arra az emberre mindenki utálkozva nézett, ő viszont csak azért is mellé ült, részint önmagának szóló sznobságból; mert szerette szeretni azt, amit annyian utálnak. nem tetszik nektek mi, nézett körbe kajánul az utasokon, pedig ez is az élet basszátok meg, gondolta magában.
erre az az ember felnézett.
rongyos csuhát viselt, és olyan csapzott arca volt, mintha azon járna; hugyszag áradt belőle, a tekintetében meg ott volt az alkohol színű halál. először kinyitotta a száját, mintha próbálgatná, hogy kell használni; aztán lassan, akadozva szólalt meg, mint aki más nyelven beszél.
ez is az élet?
ő nagyon megijedt, hátrahőkölt, megkapaszkodott a székben, elkapta a fejét, és kinézett az ablakon, mintha rosszul, sőt egyáltalán nem hallotta volna. már elindult a hév, az alagútban jártak.
az az ember elkezdett röhögni, hangosan, kellemetlenül, mint a nagyon részegek. néhány fej bosszúsan odafordult hozzájuk, de aztán mindenki elnézett gyorsan; hirtelen mintha az összes ember az odakinti alagútban talált volna valami érdekeset. figyelmesen.
ekkor lassan, meglepően tisztán és halkan, hogy csak ő hallhatta, azt mondta az az ember:
nekünk nincs életünk. ezt te is tudod.
ő szokása szerint, hogy időt nyerjen, még mindig úgy csinált mintha nem értené miről van szó, pardon, hozzám beszél, ismerjük egymást, és közben az arcába tódult a vér, és dobogni kezdett a lábával, alig észrevehetően, mint mindig, stresszhelyzetben. az az ember elvigyorodott, szuvas, gyomorszagú mosollyal, majd felállt, és ugyanolyan halkan azt mormolta hogy
azért vágysz mindig mindenre, hogy ne szembesülj vele, pedig neked nincs életed, attól élsz, hogy vágyakozol, de majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova
ő továbbra is úgy csinált, mintha nem vett volna észre semmit, körbenézett, de senki nem törődött vele, az az ember pedig eltűnt a megállóban, mintha sose lett volna. elindult a hév, a keserű szag ott maradt az ülésen, de minden más maradt változatlan, megállóról megállóra változatlan, csak ő ült ott dühösen, mi az istennek törődsz ilyen fasságokkal, mondogatta magának, és közben észre se vette, hogy mennyire vágyik rá, hogy megérkezhessen már valahova végre.
erre az az ember felnézett.
rongyos csuhát viselt, és olyan csapzott arca volt, mintha azon járna; hugyszag áradt belőle, a tekintetében meg ott volt az alkohol színű halál. először kinyitotta a száját, mintha próbálgatná, hogy kell használni; aztán lassan, akadozva szólalt meg, mint aki más nyelven beszél.
ez is az élet?
ő nagyon megijedt, hátrahőkölt, megkapaszkodott a székben, elkapta a fejét, és kinézett az ablakon, mintha rosszul, sőt egyáltalán nem hallotta volna. már elindult a hév, az alagútban jártak.
az az ember elkezdett röhögni, hangosan, kellemetlenül, mint a nagyon részegek. néhány fej bosszúsan odafordult hozzájuk, de aztán mindenki elnézett gyorsan; hirtelen mintha az összes ember az odakinti alagútban talált volna valami érdekeset. figyelmesen.
ekkor lassan, meglepően tisztán és halkan, hogy csak ő hallhatta, azt mondta az az ember:
nekünk nincs életünk. ezt te is tudod.
ő szokása szerint, hogy időt nyerjen, még mindig úgy csinált mintha nem értené miről van szó, pardon, hozzám beszél, ismerjük egymást, és közben az arcába tódult a vér, és dobogni kezdett a lábával, alig észrevehetően, mint mindig, stresszhelyzetben. az az ember elvigyorodott, szuvas, gyomorszagú mosollyal, majd felállt, és ugyanolyan halkan azt mormolta hogy
azért vágysz mindig mindenre, hogy ne szembesülj vele, pedig neked nincs életed, attól élsz, hogy vágyakozol, de majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova
ő továbbra is úgy csinált, mintha nem vett volna észre semmit, körbenézett, de senki nem törődött vele, az az ember pedig eltűnt a megállóban, mintha sose lett volna. elindult a hév, a keserű szag ott maradt az ülésen, de minden más maradt változatlan, megállóról megállóra változatlan, csak ő ült ott dühösen, mi az istennek törődsz ilyen fasságokkal, mondogatta magának, és közben észre se vette, hogy mennyire vágyik rá, hogy megérkezhessen már valahova végre.
1 megjegyzés:
volt nekem egyszer egy olyan, amikor mentem a metróval, és beült egy ilyen ember, mint amilyet meséltél. ugyanúgy nevetett, ugyanúgy nézett körül, köhögött, senki nem akarta észrevenni, csak én nevettem. azt mondogatta, hogy hamarosan meg fog halni, nem néznek rá, mert hajléktalan, de már nem érdekel semmi. és nem tudunk mi semmit sem. én végig néztem, a mondata végén pedig felnézett rám, mosolygott, én is rá. majd leszállt, és én végig vigyorogtam az utat.
Megjegyzés küldése