2010. február 4., csütörtök

változatok egy hévvonalra 4

ült a héven, és a befejezetlen kapcsolatain gondolkozott, nem, nem gondolkozott, írt, amikor írt, nem gondolkozott, amikor gondolkozott, nem írt, azért írt, hogy ne gondolkozzon, de ez nem igaz fordítva, gondolkozni azért gondolkozott, mert azt hitte, azt teszi őt azzá, ami, hogy gondolkozik, de ezen igazán sose gondolkozott még el úgy, hogy értelme is legyen. a befejezetlen kapcsolatain viszont igen, már amennyiben be lehet fejezni egy kapcsolatot, persze ezen is gondolkozott, hogy egy kapcsolat van amikor van, aztán van amikor nincs, és minden befejezetlen kapcsolat tehát ezek szerint még van, vagy lenne, pedig tudta jól hogy nincs, és a befejezése csak ragaszkodható végszót adna mindehhez. igen, igen, ez a baj vele, írta a héven, a teátrális önbizonyítás, a befejezetlen kapcsolatainak befejezése se lenne más, mint valami istenverte színpadi jelenet, és íme, nyílik a hév ajtó, a megálló neve az előző év, és felszállnak mindazok, akik, aztán a következő megálló az azelőtti év, és ott is nyílik az ajtó, és felszállnak mindazok, akik, be se meri fejezni a mondatot, írta a héven, mindazok akik, akik mi, akik, hát ez az, akik lehettek volna, akik lettek, akik voltak, akik a kirakós játék darabjaiként hiányoznak: ennek kellett volna egy mondat, annak egy odafigyelés, amannak valami kielégülést okozó visszavágás, neki egy otthagyás, a másiknak egy visszajövés, igen, nyílnak az ajtók, gyűlnek az utasok, megy a hév, megy a hév, megy a hév. hova megy a hév? azon gondolkozott, és miközben gondolkozott, nem írt, így nem írta le ezt sem, hogy vajon mi volt az első befejezetlen kapcsolata? valahol a játszótéren? a plüssmackói között? megáll a hév az utolsó megállónál, és ki fog rá felszállni? libben a függöny, fordul a színpad, nyílik a hévajtó, és felszáll rá; nem száll rá fel senki. ő néz ki az ajtón, és ott áll az anyja. nem tudok felszállni, mondja neki, a szokásos tragikus arckifejezésével. de igen, anyu, fel tudsz. nem tudok, a gépem. anyu, csak akarnod kell! te nem értesz meg engem fiam, mondaná az anyja, a szokásost, ő a szokásossal ingerülten visszavágva, a végén jönnének a nagy, kerek szavak, NEM TEHETEK RÓLA HOGY NEM AKARSZ ÉLNI, HAGYJ MÁR KI VÉGRE A NYOMORODBÓL, és persze az anyja válaszai MAJD AKKOR FOGOD MEGBÁNNI EZT AMIKOR KÉSŐ LESZ, meg AKKOR IS AZ ANYÁD VAGYOK, ó igen, és a többi, csakhogy a hév indul, a függöny libben, a műsoridő lejárt, köszönjük, ismerjük. hol kezdődtek a befejezetlen kapcsolatai? ezen gondolkozott, mert a befejezetlen kapcsolatairól írt az előbb. végződni nem lehet, ami befejezetlen, az úgy végződik hogy befejezed, persze, kellene valami ragaszkodható végszó mindenkihez. hol kellene kezdenie? mi a végállomás? mennyi ajtó nyílik még, és szállnak fel, és azokkal mi lesz. miért van neki ennyi b e f e j e z e t l e n k a p c s o l a t a ? és miért jönnek újak és újak, miért nem elég annyi, amennyi van? ezeken gondolkozott. az anyjával kellene kezdenie tehát, ha a be akarja fejezni a befejezetlen kapcsolatait. mert minden az anyáddal kezdődik. ez jól hangzott, ez olyan ragaszkodható mondat volt, ezt leírta, és még azt is elhitte volna, hogy igaz. de közben nyílt az ajtó, le kellett szállnia, és menet közben nem tudott írni, ezért gondolkozott, és azon is gondolkozott, hogy a sok befejezetlenségben a legbefejezetlenebb, már amennyiben ki lehet ezt ragozni, ó az ilyen nyelvi képtelenségeken nagyon szeretett gondolkozni, hiszen azt hitte, hogy a gondolkozás, de a többit már tudjuk. a legbefejezetlenebb tehát nem is az anyja, és a nők, meg néha, de annál jobban a férfiak. elindult mellőle a hév, és otthagyta, az otthagyás olyan ragaszkodható formájában, ahogyan a vonatok hagyják ott az utasokat. és ő ottmaradt egyedül az üres megállóban, és arról akart írni akkor, és ezért azon gondolkozott, hogy megtalálta a végállomást, és a végállomáson meg ott várta a legbefejezetlenebb kapcsolata, igen, ő maga.

Nincsenek megjegyzések: