bennem csapkodtak tűnő világok.
nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, mondják, amíg hallod hogy süvít, addig nincs gond; amíg süvít, sziszeg, sistereg a változás, addig béke van, és állandó mozgás. amikor nem hiszed, akkor robban, a fejed szakítja, húsod repked mindenfelé. úgy hittem száz színes lepkét látok, mondja magában ő, és közben márquez mauriciójára gondol, és memére. a lépcsőn föl, balra el, de árusok vannak ott, egy hosszú folyosó, végén lépcső, fel a battyányinál a parlamentel szembe a dunaparthoz, újságárus, pék, kínai, csak a hév sehol. minden ugyanaz, de semmi nem ugyanaz, ilyenkor egyértelmű hogy valaki megőrült; vagy ő, vagy ők. hol a hév? kezitcsókolom, hogy jutok el a szentendrei hévhez? kérdezi az egyik kékruhást ő. milyen hév?, kérdezi vissza a kékruhás, a gödöllőire gondolsz? más hév nincs ebben az országban édesfiam, ha szentendrére akarsz menni, moszkváról megy a busz, és már ott sincs. hol kezdődik a változás? ő áll a kockakövöken, amik nem vezetnek sehová, áll, és vár, mintha lenne mire. sosem volt hév, nincs mese. innentől kezdve ezt kell megszokni. süvít, süvít a változás, tehát nem robban. béke van, jéghideg béke, változtathatatlan.
- ébredtél már fel úgy, hogy nem te voltál az, aki felébredt?
- nem tudom.
- hát ezt meg ki válaszolta?
nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, vajon az mit hall, aki dobja? úgy hittem szörny - arcú lelkeket látok, dúdolja magában ő, és buenída ezredesre gondol, és a fennmaradó hetvenkét év magányra. a lépcsőn fel, balra el, kockakövek, negyvenhétkor indul a hév, első kocsi, bal oldal, lábat nem illik feltenni, zenét állítani, füzetet elővenni. szörny arcú lelkeket látok, írja ő, és közben eloldódik a változás, már zuhan, süvít, semmit nem hall belőle ő, valaki kiengedte, becélozta, és zuhog, zuhog, telibe találja őt, fejét szakítja, húsa repked mindenfelé. valójában csak abból veszi észre, hogy hirtelen a szív szemeivel látja, amit eddig a kék szemeivel nézett. hol kezdődik a változás? robban. pedig csak ül, füzet az ölében, és nézi az ég alját. odakint tavasz van. az ég alja szerelem vörös. odakint robban, lángra gyullad minden, gyűrött serclivé olvad a jelen. állandósíthatatlan.
úgy hittem szörny-arcú lelkeket látok
felém zúdultak megújult világok...
- ébredtél már fel úgy, hogy nem te voltál az, aki felébredt?
- nem tudom.
- hát ezt meg ki válaszolta?
nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, vajon az mit hall, aki dobja? úgy hittem szörny - arcú lelkeket látok, dúdolja magában ő, és buenída ezredesre gondol, és a fennmaradó hetvenkét év magányra. a lépcsőn fel, balra el, kockakövek, negyvenhétkor indul a hév, első kocsi, bal oldal, lábat nem illik feltenni, zenét állítani, füzetet elővenni. szörny arcú lelkeket látok, írja ő, és közben eloldódik a változás, már zuhan, süvít, semmit nem hall belőle ő, valaki kiengedte, becélozta, és zuhog, zuhog, telibe találja őt, fejét szakítja, húsa repked mindenfelé. valójában csak abból veszi észre, hogy hirtelen a szív szemeivel látja, amit eddig a kék szemeivel nézett. hol kezdődik a változás? robban. pedig csak ül, füzet az ölében, és nézi az ég alját. odakint tavasz van. az ég alja szerelem vörös. odakint robban, lángra gyullad minden, gyűrött serclivé olvad a jelen. állandósíthatatlan.
úgy hittem szörny-arcú lelkeket látok
felém zúdultak megújult világok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése