a szomorúságon keresztül ezer út vezet hozzád - írja ő - a boldogságon keresztül meg talán csak egy.
odakint sűrűn, puhán, szerelmesen esik a hó. mendelssohn szól, a hév is csöndesen robog, igazodik a hegedűkhöz.
talán, hisz azt se találom - írja ő - miért könnyebb eltévedni ott, ahol csak egy út van?
odaát ünneplőben a margitsziget. mintha a város a sirályokhoz öltözött volna; piszkosfehér repülés borít be mindent.
megdöbbentő hogy milyen gyenge vagyok - írja ő - hiszen még ahhoz is gyenge vagyok, hogy a végére járjak, hogy mennyire gyenge vagyok.
lassan esteledik; már csak dereng a fény. egy kicsit lassabb odakint az emberekben a sietés.
basszameg - írja épp ő - basszameg, megszakad a szívem.
mendelssohn szól, miközben megszakad. aztán megáll a hév, nincs tovább, innen csak visszafele. az emberek mennek tovább, vagy visszafele. ő úgy marad. béke van, jéghideg béke. már sípol a hév, amikor leugrik, és megy tovább. lépcsőn le, mélyebbre. ott is béke van, neon fény, gyorsabb az emberekben a sietés. valaki a héven épp a helyére ül. egy papírfoszlányra ül rá, meg egy összerágott tollra. a toll becsúszik a támla alá, a papírt elviszi a huzat.
aztán ez a valaki leszáll, és valaki a helyére ül. odakint teljesen február van, minden rendben.
egy emlékművet visz a hév, menetrend szerint, áramtól hajtva. egy emlékművet visz a huzat.
épp ott szakadt meg ahol valaki most ül.
ő sem emlékezne már rá, hogy mi történt ott, ahol épp más ül. nemérdekli, csak a béke, a jéghideg. ő is épp valaminek a helyén ül. talán már arra se emlékeznek. béke van, alagútmeleg.
az egész világ piszkosfehér repülés. elfelejtett szakadások emlékművein ülnek, sietnek, akarnak, és meghalnak az emberek.
ha a szakadások mentén összevarrnánk mindent, talán ki lehetne fordítani a világot - írta, nem írta, írja, nem írja ő, vagy nem ő.
odakint sűrűn, puhán, szerelmesen esik a hó. mendelssohn szól, a hév is csöndesen robog, igazodik a hegedűkhöz.
talán, hisz azt se találom - írja ő - miért könnyebb eltévedni ott, ahol csak egy út van?
odaát ünneplőben a margitsziget. mintha a város a sirályokhoz öltözött volna; piszkosfehér repülés borít be mindent.
megdöbbentő hogy milyen gyenge vagyok - írja ő - hiszen még ahhoz is gyenge vagyok, hogy a végére járjak, hogy mennyire gyenge vagyok.
lassan esteledik; már csak dereng a fény. egy kicsit lassabb odakint az emberekben a sietés.
basszameg - írja épp ő - basszameg, megszakad a szívem.
mendelssohn szól, miközben megszakad. aztán megáll a hév, nincs tovább, innen csak visszafele. az emberek mennek tovább, vagy visszafele. ő úgy marad. béke van, jéghideg béke. már sípol a hév, amikor leugrik, és megy tovább. lépcsőn le, mélyebbre. ott is béke van, neon fény, gyorsabb az emberekben a sietés. valaki a héven épp a helyére ül. egy papírfoszlányra ül rá, meg egy összerágott tollra. a toll becsúszik a támla alá, a papírt elviszi a huzat.
aztán ez a valaki leszáll, és valaki a helyére ül. odakint teljesen február van, minden rendben.
egy emlékművet visz a hév, menetrend szerint, áramtól hajtva. egy emlékművet visz a huzat.
épp ott szakadt meg ahol valaki most ül.
ő sem emlékezne már rá, hogy mi történt ott, ahol épp más ül. nemérdekli, csak a béke, a jéghideg. ő is épp valaminek a helyén ül. talán már arra se emlékeznek. béke van, alagútmeleg.
az egész világ piszkosfehér repülés. elfelejtett szakadások emlékművein ülnek, sietnek, akarnak, és meghalnak az emberek.
ha a szakadások mentén összevarrnánk mindent, talán ki lehetne fordítani a világot - írta, nem írta, írja, nem írja ő, vagy nem ő.
1 megjegyzés:
gyönyörű. Ugy hogy basinskit halgatok rá méginkább.
Megjegyzés küldése