változatok egy hévvonalra végállomás

az a helyzet, hogy, állj! istenem, de régen szerettem volna így kezdeni valamit, hogy az a helyzet; el is kezdem még egyszer. tehát:
az a helyzet, hogy, basszus, ez jó érzés, mégegyszer, az a helyzet, a helyzet az, ez is vagány, király.
tehát az a helyzet hogy ez az utolsó hévvonalas izé. az ember tervez, meg hévez, az isten meg végez; én például úgy terveztem, hogy ahányszor hévezek, annyiszor írok egyet, egész februárban, még kettőnek kellett volna lennie (hiszen szerda van) ellenben a kisdávid megbetegedett, ezért nem kell menjek érte már a héten, tehát nincs több hév.
egyébként jó érzés végre kikerülni az egyes szám hármas személyből, komolyan, olyan mintha egy régi kabátodat találnád meg, és rájönnél hogy ez basszus egész divatos, meg jól néz ki, de legfőképpen kurvakényelmes.
leszek végre én, ő meg kapja be.
figyeld a betűimet mert csalok; ami rajtam túl van, az vagyok én. hogy lehetnék hát itt én?
mindenesetre ilyet nem írok többet. azt hiszem most írni se fogok egy darabig; kíváncsi voltam hogy hova vezet az, ha (ide azt írtam hogy kvázi, de aztán kitöröltem - öljetek meg, ha még egyszer azt írom hogy kvázi, vagy, kvázi szóljatok rám) céltudatosan, fegyelmezetten (ugyan hol van ez a fegyelemtől) minden napra rákényszerítem magam az írásra, ráadásul tényleg arra volt a legjobb hogy ne aludjak el a héven; - viccen kívül, próbáld ki ezt a kurva szentendrei vonalat, könyv, zene, nők/pasik nélkül, ha nem alszol be a filatorigátig, akkor tudsz valamit, bár az is lehet hogy már jön a tavasz, és ez az egész csak a télre érvényes - tehát kíváncsi voltam hova vezet ez, nos, hol szentendréig vezetett, hol a szokásos csillaghegyig, de legfőképpen inkább sehova.
most azt gondolom márciusban legyen csönd, de persze attól még zene szólhat, sőt, kép se ártana, most azt gondolom hogy szükségem van tervekre, hogy tudjak mit kezdeni végre magammal, most azt gondolom, ha itt tervezek, és ki is vitelezek (vitelezni; ez nem valami szexi szó, de lehetne viccelődni vele, pl odajön hozzád valaki, hazakísérhetlek, erre te: vitelezz!, stb, én kérek elnézést), akkor majd nyilván itt is, azaz ebben a kurva való életben is sikerülni fog a tervezés, és a vitelezés. maszturbálok, persze. ó hagyjuk már ezt a maszturbálás szót, lassan rászokok a szép köntörökre, így: 'játszom. azé az érdem, aki játszhatott'.
józsef attila mindig jó végszónak, tehát a helyzet ez.

mindettől függetlenül - istenem de régen szerettem volna már ilyen utószókat is írni, amiket úgy kezdek hogy mindettől függetlenül, de ez már mégsem annyira jó érzés, mint az a (!) az a helyzet, így nem kezdem újra - ezeket a síneket megtartom. fogok én még lógni vonaton.
vagy blogolni szombaton.
jézusom.
jobb is lesz ha egy kicsit nem blogolok azt hiszem.

változatok egy hévvonalra 16

arra ébred, hogy ott ül vele szemben a lány, és a kis füzetét olvasgatja.
nem ugyanaz a lány, sosem ugyanaz a lány, de majdnem ugyanaz a lány, mindig majdnem ugyanaz a lány. igen, ha az élet tényleg ilyen mondatokból állna, mindenki nyakláncként viselhetné a sorsát, és büszkén a nyaka köré fűzhetné. egyébként az élet tényleg ilyen mondatokból áll, csak túl feszítjük, és elszakad valahol.
felocsúdni sincs ideje, máris eltalálja a lány hangja:

hát ez szép, mondhatom - köszönti. - ezt a nyögvenyelős, panaszkodós nyávogást, amit te itt művelsz; borzalmas! az ember az életét is megunja tőle baszod! és ezek a felesleges bonyolult se füle se farka mondatok! mit akarsz ezzel? titokzatosnak látszani?! hát idefigyelj, írhatsz bármennyit köntörfalazva, ezeknek a legnagyobb része érthetetlen baromság; a maradék pedig egyszerű, mint általában ti férfiak. dugni akarsz baszod, - mondja a lány, és ennél a résznél hatás szünetet tart - dugni akarsz, és azon felül hogy dugni akarsz, még azt is akarod, hogy szeressenek utána. de ezért mi a fasznak kell ennyi baromságot írni?

ő hallgat, azzal a merev, megsértett hallgatással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan ritkán tud elővenni, de ha igen, akkor meg elrakni képtelen.
természetesen a héven vannak, természetesen mennek honnan is, hova is, hát bökjünk két megállóra: legyen a szépvölgyi út - pedig nincs ott egy darab szép völgy se -, és legyen az aquincum - ott legalább van pár darab aquincum -! természetesen nyílnak az ajtók, csukódnak az ajtók, utasok, megállók, elmenők, és ott maradottak, ha egy hévből nézzük, ez az élet. ő gondosan összezárja a kis füzetét, bele a tollat, és a lányra néz, azzal a megvető, megsemmisítő pillantással, amit még az óvodában tanult, és amit olyan gyakran venne elő, de túl hiú hozzá, hiszen tudja, nem áll jó neki.
a lány kiröhögi, feláll, és leszáll, de előtte még annyit tesz hozzá:
ja és a szerelemről, amiben megkapnád a dugást a szeretéssel együtt, a szerelemről, amiről hiába akarsz írni, és amiről nem is írnod kellene te barom, a szerelemről csak annyit, hogy verd ki a fejedből, mert az nem a gyengék birodalma, hanem az erőseké, mert a szerelem világa könyörtelen és jeges, és a gyengéket elpusztítják benne a nők, mert csak az erősektől kapják meg azt a biztonságot, amire szükségük van ahhoz, hogy elviseljék az életet, így amíg ilyen gyenge vagy, addig ne akarj a szerelemtől semmit, és amíg nem akarhatsz a szerelemtől semmit, addig ne akarj írni se, mert addig minek, és jobb ha ezt tőlem tudod, baszod!
már eltűnik a lány, mire ő annyira felocsúdik, hogy összerakja és kiejtse a száján azt a védelmi szónoklatot, ami a lánynak szólna, de így, jobb híján, belevész a hév forgatagába:
én csak szeretek írni baszod!

változatok egy hévvonalra 15

úgy hittem száz színes lepkét látok
bennem csapkodtak tűnő világok.

nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, mondják, amíg hallod hogy süvít, addig nincs gond; amíg süvít, sziszeg, sistereg a változás, addig béke van, és állandó mozgás. amikor nem hiszed, akkor robban, a fejed szakítja, húsod repked mindenfelé. úgy hittem száz színes lepkét látok, mondja magában ő, és közben márquez mauriciójára gondol, és memére. a lépcsőn föl, balra el, de árusok vannak ott, egy hosszú folyosó, végén lépcső, fel a battyányinál a parlamentel szembe a dunaparthoz, újságárus, pék, kínai, csak a hév sehol. minden ugyanaz, de semmi nem ugyanaz, ilyenkor egyértelmű hogy valaki megőrült; vagy ő, vagy ők. hol a hév? kezitcsókolom, hogy jutok el a szentendrei hévhez? kérdezi az egyik kékruhást ő. milyen hév?, kérdezi vissza a kékruhás, a gödöllőire gondolsz? más hév nincs ebben az országban édesfiam, ha szentendrére akarsz menni, moszkváról megy a busz, és már ott sincs. hol kezdődik a változás? ő áll a kockakövöken, amik nem vezetnek sehová, áll, és vár, mintha lenne mire. sosem volt hév, nincs mese. innentől kezdve ezt kell megszokni. süvít, süvít a változás, tehát nem robban. béke van, jéghideg béke, változtathatatlan.

- ébredtél már fel úgy, hogy nem te voltál az, aki felébredt?
- nem tudom.
- hát ezt meg ki válaszolta?

nincs tovább. hol kezdődik a változás? mint a bombáknál, vajon az mit hall, aki dobja? úgy hittem szörny - arcú lelkeket látok, dúdolja magában ő, és buenída ezredesre gondol, és a fennmaradó hetvenkét év magányra. a lépcsőn fel, balra el, kockakövek, negyvenhétkor indul a hév, első kocsi, bal oldal, lábat nem illik feltenni, zenét állítani, füzetet elővenni. szörny arcú lelkeket látok, írja ő, és közben eloldódik a változás, már zuhan, süvít, semmit nem hall belőle ő, valaki kiengedte, becélozta, és zuhog, zuhog, telibe találja őt, fejét szakítja, húsa repked mindenfelé. valójában csak abból veszi észre, hogy hirtelen a szív szemeivel látja, amit eddig a kék szemeivel nézett. hol kezdődik a változás? robban. pedig csak ül, füzet az ölében, és nézi az ég alját. odakint tavasz van. az ég alja szerelem vörös. odakint robban, lángra gyullad minden, gyűrött serclivé olvad a jelen. állandósíthatatlan.

úgy hittem szörny-arcú lelkeket látok
felém zúdultak megújult világok...

változatok egy hévvonalra 14

hogyan magyarázzam el neked? az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga.
ő levelet ír, mindenkinek. mindegy, kinek. mindenki, de ...nek. és közben nyugodtan, szívósan, agybamarkolóan fáj a foga.

az ember nem azért dolgozik, hogy aztán legyen pénze kifeküdni a tengerpartra. vagy azért dolgozik? azért találta fel a vasutat, a hévet, a repülőt? vagy azért találta fel a vasutat, a hévet, a repülőt, hogy még többet dolgozhasson? hogy aztán még többet feküdhessen ki a tengerpartra? azért vágatja le a haját, hogy gyorsabban nőjjön? hogy gyorsabban vágathassa? és a hévezés? a repülés? azt hiszed, ezek a tengerpartra vezető út állomásai? és azt hiszed, hogy lesz majd világbéke, ahol szeretni fogjuk egymást, fekszünk majd a tengerparton, és senkinek nem fáj a foga? azt hiszed, erről álmodozom itt a héven, behunyt szemmel? igen? és lesz majd idő, amikor tudok mit kezdeni a szerelemmel? hogy valós szereplője leszek majd az életemnek, a hazugságaimat, mint a fogaimat, egyiket a másik után kihúzatom gyökerestül, fájdalomcsillapításul belefeledkezve gyönyörű szemeidbe? dehát ha az ember nem azért él, hogy ne fájjon a foga. nem azért szeret, hogy aztán belenyugodhasson a boldogságba. hogyan magyarázzam ezt meg neked? az ember azért él,
de a hév megérkezik, ő itt leteszi a tollat, leszáll, elszáll. félbemaradt levelek. vannak levelek, amiket elvisz a hév. mindenkinek. mindegy, kinek. mindenki, de ...nek. és közben nyugodtan, szívósan, agybamarkolóan fáj a foga. hiszen az ember nem azért él, hogy ne fájjon, hanem azért él,
félbemaradt mondatok. vannak mondatok, amiket elvisz a hév. mindenkinek. mindegy, ésatöbbi.

változatok egy hévvonalra 13

mellette ül a csend, vele szemben a rend és mind a hárman néznek ki az ablakon. rohan, rohan bele a hév a délutánba. a csend szólal meg először, mindig a csend szólal meg először.
értsd meg, nem segíthetünk.
a rend helyeslően bólogat.
nekem nem ezen a héven kellene lennem, mondja az utóbbi, hiába írtál ide bennünket. amelyik héven találkozol majd velem, az még nem indult el, és ez ellen nem tehetek se én se ő semmit.
odakint esik, csúszósan, bánatosan, mint a félresikerült dolgok.
én pedig elmentem már, mondja a csend, csak nem rám figyeltél.
ő köröket rajzol a papírra, majd azt mondja:
rajtam tehát már nem lehet segíteni ugye? ők a fejüket rázzák.
mi legalábbis biztosan nem tudunk.
az ablakon át lassan csöpög be a február.
és a többiek? erősködik ő, a nyugalom? a béke?
á, mosolyog a rend, ők mindig utánam jönnek.
a csend az ujja közé szorítja a hév kattogását, és játszik vele. nem néz fel ő-re.
ő könyörögve kérdezget:
nade a hit? a remény? a tisztaság? a kegyelem? vagy legalább a bölcsesség? senki? egyáltalán, van isten?!
megáll a hév, mindhárman felállnak, leszállnak. a rend megy el először, mindig a rend megy el először.
értsd meg, nem tudunk segíteni.
a csend még marad egy pillanatra, együtt hallgatják az olvadó délutánt. majd ránéz ő-re, és azt mondja:

a végén úgyis mindig neked kell megoldanod magadat.
abból venni észre hogy elment, hogy mintha egyszerre máshogy kezdenének el zúgni a csillaghegyi fák.

változatok egy hévvonalra 12

látni szeretnél, tovább, mint az orrod hegye, de
megbocsáss,
nincsen az orrod hegyén túl neked bizonyosságod
semmi más.

most is például ott ül szemben egy nő. legyen lány, ő a lányokat szereti, a nőktől fél, mintha őt a nők szeretnék, a lányok meg félnének tőle, pedig, de ebbe most ne menjünk bele. a lány nem különösebben szép, ez külön tetszik neki, megnyugtató, ó a szépség, az gyönyörű vihart teremt maga körül, cikázó villámok, vad, sötét felhők, amik átszelik a végtelent, és amiket meg nem érinthetsz, meg nem érthetsz soha, csak kényük kedvükre a nyakadba zúdulhatnak ha eljön az idejük és te ott maradsz átázva. de ez a lány olyan volt inkább, mint valami tiszta mező, ahol megnyugszik a szemed a horizonton.

vigyázz a költészetre bazdmeg!
írni azért jó, mert ebben még jónak is lehet lenni, büntetlenül. igen, bármit le lehet írni, és igen, ha már le lehet írni, érdemes jól leírni, már amennyiben lehet jól írni, de ebbe most ne menjünk bele. mindenesetre az írást megúszod, az életet nem. itt van ez a lány, esze ágába sincs megismerni, hát még bármi mást, de leírni leírhatja, büntetlenül, így azt csinál vele amit akar.
jönnek mennek a megállók, és ő közben feleségül veszi a lányt, három gyerekük lesz, egy kertesházuk, némi adósságuk, meg egy viperájuk, amit ő vesz majd a lánynak házassági évfordulójukra, szelíd utalásféleképpen.
jönnek mennek a megállók, és ő közben mindenféle dolgokat csinál a lánnyal, még mindig büntetlenül. kilövi az űrbe; egyedül hagyja sínylődni hosszú, hideg, súlytalan magány éveken át, hogy aztán megkegyelmezzen neki, és kimenjen hozzá boldoggá tenni; egy kísérletben vesz részt vele, ahol vissza a természetbe címszóval anyaszült meztelenül rohangálnak a fákon, és import narancsot zabálnak; személyi asszisztenseként mindenféle titkokkal terheli szegény lányt, majd érthetetlen szövegeket diktál neki, mint híres író, és a lány engedelmesen leírja, és néha persze bölcsen kijavítja; vadul szeretkezik vele valami lépcsőaljban, miközben a mozdulataikra állandóan felgyullad a mozgásérzékelős lámpa; megmenti egy kilátástalan háború kellős közepén romjaiba omló ház törmelékei elől, majd lovára ültetve elvágtat vele a naplementébe; és így tovább.
vigyázz a közhelyekre bazdmeg!
ő remekül szórakozik, ott vigyorog az elképzelt helyzeteken, amikor is azt veszi észre hogy a lány érdeklődve figyeli. a picsába elrontod a játékomat, írná ő, továbbra is büntetlenül, de közben azt is észreveszi hogy a lánynak olyan a haja, mint a gárdicsok.
ezt a szót különösen szereti, bár nem bírja rendesen kiejteni, viszont szokása ízlelgetni a szájpadlásán, mint valami lassan szétomló kényeztetést. tudja, hogy valójában lépcsőt jelent, mert megnézte az értelmezőben, de ezt nem képes elfogadni, ez neki túl spártai, számára a gárdicsok valamiféle gömbölyödő lágy hullámok, a lila akác hajtásai a falon, vagy úszás közben a hullám fodrozta part, vagy annyi minden, de lépcső semmiképpen.
arra ébred, hogy azt kérdezi tőle a lány:
mit írsz?
ő ha nincs ideje felkészülni a hazugságaira, mindig igazat mond, így döbbenten ezt válaszolja: blogot. nem naplót, pedig az mennyivel szexisebben hangzik, misztikusabban, elegánsabban, ésatöbbi, nem, nem, ezt elbaszta ő, blogot, undorító még kimondani is.
ó, így a lány, és engem is bele fogsz írni?
ő sértődötten feláll, amúgy is kellene már, és fogvégről odasziszegi: dehogy!
majd sietve elviharzik csillaghegy irányába, és ellentétben azzal, ahogy tervezte, nem, nem néz vissza. de elhatározza, hogy bosszúból fogja ezt az egészet, és leírja. na! így majd jól kiszúr azzal a lánnyal, bár lehetne inkább nő, mindenesetre büntetésből majd jól megmutatja neki!
így ni!

változatok egy hévvonalra - adásszünet

mai adásunk elmarad, mert ő (lassan lehetne belőle a nagy ő - a szerk.) kiöntötte a kávéját a bokájára, leforrázta magát, így nem tud lábra állni, igaz, a héven főleg ülni kell, de ez akkor is elég a műsorszünethez.

tegyél meg minden nap valamit, amitől félsz. állítólag ez borzasztóan hasznos a jellemednek.
ha nem jutna eszedbe semmi, csak gondolj a kis ő-re, és a kávédra.

változatok egy hévvonalra 11

arra ébred hogy ő ül vele szemben a héven. azaz ő, az a tavalyelőtti szeptemberi ő, akiben szavak donganak, mintha valaki harangozná őket. ő ül, és nézi őt, ismeri, mint ahogy senkit a héven, és nem ismeri, mint ahogy nemismer igazán semmit. ismeri a szavakat is, amik donganak. ismeri az eljövendő másfél évét is, ismeri a szavak jelentését is, úgy ismeri, ahogy ő még ott, vele szemben nem. ő már tudja a dolgok árát, hogy mikor, mi érte volna meg. ő már tudja hogy mit is jelent az hogy kavicshideg. és hogy hol, miben veszik el az ágyékmeleg. nézi őt, te szegény, te szegény, ő nézi őt, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én. így nézi ő őt.
aztán elönti az őrület, az azóta eltelt idő savas, burjánzó őrülete, amit egyre kevésbé tud magába nyelni, és egyre gyorsabban jön fel, buggyan ki a szája szélén, fehérszínű, sóderízű őrület, az önhazugságok józanságának őrülete, a tenyérből a körmök végére mászó őrület, ami kapar, karcol és vág, és végén, mert egy idő után sosincs kibe, önmagába kapar, karcol és vág.
mint most is; ő nekiugrik őneki, tépné, karmolná, szaggatná szét, te barom, te nyomorult, te kevés, te, te kurva én, de átkarmol rajta, áttép rajta, mintha nem lenne ott semmi; ő látja őt, ő viszont nem láthatja őt.
valamelyikőjük álmodja a másikat.
pedig ő már tudja a szavakat, amiket ki kellene mondani, a kurva anyját a szavaknak, amiket ki kellene mondani, és azokat is, amiket viszont le kellene nyelni, le, mélyre, a szarig, hogy kijöjjön valahol, le a belekig, mint az őrületet, és kiszarni,
úristen, szarni, ezt a szót ízlelgesd, te nyomorult, te én, ezt, és ezt tanuld meg ragozni, beszarni, igen bazdmeg, csalni, lopni, beszarni, veszteni, ezek dongjanak benned batthyányitól a csillaghegyig, szeretni, bántani, hazudni, igazat mondani ezek meg csillaghegytől a batthyányiig, mert ez lesz te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én, mert én már tudom hogy melyik szavadnak mi lesz az ára, és hogy mikor nem azt fogod mondani, és nem annak, én már tudom azt, amitől te félsz, én már azt is tudom, amitől te még nem is félsz, ó a kurva anyád, te nyomorult, te kevés, te én, én már azt is tudom, hogy amit fehérnek mondanál, az se nem fehér, se nem fekete, hanem szürke, bazdmeg, szürke, pocsolyaszürke, és hogy a gömbölyödésed nem gömbölyödés, hanem görbülés, és én már tudom, hogy mit veszthetsz, amit még meg se kaptál, és azt is tudom hogy hogy fogod elveszteni, te nyomorult, te kevés, te szegény, te én, én, te ő.
megy a hév, gyomrában egy találkozással, ami meg se történik, mert meg se történhet.
valamelyikőjük mindig álmodja a másikat.
ő ugyanoda megy, mint ő, egyszerre fognak felállni, és leszállni, járásuk is majdnem ugyanaz lesz, és ugyanoda mennek majd.
mindig rossz helyen törnek el a dolgok.
ő már csendesedik, lassan megérkeznek. lágyan, szinte szeretetteljesen nézi őt, és közben képes lenne kitépni a szívét, darabokra szabdalni, aztán négy különböző pontra felakasztva kiröhögni a maradékot, hogy "háháhá, ez vagy te".
szavak donganak mindkettőjükben.
szavak mennek együtt egy régi ősszel, és egy még nem régülő februárral, szavak vannak köztük, és majd másfél év, az a másfél év, amiket ő szavakban is át tudna adni őneki, hogy értse meg, nyelj le, eméssze meg, jusson el vele a szarig, igen, szarjon be tőle, szavakban, amiből lehet csinálni mondatot, amit oda lehetne adni neki könyvben, egy márquez könyvben, ő úgyis épp akkoriban bodor ádámot olvas, és sokszor márqueznek érzi, ha oda lehetne adni neki, ha elolvashatná, ha megértené, a kurva szavakat, amik még nem donganak benne, mintha valami harangozná őket, még nem, van rá majd másfél éve, hogy aztán úgyse menekülhessen előlük, elolvassa, és igen, a torkán akadjon, még beszarni se tudjon tőle, mert megakad a torkán, a torkán, és okádnia kell tőle a száján, nem a seggén, a száján, amiből másfél éve még úgy vigyázott, hogy nehogy elszálljanak a szavak:
mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.
ő még ennyit fűzne hozzá őneki:
de még így se éri meg hazudni, te, te barom, te szegény, te nyomorult, te kevés, te, te én. mert tényleg olyan leszel, lettem, mint a krumplibogár.

változatok egy hévvonalra 10

arra ébred, hogy leteszi a tollat: aludni akar, aludni, hogy legyen különbség az ébrenlét és az alvás között, hogy megkaphassa azt a borzalmat, vagy más megközelítésből azt a kegyelmet, ami az ébredéssel jár; hogy valami változik, hogy valamiből valamibe kikerül, és bekerül, az ébredés, mint valami mélyvíz, rögtön valaminek a közepe, ébredés, és le kell szállni, ébredés, és fel kell kelni, ébredés, és szeretni kell, ébredés, és utálni kell, ébredés, és menekülni kell, vagy maradni kell, valaminek bele ébredni a közepébe, és aztán bele aludni a közepébe, igen, a filatorigátnál kezdődik, és arra ébredni, hogy vége, nyílik az ajtó, vagy épp erre nem ébredni, valamire, valamiből, mindig valami, valaki, valamit, valahol, vala, mondá az úr, és úgy vala.

tehát ő el akar aludni. leteszi a tollat, becsukja a szemét, és úgy marad. ébren. az alvás nagy kegyelem, akárkinek, akárhol, nem lehet. őneki, a filatorigát és a csillaghegy között, nem lehet. mindig el tudott aludni itt, itt tudott csak aludni, hiszen ezért kezdett el írni, és most ezért nem akar írni, és még ez sem az ő irányítása alatt van, hiszen most nem írni kellene, hanem aludni, de aludni nem lehet, így muszáj írni, ez a muszáj, muszáj, muszáj, ó ez a kurva muszáj, ha ki lehetne ébredni belőle.
ő ismeri ezt, hogy amikor ébren kellene lenni, amikor nincs meg a lehetősége se annak hogy aludhasson, akkor az álom még ébren körbejárja, megtalálja a nyitott réseket, bemászik rajta, és belakja teljesen; álmodik a sorban, a héven, a metróban, az interjún, zenélés közben, olvasás, beszélés, szenvedés közben, és álmodik szeretkezés közben is, ó igen. viszont ha megvan a lehetőség, a kézzelfogható vetett ágya az alvásnak, akkor az kerüli, mint valami csintalan gyerek, mint ahogy megágyazott most magának a letett tollal, a filatorigát és a csillaghegy között, és lám, eddig mindig jött, pedig hogy utálta érte, most meg baszik rá.
a kurvaéletbe, gondolja ő, a kurvaéletbe, hogy miért nincs ez mással is így. hogy miért nem lehet átlendülni mindenen mint valami hintával úgy, ahogy az alvással; miért nem csinálhatja meg ezt a hiánnyal, az őrülettel, a szerelemmel, a szenvedéllyel, a félelemmel, és még annyi igévé alakuló főnévvel. hogyha megágyazna a hiánynak, és bele akarna feküdni, nem jönne. ó igen. ha így be lehetne csapni, igen, ha legalább így, ilyen szánalmasan, undorítóan, becsapósan lehetne valamit irányítani ott bent, abból ami ő, ha mást nem, hát kerülőutakon eljutni abba a langymeleg biztonságba, amiben azt érzné, és akkor, és úgy, amit, ahogy, és amikor érdemes;
milyen szép álom. pedig ébren van; ül, kapaszkodik, rázza a hév, és ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, ő ül, kapaszkodik, és közben hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és kihullanak belőle dolgok, aztán szállingóznak céltalanul a semmiben, mint a dunyhából a tollak, amikor belefekszünk, hogy aludjunk már végre, de az álom majd jön, ha jönni akar, a szerelem jön, ha jönni akar, megy, ha menni akar, a gyűlölet, a félelem, az okádás, a vágy, mind jön, megy, mintha saját akarásuk lenne, és nem mi akarnánk őket, csak hívhatjuk őket, mint a madarakat az ablakpárkányra, ha kiszórunk nekik valamit.
úgy legyen mondá az úr, és úgy vala. ő teli szívvel, őszintén irigykedni akar mindazokra, akiknek a részeik nem mint valami madarak repkednek szerte széjjel, hanem erős, kiszámított, megedzett acélú csavarokkal mozognak arra, amerre ők akarják, lassú, halálos elszántsággal mennek egy irányba, míg be nem lepi őket a rozsda.
ő irigykedni akar; és arra ébred, hogy álmodik, azt, hogy erős, mint egy isten, és mint valami kártyákat húzogathatja ki magából mindazt, amit nem tud irányítani, amitől úgy érzi, sorsa ilyen menthetetlen, érthetetlen, átrendezi a paklit, lapokat tesz ki, nyerésben van, igen, és viszi, viszi is a főnyereményt, ami egy erős, kiszámított, megedzett acélú csavaros, halálos elszántságú, sérthetetlen ő, akit aztán annyira belep a rozsda, hogy mozdulni se tud, mint egy békés fa, így fészket rakhatnak rá a madarak.
ő arra ébred, hogy elaludt. rossz álom, szép álom, végállomás, mehet vissza, ezt akarta, legalább aludt. leszáll, bandukol, ébren van, vagy álmodik, vagy szeret, vagy gyűlöl, vagy fél, vagy okádik, vagy ragaszkodik, hol ennek, hol annak ágyazik meg, hol ebben, hol abban hazudik, hol ennek, hol annak hisz, vagy harcol érte, és közben kihullanak belőle dolgok, mint valami öreg, szakadt párnából a tollak, de talán hogy fészket csináljanak belőle, mind összegyűjtik ezeket a belőle repkedő madarak.

változatok egy hévvonalra 9

a szomorúságon keresztül ezer út vezet hozzád - írja ő - a boldogságon keresztül meg talán csak egy.
odakint sűrűn, puhán, szerelmesen esik a hó. mendelssohn szól, a hév is csöndesen robog, igazodik a hegedűkhöz.
talán, hisz azt se találom - írja ő - miért könnyebb eltévedni ott, ahol csak egy út van?
odaát ünneplőben a margitsziget. mintha a város a sirályokhoz öltözött volna; piszkosfehér repülés borít be mindent.
megdöbbentő hogy milyen gyenge vagyok - írja ő - hiszen még ahhoz is gyenge vagyok, hogy a végére járjak, hogy mennyire gyenge vagyok.
lassan esteledik; már csak dereng a fény. egy kicsit lassabb odakint az emberekben a sietés.
basszameg - írja épp ő - basszameg, megszakad a szívem.
mendelssohn szól, miközben megszakad. aztán megáll a hév, nincs tovább, innen csak visszafele. az emberek mennek tovább, vagy visszafele. ő úgy marad. béke van, jéghideg béke. már sípol a hév, amikor leugrik, és megy tovább. lépcsőn le, mélyebbre. ott is béke van, neon fény, gyorsabb az emberekben a sietés. valaki a héven épp a helyére ül. egy papírfoszlányra ül rá, meg egy összerágott tollra. a toll becsúszik a támla alá, a papírt elviszi a huzat.
aztán ez a valaki leszáll, és valaki a helyére ül. odakint teljesen február van, minden rendben.
egy emlékművet visz a hév, menetrend szerint, áramtól hajtva. egy emlékművet visz a huzat.
épp ott szakadt meg ahol valaki most ül.
ő sem emlékezne már rá, hogy mi történt ott, ahol épp más ül. nemérdekli, csak a béke, a jéghideg. ő is épp valaminek a helyén ül. talán már arra se emlékeznek. béke van, alagútmeleg.
az egész világ piszkosfehér repülés. elfelejtett szakadások emlékművein ülnek, sietnek, akarnak, és meghalnak az emberek.
ha a szakadások mentén összevarrnánk mindent, talán ki lehetne fordítani a világot - írta, nem írta, írja, nem írja ő, vagy nem ő.

változatok egy hévvonalra 8

felcseszte az agyát, mert a hévre szálló nénik, bácsik, a mindenféle forgalmi helyzetekben gyakran lefiatalemberezték, és ez a lefiatalemberezés magába foglalt valami olyasmit, amiről tudta hogy lennie kellene, de közben azt is érezte, hogy már nincs, és ez a kézzel foghatatlan ambivalens érzés persze nem változtatott azon, hogy ezekben a forgalmi helyzetekben - tessék előremenni / tessék leülni / tessék hagyni, hagy segítsek / így tessék, úgy tessék, stb - - és ezekre a válaszban általában benne volt az a bizonyos gyűlölt fiatal szó, miszerint jajdekedvesfiatalember / jajdeerősfiatalember / jajdejómagánakfiatalember, stb - ő volt a kézzel fogható fiatalember. aki egyébként szánalmasan udvarias, ezt is utálta magában, van aki tiszteletreméltóan, elegánsan udvarias, ő amolyan kényszeresen, borzalmas, de erről most ő nem ír, így mi nem beszélünk.
hanem; ha ő fiatal ember, márpedig az, papíron, fizikailag, kézzel foghatóan (ó a nők, akik a kezükkel...) fiatal, akkor miért nem érzi magát annak? és mihez viszonyítva nem érzi annak? önmagához persze, de önmagához képest sose érezte magát annak, még akkor se, amikor, ma már látja, arcpirítóan (és ó de irigyelhetően) fiatal volt.

a választ a héven kell keresni.

ő jegyet vált, igen jegyet, ahova készül, ott nem lehet lógni, felszáll a szerelvényre, de nem ám szentendrére megy a hév, nem, visszafele, vissza az időbe, vissza az ő-be.
az ablak mellett ül, így ott ülünk mi is, sorra suhannak el a tájak, városok, lehetőségek, országok, érzések, és abban egyet érthetünk ővele, amit az előbb a kis füzetébe írt hogy 'bazdmegvégüliskurvaegyszerűazélet'.
eme pillanat, az ablakon visszafelé rohanó múlttal érezhetően közhelyes. mondhatni; pop. épp ezért zene is szól, mert hogy is volt az a zorán szám, te csak végig az ablak mellé ülj. és hogy is volt, peggy lee, az is that all there is? és hogy is volt az az oly kedves füst milán könyvcím, ez mind én voltam egykor?
és hogy lehetne kihagyni cseh tamást?
míg mi linknyelven beszélünk, ő utazik, és csodálkozik. pedig nincs ebben semmi új, mindez volt, mindez megvolt, igen az állomások, szerelmek, csalódások, annyira lehetne most lecsapni a magas labdát, a leégett, lepusztult, felperzselt megállókat, a félbemaradt, félig feldíszített, nagy reményű megállókat, vagy a vége felé a gyerekkor fáit, igen, az egyik megálló csak egy fűzfa lenne, aminek földig ér az ága, és így tovább.
lesz még ilyen, utazunk még héven, csinálunk még képeket, olyan hálás téma ez. de ő most nem képeket, választ keres. és nem válaszokat talál, csak gödröket.
és mennyit. fiatalon nincs olyan mély gödör, amiből ne tudnál kimászni. fiatalon felmászol a hegyre, megkeresed a barlangot, és bedumálod magad a medvékhez. fiatalon a földbecsapódás előtt pár másodperccel megtanulsz repülni.
az utazásnak vége, ez nem kombinált bérlet, nem visz a gyerekkorba, csak megmutatta. ő arra jut, hogy nem olyan mély az a gödör, amiben most van; de örülhet, ha egyáltalán kimászhat belőle. bölcsen, mint a medve a téli álmot. és lassan már szarik a madarakra. mennyi idő telt el, és ő megtanulta sokkal alaposabban, tartósabban elcseszni a dolgokat. se pop, se csajok, se satöbbi. hát ez nincs.
ne haragudjon fiatalember, meg tudná mondani,... igen, persze néni, bácsi. és aztán ő csak áll ott, az ifjú, görbe hátú, öreg, vén fiatalember, ott áll a gödörbe, és már nem kezd el magyarázkodni.
kis, könnyű gödör, mégse mozdul belőle; milyen sekély, mégis milyen mély gödör a minek. hát még a kinek?

változatok egy hévvonalra 7

minden ugyanaz, minden észbontóan ugyanaz, a fogak a lépcsőkön, a kockák a kövön, az indulási idők, a szerelvények, a sziszegő áram, és induláskor az a fémes kattanás, leszálláskor a mozdulat, a kapaszkodás, minden, minden ugyanaz, jézusom, segíts, minden ugyanaz. ő ül, ő is ugyanaz, ugyanott ül, ugyanazt írja. hogy nyílik az ajtó és felszállnak rá. ugyan ő, ki szól neked, olvastunk már.
pedig nem ugyanaz. kicsivel több, mint tegnap volt, sokkal kevesebb mint tegnap volt, nem, ő nem ugyanaz. nem ugyanaz a kocsi, zöld, de mintha moha lepte volna be, milyen régóta állhat egymagában. és ő egyedül ül. egyedül ül, és nem arról ír, ez sem ugyanaz, fél, fél, jobban fél, mint tegnap, fél, reszket, jeges az élet, hideg. nyílik az ajtó, és felszállnak rá azok, akiktől fél, ezt érezte, a hév meg nem mozdul sehova, valami végállomás ez is, úristen ő, ki szól neked, hogy minden végállomás.
nyílik az ajtó, és felszállnak rá a hazugságai.
szépen, egyik a másik után. megtelik velük a kocsi. a kocsi. a másik kocsi. a vonal. különbözőek, és mégis ugyanolyanok, mint a tömeg. egyik másik igen szép, ő rajtuk felejti a szemét. egyik másik igen félresikerült, csúf, rút, ő elkapja a tekintetét. vannak undorítóak, mocskosak, mint minden, amikor érzelmeket hazudnak; bűzlenek. vannak hidegek, kiszámíthatóak, okosak, buták, bolondok, és igen, vannak kedvesek is, jóhiszeműek, aranyosak, jól öltözöttek. hullámzanak, mint a tömeg.
van aki sokkal jobb, több nála. van aki olyan, amilyen ő soha nem lehet.
felszállnak, egymás mellé állnak, sorakoznak, várnak. ő fél, reszket, futna, futna, de bezárul a hévajtó, nincs hova menni. bezárul, de a hév nem mozdul.
feláll. mind ránéz. elindulna. mind mozdul utána. megáll. mind megáll. ő fél, úristen, hagyjatok békén, ordítana, de néma marad. mindenki néma.
úgy áll ott, a kocsi közepén, mint valami próféta.
senki nem akarja bántani. de mindenki tudja hogy nem szabadul. beszélnie kell, mi a faszt csináljon az ember a hazugságaival, hogy verje meg őket, tüntesse el; beszélnie kell.
hazudnia kell?
megszólal, a hangja az egész tömeg hangja.
annyi kérdés lenne, annyi kérdés, összesűrítve az összeset, ő ezt mondja:
mi lesz most?
a tömeg a csönd.
mintha valami indulna.
a hév?
hová megyünk?
ő és az őrjítő tömeg.
aztán a tömeg a válasz, a válasz az ő hangja, az összes az ő hangján beszél, mind ő, a hazugságaid darabok belőled, oldalbordáid, te teremtetted őket porból meg hamuból, az övéi lassan tagoltan ezt mondják:
neked kell tudnod. te vezetsz bennünket. te vagy az egyetlen igaz köztünk.
sok hazugság között ő az egyetlen igaz; rájuk néz, és tudja hogy ez igaz. mint ahogy az is, hogy mindegy már, hová, merre mennek.
látod, nem minden kocsiból lehet kiszállni.

változatok egy hévvonalra 6

mozgólépő fel, mozdulatlan álmok, tömeg, alagúthideg, fülhallgató csend, bérlet rend, kockakő, zöld hernyó, időpontok, távolságok, múló délutánok. ő ott ül. ők ott ülnek. ti ott ültök. vagy valahol máshol, az mindegy is, ő viszont a reklámokat nézi, vagy a reklámok őt, az mindegy is, csak a megfizethető, a megfizethetetlen vágyak. minek nekem ájfon, mondja erre ő. ilyen nő nekem nem kéne, mondja erre ő. ettől nem lesz nagyobb a farkam, mondja erre ő. ott se lennék boldogabb, mondja, mondja, mondja mindenre ő. megy a hév, és ő jön vele, jön a hév, ő megy vele, odakint az óriásplakátok állnak és várnak. mire? őrá ugyan nem, mondja ő, míg megy feléjük. plakátmagány, ez egy blog címe, plakátvágyak, ez se eredeti, de eredetinek éppen ő sem eredeti. légy a legjobb másolat, mondaná a reklám, valahol messze a házak között, egy tízemeletes tetején meg a neonfelirat: légy jobb, mint az eredeti. felszáll egy lány, telefonja, iskolai végzettsége, kiskabátja többet ér őnála, mind mind ezt mutatja. amíg nem érsz ezeknél többet, ülj arrébb reklámozza. felszáll egy másik, leszáll az egyik, cserélődik minden, csak a reklámok örökök. médiaszakra megy, akinek van esze! alagút alatt, fák között, megy, jön a hév, és őrá visszanéz egy felirat. légy férfi. ez graffiti, ez underground, ez nem divat. egy férfi álljon ki magáért, mondja egy reklámszatyor, egy férfi adjon a szaváért, mutatja egy táska, egy férfi legyen független, árulja el egy póló, ő leszáll, bele egy hirdetőoszlopba; egy férfi vállalja tetteit, tanítja. egy férfi, egy férfi, hol egy férfi, mindenütt csak nők, szépen borotvált, ügyesen borostás nők, vonzó nők, erős nők, kegyetlen, szemét nők. a nők világa ez, s a nők senkivel nem olyan kegyetlenek, mint akik félúton rekedtek. valahol a két megálló között, igen, ne csüggedj ridley mester, legyél férfi!, száll az ige, akinek inge. s ő engedelmesen, hogy megfeleljen, elkezd gyűjteni, megint, van mire. olvadó hó, fagyos nők, változóhideg. az érzelmek azok fennrekedtek, nem lehet töketlenkedni, nyílt az ajtó, leszállt a tömeg, előreengedték a nőket, az ajtó meg becsukódott, menni kell, így jár az aki életképtelen, a férfiak, a férfias nők, mind leszálltak, mennek dolgukra, az érzelmek meg bámulnak ki az ablakon, és jönnek, mennek szentendre felé. és ő? ő, hogy a világnak végre megmutassa, férfiassága itt, nőiessége ott, és közben bénán dizájnolt táblát fabrikál. nem óriást, kis lófaszt, a csillaghegyi bisztró - sültkrumpli húsz perc, és kettőhúsz! - feje fölé, a nagy platánfákra, kis lófasz táblát erősít, rajta akkor olvasható a felirat csak, ha a hév épp vár.
'legyél én!' ez áll rajta. alatta kicsivel, filccel, utólag van odafirkálva:
'és csináld jobban basszadmeg.'
mire kihozzák a sültkrumplit, lefújja a csillaghegyi hideg.

változatok egy hévvonalra 5

volt akinek már az elején, neki csak a kopaszigát körül, szentendrére viszont mindenkinek feltűnt.
ez a hév nem áll meg! nevezte néven valaki a jelenséget.
volt némi ijedtség, a hangosbemondó meg persze hallgatott. megállás nélkül ment szentendrére, ott megállás nélkül megfordult (te meg tudsz fordulni megállás nélkül? - a szerk.), és még mindig megállás nélkül ment el batthyányiig, aztán megint megállás nélkül, és így tovább, a többit már tudod.
páran rosszul lettek, egy nő hisztériás rohamot kapott, az egyik ember állította, hogy olvasott már ilyenről, és ez a maják miatt van, megint másik mérnökként tudományos magyarázatokat osztogatott, és többen pedig politikai összeesküvést láttak a dologban.
elképesztő, hova jut még ez az ország! mondta egy idősebb úr.
persze ő is ott ült, persze írt, hol máshol ült volna, mi mást csinálhatott volna.
arra eszmélt, hogy odaült elé egy lány - páran voltak csak a kocsiban, fiatalnak ők ketten minősültek csak - majd elkezdi zavarni:
nem nagyon tetszel nekem mondta. elég bénának tűnsz. aki meg ennyit ír, az meg biztosan töketlen tette még hozzá.
ő is végignézett a lányon. nem volt valami szép, sőt. a stílusa se tetszett. és a körmei; ezüstszínűek voltak! (jézusom! - a szerk.) ezeket el is mondta a lánynak, annyit tett még hozzá, hogy az pedig nem igaz, hogy sokat ír, hiszen eddig csak egy mondatot írt le, azt meg is mutatta neki:
úgysincs értelme semminek.
hát ezaz! kiáltott fel a lány. legyünk gyorsan boldogok mondta, és már ott ült az ölében. ő túl szofisztikáltnak tartotta magát ehhez, ezért rámutatott olyan alapvető problémákra, miszerint hogy nem is tetszenek egymásnak, de tényleg nem, egyébként is egy héven ülnek, ami nem áll meg soha, ésatöbbi.
boldognak lenni úgy a legegyszerűbb, ha nem mindenből jár a legjobb; igen, például rád gondolok. és boldognak lenni úgy lényegesen egyszerűbb, ha még meg se tudunk állni benne.
ennyit mondott a lány. és azt tette még hozzá:
nyugi, a körömlakk pár kanyar után úgyis lekopik.

