arra ébred hogy ő ül vele szemben a héven. azaz ő, az a tavalyelőtti szeptemberi ő, akiben szavak donganak, mintha valaki harangozná őket. ő ül, és nézi őt, ismeri, mint ahogy senkit a héven, és nem ismeri, mint ahogy nemismer igazán semmit. ismeri a szavakat is, amik donganak. ismeri az eljövendő másfél évét is, ismeri a szavak jelentését is, úgy ismeri, ahogy ő még ott, vele szemben nem. ő már tudja a dolgok árát, hogy mikor, mi érte volna meg. ő már tudja hogy mit is jelent az hogy kavicshideg. és hogy hol, miben veszik el az ágyékmeleg. nézi őt, te szegény, te szegény, ő nézi őt, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én. így nézi ő őt.
aztán elönti az őrület, az azóta eltelt idő savas, burjánzó őrülete, amit egyre kevésbé tud magába nyelni, és egyre gyorsabban jön fel, buggyan ki a szája szélén, fehérszínű, sóderízű őrület, az önhazugságok józanságának őrülete, a tenyérből a körmök végére mászó őrület, ami kapar, karcol és vág, és végén, mert egy idő után sosincs kibe, önmagába kapar, karcol és vág.
mint most is; ő nekiugrik őneki, tépné, karmolná, szaggatná szét, te barom, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én, de átkarmol rajta, áttép rajta, mintha nem lenne ott semmi; ő látja őt, ő viszont nem láthatja őt.
valamelyikőjük álmodja a másikat.
pedig ő már tudja a szavakat, amiket ki kellene mondani, a kurva anyját a szavaknak, amiket ki kellene mondani, és azokat is, amiket viszont le kellene nyelni, le, mélyre, a szarig, hogy kijöjjön valahol, le a belekig, mint az őrületet, és kiszarni,
úristen, szarni, ezt a szót ízlelgesd, te nyomorult, te én, ezt, és ezt tanuld meg ragozni, beszarni, igen bazdmeg, csalni, lopni, beszarni, veszteni, ezek dongjanak benned batthyányitól a csillaghegyig, szeretni, bántani, hazudni, igazat mondani ezek meg csillaghegytől a batthyányiig, mert ez lesz te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én, mert én már tudom hogy melyik szavadnak mi lesz az ára, és hogy mikor nem azt fogod mondani, és nem annak, én már tudom azt, amitől te félsz, én már azt is tudom, amitől te még nem is félsz, ó a kurva anyád, te nyomorult, te kevés, te én, én már azt is tudom, hogy amit fehérnek mondanál, az se nem fehér, se nem fekete, hanem szürke, bazdmeg, szürke, pocsolyaszürke, és hogy a gömbölyödésed nem gömbölyödés, hanem görbülés, és én már tudom, hogy mit veszthetsz, amit még meg se kaptál, és azt is tudom hogy hogy fogod elveszteni, te nyomorult, te kevés, te szegény, te én, én, te ő.
megy a hév, gyomrában egy találkozással, ami meg se történik, mert meg se történhet.
valamelyikőjük mindig álmodja a másikat.
ő ugyanoda megy, mint ő, egyszerre fognak felállni, és leszállni, járásuk is majdnem ugyanaz lesz, és ugyanoda mennek majd.
mindig rossz helyen törnek el a dolgok.
ő már csendesedik, lassan megérkeznek. lágyan, szinte szeretetteljesen nézi őt, és közben képes lenne kitépni a szívét, darabokra szabdalni, aztán négy különböző pontra felakasztva kiröhögni a maradékot, hogy "háháhá, ez vagy te".
szavak donganak mindkettőjükben.
szavak mennek együtt egy régi ősszel, és egy még nem régülő februárral, szavak vannak köztük, és majd másfél év, az a másfél év, amiket ő szavakban is át tudna adni őneki, hogy értse meg, nyelj le, eméssze meg, jusson el vele a szarig, igen, szarjon be tőle, szavakban, amiből lehet csinálni mondatot, amit oda lehetne adni neki könyvben, egy márquez könyvben, ő úgyis épp akkoriban bodor ádámot olvas, és sokszor márqueznek érzi, ha oda lehetne adni neki, ha elolvashatná, ha megértené, a kurva szavakat, amik még nem donganak benne, mintha valami harangozná őket, még nem, van rá majd másfél éve, hogy aztán úgyse menekülhessen előlük, elolvassa, és igen, a torkán akadjon, még beszarni se tudjon tőle, mert megakad a torkán, a torkán, és okádnia kell tőle a száján, nem a seggén, a száján, amiből másfél éve még úgy vigyázott, hogy nehogy elszálljanak a szavak:
mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
ő még ennyit fűzne hozzá őneki:
de még így se éri meg hazudni, te, te barom, te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én. mert tényleg olyan leszel, lettem, mint a krumplibogár.
aztán elönti az őrület, az azóta eltelt idő savas, burjánzó őrülete, amit egyre kevésbé tud magába nyelni, és egyre gyorsabban jön fel, buggyan ki a szája szélén, fehérszínű, sóderízű őrület, az önhazugságok józanságának őrülete, a tenyérből a körmök végére mászó őrület, ami kapar, karcol és vág, és végén, mert egy idő után sosincs kibe, önmagába kapar, karcol és vág.
mint most is; ő nekiugrik őneki, tépné, karmolná, szaggatná szét, te barom, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én, de átkarmol rajta, áttép rajta, mintha nem lenne ott semmi; ő látja őt, ő viszont nem láthatja őt.
valamelyikőjük álmodja a másikat.
pedig ő már tudja a szavakat, amiket ki kellene mondani, a kurva anyját a szavaknak, amiket ki kellene mondani, és azokat is, amiket viszont le kellene nyelni, le, mélyre, a szarig, hogy kijöjjön valahol, le a belekig, mint az őrületet, és kiszarni,
úristen, szarni, ezt a szót ízlelgesd, te nyomorult, te én, ezt, és ezt tanuld meg ragozni, beszarni, igen bazdmeg, csalni, lopni, beszarni, veszteni, ezek dongjanak benned batthyányitól a csillaghegyig, szeretni, bántani, hazudni, igazat mondani ezek meg csillaghegytől a batthyányiig, mert ez lesz te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én, mert én már tudom hogy melyik szavadnak mi lesz az ára, és hogy mikor nem azt fogod mondani, és nem annak, én már tudom azt, amitől te félsz, én már azt is tudom, amitől te még nem is félsz, ó a kurva anyád, te nyomorult, te kevés, te én, én már azt is tudom, hogy amit fehérnek mondanál, az se nem fehér, se nem fekete, hanem szürke, bazdmeg, szürke, pocsolyaszürke, és hogy a gömbölyödésed nem gömbölyödés, hanem görbülés, és én már tudom, hogy mit veszthetsz, amit még meg se kaptál, és azt is tudom hogy hogy fogod elveszteni, te nyomorult, te kevés, te szegény, te én, én, te ő.
megy a hév, gyomrában egy találkozással, ami meg se történik, mert meg se történhet.
valamelyikőjük mindig álmodja a másikat.
ő ugyanoda megy, mint ő, egyszerre fognak felállni, és leszállni, járásuk is majdnem ugyanaz lesz, és ugyanoda mennek majd.
mindig rossz helyen törnek el a dolgok.
ő már csendesedik, lassan megérkeznek. lágyan, szinte szeretetteljesen nézi őt, és közben képes lenne kitépni a szívét, darabokra szabdalni, aztán négy különböző pontra felakasztva kiröhögni a maradékot, hogy "háháhá, ez vagy te".
szavak donganak mindkettőjükben.
szavak mennek együtt egy régi ősszel, és egy még nem régülő februárral, szavak vannak köztük, és majd másfél év, az a másfél év, amiket ő szavakban is át tudna adni őneki, hogy értse meg, nyelj le, eméssze meg, jusson el vele a szarig, igen, szarjon be tőle, szavakban, amiből lehet csinálni mondatot, amit oda lehetne adni neki könyvben, egy márquez könyvben, ő úgyis épp akkoriban bodor ádámot olvas, és sokszor márqueznek érzi, ha oda lehetne adni neki, ha elolvashatná, ha megértené, a kurva szavakat, amik még nem donganak benne, mintha valami harangozná őket, még nem, van rá majd másfél éve, hogy aztán úgyse menekülhessen előlük, elolvassa, és igen, a torkán akadjon, még beszarni se tudjon tőle, mert megakad a torkán, a torkán, és okádnia kell tőle a száján, nem a seggén, a száján, amiből másfél éve még úgy vigyázott, hogy nehogy elszálljanak a szavak:
mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
ő még ennyit fűzne hozzá őneki:
de még így se éri meg hazudni, te, te barom, te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én. mert tényleg olyan leszel, lettem, mint a krumplibogár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése