minden ugyanaz, minden észbontóan ugyanaz, a fogak a lépcsőkön, a kockák a kövön, az indulási idők, a szerelvények, a sziszegő áram, és induláskor az a fémes kattanás, leszálláskor a mozdulat, a kapaszkodás, minden, minden ugyanaz, jézusom, segíts, minden ugyanaz. ő ül, ő is ugyanaz, ugyanott ül, ugyanazt írja. hogy nyílik az ajtó és felszállnak rá. ugyan ő, ki szól neked, olvastunk már.
pedig nem ugyanaz. kicsivel több, mint tegnap volt, sokkal kevesebb mint tegnap volt, nem, ő nem ugyanaz. nem ugyanaz a kocsi, zöld, de mintha moha lepte volna be, milyen régóta állhat egymagában. és ő egyedül ül. egyedül ül, és nem arról ír, ez sem ugyanaz, fél, fél, jobban fél, mint tegnap, fél, reszket, jeges az élet, hideg. nyílik az ajtó, és felszállnak rá azok, akiktől fél, ezt érezte, a hév meg nem mozdul sehova, valami végállomás ez is, úristen ő, ki szól neked, hogy minden végállomás.
nyílik az ajtó, és felszállnak rá a hazugságai.
szépen, egyik a másik után. megtelik velük a kocsi. a kocsi. a másik kocsi. a vonal. különbözőek, és mégis ugyanolyanok, mint a tömeg. egyik másik igen szép, ő rajtuk felejti a szemét. egyik másik igen félresikerült, csúf, rút, ő elkapja a tekintetét. vannak undorítóak, mocskosak, mint minden, amikor érzelmeket hazudnak; bűzlenek. vannak hidegek, kiszámíthatóak, okosak, buták, bolondok, és igen, vannak kedvesek is, jóhiszeműek, aranyosak, jól öltözöttek. hullámzanak, mint a tömeg.
van aki sokkal jobb, több nála. van aki olyan, amilyen ő soha nem lehet.
felszállnak, egymás mellé állnak, sorakoznak, várnak. ő fél, reszket, futna, futna, de bezárul a hévajtó, nincs hova menni. bezárul, de a hév nem mozdul.
feláll. mind ránéz. elindulna. mind mozdul utána. megáll. mind megáll. ő fél, úristen, hagyjatok békén, ordítana, de néma marad. mindenki néma.
úgy áll ott, a kocsi közepén, mint valami próféta.
senki nem akarja bántani. de mindenki tudja hogy nem szabadul. beszélnie kell, mi a faszt csináljon az ember a hazugságaival, hogy verje meg őket, tüntesse el; beszélnie kell.
hazudnia kell?
megszólal, a hangja az egész tömeg hangja.
annyi kérdés lenne, annyi kérdés, összesűrítve az összeset, ő ezt mondja:
mi lesz most?
a tömeg a csönd.
mintha valami indulna.
a hév?
hová megyünk?
ő és az őrjítő tömeg.
aztán a tömeg a válasz, a válasz az ő hangja, az összes az ő hangján beszél, mind ő, a hazugságaid darabok belőled, oldalbordáid, te teremtetted őket porból meg hamuból, az övéi lassan tagoltan ezt mondják:
neked kell tudnod. te vezetsz bennünket. te vagy az egyetlen igaz köztünk.
sok hazugság között ő az egyetlen igaz; rájuk néz, és tudja hogy ez igaz. mint ahogy az is, hogy mindegy már, hová, merre mennek.
látod, nem minden kocsiból lehet kiszállni.
pedig nem ugyanaz. kicsivel több, mint tegnap volt, sokkal kevesebb mint tegnap volt, nem, ő nem ugyanaz. nem ugyanaz a kocsi, zöld, de mintha moha lepte volna be, milyen régóta állhat egymagában. és ő egyedül ül. egyedül ül, és nem arról ír, ez sem ugyanaz, fél, fél, jobban fél, mint tegnap, fél, reszket, jeges az élet, hideg. nyílik az ajtó, és felszállnak rá azok, akiktől fél, ezt érezte, a hév meg nem mozdul sehova, valami végállomás ez is, úristen ő, ki szól neked, hogy minden végállomás.
nyílik az ajtó, és felszállnak rá a hazugságai.
szépen, egyik a másik után. megtelik velük a kocsi. a kocsi. a másik kocsi. a vonal. különbözőek, és mégis ugyanolyanok, mint a tömeg. egyik másik igen szép, ő rajtuk felejti a szemét. egyik másik igen félresikerült, csúf, rút, ő elkapja a tekintetét. vannak undorítóak, mocskosak, mint minden, amikor érzelmeket hazudnak; bűzlenek. vannak hidegek, kiszámíthatóak, okosak, buták, bolondok, és igen, vannak kedvesek is, jóhiszeműek, aranyosak, jól öltözöttek. hullámzanak, mint a tömeg.
van aki sokkal jobb, több nála. van aki olyan, amilyen ő soha nem lehet.
felszállnak, egymás mellé állnak, sorakoznak, várnak. ő fél, reszket, futna, futna, de bezárul a hévajtó, nincs hova menni. bezárul, de a hév nem mozdul.
feláll. mind ránéz. elindulna. mind mozdul utána. megáll. mind megáll. ő fél, úristen, hagyjatok békén, ordítana, de néma marad. mindenki néma.
úgy áll ott, a kocsi közepén, mint valami próféta.
senki nem akarja bántani. de mindenki tudja hogy nem szabadul. beszélnie kell, mi a faszt csináljon az ember a hazugságaival, hogy verje meg őket, tüntesse el; beszélnie kell.
hazudnia kell?
megszólal, a hangja az egész tömeg hangja.
annyi kérdés lenne, annyi kérdés, összesűrítve az összeset, ő ezt mondja:
mi lesz most?
a tömeg a csönd.
mintha valami indulna.
a hév?
hová megyünk?
ő és az őrjítő tömeg.
aztán a tömeg a válasz, a válasz az ő hangja, az összes az ő hangján beszél, mind ő, a hazugságaid darabok belőled, oldalbordáid, te teremtetted őket porból meg hamuból, az övéi lassan tagoltan ezt mondják:
neked kell tudnod. te vezetsz bennünket. te vagy az egyetlen igaz köztünk.
sok hazugság között ő az egyetlen igaz; rájuk néz, és tudja hogy ez igaz. mint ahogy az is, hogy mindegy már, hová, merre mennek.
látod, nem minden kocsiból lehet kiszállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése