változatok egy hévvonalra 16

arra ébred, hogy ott ül vele szemben a lány, és a kis füzetét olvasgatja.
nem ugyanaz a lány, sosem ugyanaz a lány, de majdnem ugyanaz a lány, mindig majdnem ugyanaz a lány. igen, ha az élet tényleg ilyen mondatokból állna, mindenki nyakláncként viselhetné a sorsát, és büszkén a nyaka köré fűzhetné. egyébként az élet tényleg ilyen mondatokból áll, csak túl feszítjük, és elszakad valahol.
felocsúdni sincs ideje, máris eltalálja a lány hangja:

hát ez szép, mondhatom - köszönti. - ezt a nyögvenyelős, panaszkodós nyávogást, amit te itt művelsz; borzalmas! az ember az életét is megunja tőle baszod! és ezek a felesleges bonyolult se füle se farka mondatok! mit akarsz ezzel? titokzatosnak látszani?! hát idefigyelj, írhatsz bármennyit köntörfalazva, ezeknek a legnagyobb része érthetetlen baromság; a maradék pedig egyszerű, mint általában ti férfiak. dugni akarsz baszod, - mondja a lány, és ennél a résznél hatás szünetet tart - dugni akarsz, és azon felül hogy dugni akarsz, még azt is akarod, hogy szeressenek utána. de ezért mi a fasznak kell ennyi baromságot írni?

ő hallgat, azzal a merev, megsértett hallgatással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan ritkán tud elővenni, de ha igen, akkor meg elrakni képtelen.
természetesen a héven vannak, természetesen mennek honnan is, hova is, hát bökjünk két megállóra: legyen a szépvölgyi út - pedig nincs ott egy darab szép völgy se -, és legyen az aquincum - ott legalább van pár darab aquincum -! természetesen nyílnak az ajtók, csukódnak az ajtók, utasok, megállók, elmenők, és ott maradottak, ha egy hévből nézzük, ez az élet. ő gondosan összezárja a kis füzetét, bele a tollat, és a lányra néz, azzal a megvető, megsemmisítő pillantással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan gyakran venne elő, de túl hiú hozzá, hiszen tudja, nem áll jó neki.
a lány kiröhögi, feláll, és leszáll, de előtte még annyit tesz hozzá:
ja és a szerelemről, amiben megkapnád a dugást a szeretéssel együtt, a szerelemről, amiről hiába akarsz írni, és amiről nem is írnod kellene te barom, a szerelemről csak annyit, hogy verd ki a fejedből, mert az nem a gyengék birodalma, hanem az erőseké, mert a szerelem világa könyörtelen és jeges, és a gyengéket elpusztítják benne a nők, mert csak az erősektől kapják meg azt a biztonságot, amire szükségük van ahhoz, hogy elviseljék az életet, így amíg ilyen gyenge vagy, addig ne akarj a szerelemtől semmit, és amíg nem akarhatsz a szerelemtől semmit, addig ne akarj írni se, mert addig minek, és jobb ha ezt tőlem tudod, baszod!
már eltűnik a lány, mire ő annyira felocsúdik, hogy összerakja és kiejtse a száján azt a védelmi szónoklatot, ami a lánynak szólna, de így, jobb híján, belevész a hév forgatagába:
én csak szeretek írni baszod!