változatok egy hévvonalra 8

felcseszte az agyát, mert a hévre szálló nénik, bácsik, a mindenféle forgalmi helyzetekben gyakran lefiatalemberezték, és ez a lefiatalemberezés magába foglalt valami olyasmit, amiről tudta hogy lennie kellene, de közben azt is érezte, hogy már nincs, és ez a kézzel foghatatlan ambivalens érzés persze nem változtatott azon, hogy ezekben a forgalmi helyzetekben - tessék előremenni / tessék leülni / tessék hagyni, hagy segítsek / így tessék, úgy tessék, stb - - és ezekre a válaszban általában benne volt az a bizonyos gyűlölt fiatal szó, miszerint jajdekedvesfiatalember / jajdeerősfiatalember / jajdejómagánakfiatalember, stb - ő volt a kézzel fogható fiatalember. aki egyébként szánalmasan udvarias, ezt is utálta magában, van aki tiszteletreméltóan, elegánsan udvarias, ő amolyan kényszeresen, borzalmas, de erről most ő nem ír, így mi nem beszélünk.
hanem; ha ő fiatal ember, márpedig az, papíron, fizikailag, kézzel foghatóan (ó a nők, akik a kezükkel...) fiatal, akkor miért nem érzi magát annak? és mihez viszonyítva nem érzi annak? önmagához persze, de önmagához képest sose érezte magát annak, még akkor se, amikor, ma már látja, arcpirítóan (és ó de irigyelhetően) fiatal volt.

a választ a héven kell keresni.

ő jegyet vált, igen jegyet, ahova készül, ott nem lehet lógni, felszáll a szerelvényre, de nem ám szentendrére megy a hév, nem, visszafele, vissza az időbe, vissza az ő-be.
az ablak mellett ül, így ott ülünk mi is, sorra suhannak el a tájak, városok, lehetőségek, országok, érzések, és abban egyet érthetünk ővele, amit az előbb a kis füzetébe írt hogy 'bazdmegvégüliskurvaegyszerűazélet'.
eme pillanat, az ablakon visszafelé rohanó múlttal érezhetően közhelyes. mondhatni; pop. épp ezért zene is szól, mert hogy is volt az a zorán szám, te csak végig az ablak mellé ülj. és hogy is volt, peggy lee, az is that all there is? és hogy is volt az az oly kedves füst milán könyvcím, ez mind én voltam egykor?
és hogy lehetne kihagyni cseh tamást?
míg mi linknyelven beszélünk, ő utazik, és csodálkozik. pedig nincs ebben semmi új, mindez volt, mindez megvolt, igen az állomások, szerelmek, csalódások, annyira lehetne most lecsapni a magas labdát, a leégett, lepusztult, felperzselt megállókat, a félbemaradt, félig feldíszített, nagy reményű megállókat, vagy a vége felé a gyerekkor fáit, igen, az egyik megálló csak egy fűzfa lenne, aminek földig ér az ága, és így tovább.
lesz még ilyen, utazunk még héven, csinálunk még képeket, olyan hálás téma ez. de ő most nem képeket, választ keres. és nem válaszokat talál, csak gödröket.
és mennyit. fiatalon nincs olyan mély gödör, amiből ne tudnál kimászni. fiatalon felmászol a hegyre, megkeresed a barlangot, és bedumálod magad a medvékhez. fiatalon a földbecsapódás előtt pár másodperccel megtanulsz repülni.
az utazásnak vége, ez nem kombinált bérlet, nem visz a gyerekkorba, csak megmutatta. ő arra jut, hogy nem olyan mély az a gödör, amiben most van; de örülhet, ha egyáltalán kimászhat belőle. bölcsen, mint a medve a téli álmot. és lassan már szarik a madarakra. mennyi idő telt el, és ő megtanulta sokkal alaposabban, tartósabban elcseszni a dolgokat. se pop, se csajok, se satöbbi. hát ez nincs.
ne haragudjon fiatalember, meg tudná mondani,... igen, persze néni, bácsi. és aztán ő csak áll ott, az ifjú, görbe hátú, öreg, vén fiatalember, ott áll a gödörbe, és már nem kezd el magyarázkodni.
kis, könnyű gödör, mégse mozdul belőle; milyen sekély, mégis milyen mély gödör a minek. hát még a kinek?