arra ébred, hogy leteszi a tollat: aludni akar, aludni, hogy legyen különbség az ébrenlét és az alvás között, hogy megkaphassa azt a borzalmat, vagy más megközelítésből azt a kegyelmet, ami az ébredéssel jár; hogy valami változik, hogy valamiből valamibe kikerül, és bekerül, az ébredés, mint valami mélyvíz, rögtön valaminek a közepe, ébredés, és le kell szállni, ébredés, és fel kell kelni, ébredés, és szeretni kell, ébredés, és utálni kell, ébredés, és menekülni kell, vagy maradni kell, valaminek bele ébredni a közepébe, és aztán bele aludni a közepébe, igen, a filatorigátnál kezdődik, és arra ébredni, hogy vége, nyílik az ajtó, vagy épp erre nem ébredni, valamire, valamiből, mindig valami, valaki, valamit, valahol, vala, mondá az úr, és úgy vala.
tehát ő el akar aludni. leteszi a tollat, becsukja a szemét, és úgy marad. ébren. az alvás nagy kegyelem, akárkinek, akárhol, nem lehet. őneki, a filatorigát és a csillaghegy között, nem lehet. mindig el tudott aludni itt, itt tudott csak aludni, hiszen ezért kezdett el írni, és most ezért nem akar írni, és még ez sem az ő irányítása alatt van, hiszen most nem írni kellene, hanem aludni, de aludni nem lehet, így muszáj írni, ez a muszáj, muszáj, muszáj, ó ez a kurva muszáj, ha ki lehetne ébredni belőle.
ő ismeri ezt, hogy amikor ébren kellene lenni, amikor nincs meg a lehetősége se annak hogy aludhasson, akkor az álom még ébren körbejárja, megtalálja a nyitott réseket, bemászik rajta, és belakja teljesen; álmodik a sorban, a héven, a metróban, az interjún, zenélés közben, olvasás, beszélés, szenvedés közben, és álmodik szeretkezés közben is, ó igen. viszont ha megvan a lehetőség, a kézzelfogható vetett ágya az alvásnak, akkor az kerüli, mint valami csintalan gyerek, mint ahogy megágyazott most magának a letett tollal, a filatorigát és a csillaghegy között, és lám, eddig mindig jött, pedig hogy utálta érte, most meg baszik rá.
a kurvaéletbe, gondolja ő, a kurvaéletbe, hogy miért nincs ez mással is így. hogy miért nem lehet átlendülni mindenen mint valami hintával úgy, ahogy az alvással; miért nem csinálhatja meg ezt a hiánnyal, az őrülettel, a szerelemmel, a szenvedéllyel, a félelemmel, és még annyi igévé alakuló főnévvel. hogyha megágyazna a hiánynak, és bele akarna feküdni, nem jönne. ó igen. ha így be lehetne csapni, igen, ha legalább így, ilyen szánalmasan, undorítóan, becsapósan lehetne valamit irányítani ott bent, abból ami ő, ha mást nem, hát kerülőutakon eljutni abba a langymeleg biztonságba, amiben azt érzné, és akkor, és úgy, amit, ahogy, és amikor érdemes;
milyen szép álom. pedig ébren van; ül, kapaszkodik, rázza a hév, és ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, ő ül, kapaszkodik, és közben hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és kihullanak belőle dolgok, aztán szállingóznak céltalanul a semmiben, mint a dunyhából a tollak, amikor belefekszünk, hogy aludjunk már végre, de az álom majd jön, ha jönni akar, a szerelem jön, ha jönni akar, megy, ha menni akar, a gyűlölet, a félelem, az okádás, a vágy, mind jön, megy, mintha saját akarásuk lenne, és nem mi akarnánk őket, csak hívhatjuk őket, mint a madarakat az ablakpárkányra, ha kiszórunk nekik valamit.
úgy legyen mondá az úr, és úgy vala. ő teli szívvel, őszintén irigykedni akar mindazokra, akiknek a részeik nem mint valami madarak repkednek szerte széjjel, hanem erős, kiszámított, megedzett acélú csavarokkal mozognak arra, amerre ők akarják, lassú, halálos elszántsággal mennek egy irányba, míg be nem lepi őket a rozsda.
ő irigykedni akar; és arra ébred, hogy álmodik, azt, hogy erős, mint egy isten, és mint valami kártyákat húzogathatja ki magából mindazt, amit nem tud irányítani, amitől úgy érzi, sorsa ilyen menthetetlen, érthetetlen, átrendezi a paklit, lapokat tesz ki, nyerésben van, igen, és viszi, viszi is a főnyereményt, ami egy erős, kiszámított, megedzett acélú csavaros, halálos elszántságú, sérthetetlen ő, akit aztán annyira belep a rozsda, hogy mozdulni se tud, mint egy békés fa, így fészket rakhatnak rá a madarak.
ő arra ébred, hogy elaludt. rossz álom, szép álom, végállomás, mehet vissza, ezt akarta, legalább aludt. leszáll, bandukol, ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és közben kihullanak belőle dolgok, mint valami öreg, szakadt párnából a tollak, de talán hogy fészket csináljanak belőle, mind összegyűjtik ezeket a belőle repkedő madarak.
ő ismeri ezt, hogy amikor ébren kellene lenni, amikor nincs meg a lehetősége se annak hogy aludhasson, akkor az álom még ébren körbejárja, megtalálja a nyitott réseket, bemászik rajta, és belakja teljesen; álmodik a sorban, a héven, a metróban, az interjún, zenélés közben, olvasás, beszélés, szenvedés közben, és álmodik szeretkezés közben is, ó igen. viszont ha megvan a lehetőség, a kézzelfogható vetett ágya az alvásnak, akkor az kerüli, mint valami csintalan gyerek, mint ahogy megágyazott most magának a letett tollal, a filatorigát és a csillaghegy között, és lám, eddig mindig jött, pedig hogy utálta érte, most meg baszik rá.
a kurvaéletbe, gondolja ő, a kurvaéletbe, hogy miért nincs ez mással is így. hogy miért nem lehet átlendülni mindenen mint valami hintával úgy, ahogy az alvással; miért nem csinálhatja meg ezt a hiánnyal, az őrülettel, a szerelemmel, a szenvedéllyel, a félelemmel, és még annyi igévé alakuló főnévvel. hogyha megágyazna a hiánynak, és bele akarna feküdni, nem jönne. ó igen. ha így be lehetne csapni, igen, ha legalább így, ilyen szánalmasan, undorítóan, becsapósan lehetne valamit irányítani ott bent, abból ami ő, ha mást nem, hát kerülőutakon eljutni abba a langymeleg biztonságba, amiben azt érzné, és akkor, és úgy, amit, ahogy, és amikor érdemes;
milyen szép álom. pedig ébren van; ül, kapaszkodik, rázza a hév, és ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, ő ül, kapaszkodik, és közben hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és kihullanak belőle dolgok, aztán szállingóznak céltalanul a semmiben, mint a dunyhából a tollak, amikor belefekszünk, hogy aludjunk már végre, de az álom majd jön, ha jönni akar, a szerelem jön, ha jönni akar, megy, ha menni akar, a gyűlölet, a félelem, az okádás, a vágy, mind jön, megy, mintha saját akarásuk lenne, és nem mi akarnánk őket, csak hívhatjuk őket, mint a madarakat az ablakpárkányra, ha kiszórunk nekik valamit.
úgy legyen mondá az úr, és úgy vala. ő teli szívvel, őszintén irigykedni akar mindazokra, akiknek a részeik nem mint valami madarak repkednek szerte széjjel, hanem erős, kiszámított, megedzett acélú csavarokkal mozognak arra, amerre ők akarják, lassú, halálos elszántsággal mennek egy irányba, míg be nem lepi őket a rozsda.
ő irigykedni akar; és arra ébred, hogy álmodik, azt, hogy erős, mint egy isten, és mint valami kártyákat húzogathatja ki magából mindazt, amit nem tud irányítani, amitől úgy érzi, sorsa ilyen menthetetlen, érthetetlen, átrendezi a paklit, lapokat tesz ki, nyerésben van, igen, és viszi, viszi is a főnyereményt, ami egy erős, kiszámított, megedzett acélú csavaros, halálos elszántságú, sérthetetlen ő, akit aztán annyira belep a rozsda, hogy mozdulni se tud, mint egy békés fa, így fészket rakhatnak rá a madarak.
ő arra ébred, hogy elaludt. rossz álom, szép álom, végállomás, mehet vissza, ezt akarta, legalább aludt. leszáll, bandukol, ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és közben kihullanak belőle dolgok, mint valami öreg, szakadt párnából a tollak, de talán hogy fészket csináljanak belőle, mind összegyűjtik ezeket a belőle repkedő madarak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése