvanehéz egy kézzel zárójelet gyártani, ezt is megéltem, a grafomán szófosásomat is korlátozza végre valami, kétszer is meggondolom a következő zárójelet, ezt meg nem merem bezárni, mert gondolom az is bonyolult lesz, baromi messze van a shift-től a nulla, de próbáljuk meg:) mi másból áll még? egy gerinctelen, jellemtelen alakból, őt most összenyomja a fájdalom, és egy realista, cinikus riporterből, aki azzal áltatja magát, hogy objektívan látja a dolgokat, épp, mert nincs köze elvileg semmihez. ez utóbbinak most persze nagy a pofája. mindaz, ami történt, és ami történik, a fájdalom, a mozdulatlanság, a tehetetlenség, ez az egész kegyetlen, érzelemmentes, mondhatni testi világ amibe belecsöppentem, ez a kórház szag, ezek a neonfények, ha a riporter szemszögéből nézzük akkor ez logikus, és érthető végállomása mindennek, ami felé az utóbbi időben tartottam.

mert én egyik sem vagyok, és mégis mindegyik , s az utóbbi időben nem voltam hajlandó törődni egyikkel sem. mindegyikből egy újat akartam csinálni, egy ötödiket, egy írót, aki majd mesterségéhez híven írni is fog. és azért nem írtam, lényegében már augusztus óta, az imre óta, vagy nem tudom, hogy nevezzem a korszakot, amióta, azért nem, mert hiú voltam, és úgy éreztem, hogy ez az ötödik, ez sérült, ez összetört. tehát létezett, személyiségem aktív, létező tagja volt, épp úgy mint az összes többi, csak megölték. összetörték. bántották. persze nem én. mások! ő! az imre! ti! baleset, aminek én, az író voltam az áldozata.

nem voltam hajlandó beismerni, hogy ez az ötödik, ez éppen ugyanolyan hamis és sarkított, mint a maradék öt, és nem tudtam beismerni azt sem, hogy ez az író nem létezik a másik négy nélkül, és ami talán még fontosabb, hogy nem tud mást írni, mint a maradék négy, az ő szavaikat tudja csak leírni: ez az „író” éppen ugyanolyan bohóc, ripacs, gerinctelen és ál-tárgyilagos mint az összes többi, mint amilyen én magam vagyok.

az egyetlen valamire való találkozásom ezzel az ún. íróval az utóbbi időben, még síelés közben történt, amikor még pár méterrel feljebb, és tőlem függetlenül törtek a végtagok, ha, és tiszta hó, és gazdagság szaga volt mindennek, a sípályának, a sípályán történő baleseteknek, a mentőhelikoptereknek, és a hüttéknek, ahol a rádiókból harsogott a buta gondatlanság. akkor írtam még le, hogy gyerekekkel aludni olyan, mintha templomban aludna az ember, a légzésük meg mint a harangzúgás. és ez igaz, ezt leginkább abból tudom, hogy most itt fekszek, úgy ordít odakint a szél, mintha a farkasok vigyáznának ránk, és én itt ülök, a fájdalomtól éberen, és nagyon hiányoznak a gyerekek.

úgy tűnik hogy fizikailag, külsőleg kellett összetörjek megint ahhoz, hogy a bennem lévő törések összeforrjanak. egy kórház tükre kellett ahhoz, és egy felkötött kéz, hogy hosszú idő után újra megdöbbenve lássam magamat a tükörben, nem tudva, hogyha most látok, akkor mit néztem eddig? mintha három dimenzióba látnád, amiről eddig azt hitted hogy csak papíron olvasható. tulajdonképpen hálás vagyok. leginkább a mínusz egyes szintnek, az ügyeletnek, ahol az előbb is sétáltam, fenntartva a kezem, mint egy bizonyítékot, hogy van keresnivalóm itt: az állandó, jövő-menő baleseteknek, ennek a mérhetetlen embertelenségnek és emberségnek ami itt van, a málló falaknak, az üres hordágyaknak, és az összes többi ilyen banális baromságnak, mint például a mentősök villogó dzsekije; hálás vagyok hogy itt sétálhatok köztük mert nekik köszönhetem, hogy megtaláltam magam.

így azt is megértettem, hogy összetörtem, máshogy, máshol, de jobban magam, mint gondoltam. és most jöhet a röntgen, a sín, az üvöltés, a csend, a gyógyulás.