változatok egy hévvonalra 4

ült a héven, és a befejezetlen kapcsolatain gondolkozott, nem, nem gondolkozott, írt, amikor írt, nem gondolkozott, amikor gondolkozott, nem írt, azért írt, hogy ne gondolkozzon, de ez nem igaz fordítva, gondolkozni azért gondolkozott, mert azt hitte, azt teszi őt azzá, ami, hogy gondolkozik, de ezen igazán sose gondolkozott még el úgy, hogy értelme is legyen. a befejezetlen kapcsolatain viszont igen, már amennyiben be lehet fejezni egy kapcsolatot, persze ezen is gondolkozott, hogy egy kapcsolat van amikor van, aztán van amikor nincs, és minden befejezetlen kapcsolat tehát ezek szerint még van, vagy lenne, pedig tudta jól hogy nincs, és a befejezése csak ragaszkodható végszót adna mindehhez. igen, igen, ez a baj vele, írta a héven, a teátrális önbizonyítás, a befejezetlen kapcsolatainak befejezése se lenne más, mint valami istenverte színpadi jelenet, és íme, nyílik a hév ajtó, a megálló neve az előző év, és felszállnak mindazok, akik, aztán a következő megálló az azelőtti év, és ott is nyílik az ajtó, és felszállnak mindazok, akik, be se meri fejezni a mondatot, írta a héven, mindazok akik, akik mi, akik, hát ez az, akik lehettek volna, akik lettek, akik voltak, akik a kirakós játék darabjaiként hiányoznak: ennek kellett volna egy mondat, annak egy odafigyelés, amannak valami kielégülést okozó visszavágás, neki egy otthagyás, a másiknak egy visszajövés, igen, nyílnak az ajtók, gyűlnek az utasok, megy a hév, megy a hév, megy a hév. hova megy a hév? azon gondolkozott, és miközben gondolkozott, nem írt, így nem írta le ezt sem, hogy vajon mi volt az első befejezetlen kapcsolata? valahol a játszótéren? a plüssmackói között? megáll a hév az utolsó megállónál, és ki fog rá felszállni? libben a függöny, fordul a színpad, nyílik a hévajtó, és felszáll rá; nem száll rá fel senki. ő néz ki az ajtón, és ott áll az anyja. nem tudok felszállni, mondja neki, a szokásos tragikus arckifejezésével. de igen, anyu, fel tudsz. nem tudok, a gépem. anyu, csak akarnod kell! te nem értesz meg engem fiam, mondaná az anyja, a szokásost, ő a szokásossal ingerülten visszavágva, a végén jönnének a nagy, kerek szavak, NEM TEHETEK RÓLA HOGY NEM AKARSZ ÉLNI, HAGYJ MÁR KI VÉGRE A NYOMORODBÓL, és persze az anyja válaszai MAJD AKKOR FOGOD MEGBÁNNI EZT AMIKOR KÉSŐ LESZ, meg AKKOR IS AZ ANYÁD VAGYOK, ó igen, és a többi, csakhogy a hév indul, a függöny libben, a műsoridő lejárt, köszönjük, ismerjük. hol kezdődtek a befejezetlen kapcsolatai? ezen gondolkozott, mert a befejezetlen kapcsolatairól írt az előbb. végződni nem lehet, ami befejezetlen, az úgy végződik hogy befejezed, persze, kellene valami ragaszkodható végszó mindenkihez. hol kellene kezdenie? mi a végállomás? mennyi ajtó nyílik még, és szállnak fel, és azokkal mi lesz. miért van neki ennyi b e f e j e z e t l e n k a p c s o l a t a ? és miért jönnek újak és újak, miért nem elég annyi, amennyi van? ezeken gondolkozott. az anyjával kellene kezdenie tehát, ha a be akarja fejezni a befejezetlen kapcsolatait. mert minden az anyáddal kezdődik. ez jól hangzott, ez olyan ragaszkodható mondat volt, ezt leírta, és még azt is elhitte volna, hogy igaz. de közben nyílt az ajtó, le kellett szállnia, és menet közben nem tudott írni, ezért gondolkozott, és azon is gondolkozott, hogy a sok befejezetlenségben a legbefejezetlenebb, már amennyiben ki lehet ezt ragozni, ó az ilyen nyelvi képtelenségeken nagyon szeretett gondolkozni, hiszen azt hitte, hogy a gondolkozás, de a többit már tudjuk. a legbefejezetlenebb tehát nem is az anyja, és a nők, meg néha, de annál jobban a férfiak. elindult mellőle a hév, és otthagyta, az otthagyás olyan ragaszkodható formájában, ahogyan a vonatok hagyják ott az utasokat. és ő ottmaradt egyedül az üres megállóban, és arról akart írni akkor, és ezért azon gondolkozott, hogy megtalálta a végállomást, és a végállomáson meg ott várta a legbefejezetlenebb kapcsolata, igen, ő maga.

változatok egy hévvonalra 3

arra az emberre mindenki utálkozva nézett, ő viszont csak azért is mellé ült, részint önmagának szóló sznobságból; mert szerette szeretni azt, amit annyian utálnak. nem tetszik nektek mi, nézett körbe kajánul az utasokon, pedig ez is az élet basszátok meg, gondolta magában.

erre az az ember felnézett.

rongyos csuhát viselt, és olyan csapzott arca volt, mintha azon járna; hugyszag áradt belőle, a tekintetében meg ott volt az alkohol színű halál. először kinyitotta a száját, mintha próbálgatná, hogy kell használni; aztán lassan, akadozva szólalt meg, mint aki más nyelven beszél.

ez is az élet?

ő nagyon megijedt, hátrahőkölt, megkapaszkodott a székben, elkapta a fejét, és kinézett az ablakon, mintha rosszul, sőt egyáltalán nem hallotta volna. már elindult a hév, az alagútban jártak.

az az ember elkezdett röhögni, hangosan, kellemetlenül, mint a nagyon részegek. néhány fej bosszúsan odafordult hozzájuk, de aztán mindenki elnézett gyorsan; hirtelen mintha az összes ember az odakinti alagútban talált volna valami érdekeset. figyelmesen.

ekkor lassan, meglepően tisztán és halkan, hogy csak ő hallhatta, azt mondta az az ember:

nekünk nincs életünk. ezt te is tudod.

ő szokása szerint, hogy időt nyerjen, még mindig úgy csinált mintha nem értené miről van szó, pardon, hozzám beszél, ismerjük egymást, és közben az arcába tódult a vér, és dobogni kezdett a lábával, alig észrevehetően, mint mindig, stresszhelyzetben. az az ember elvigyorodott, szuvas, gyomorszagú mosollyal, majd felállt, és ugyanolyan halkan azt mormolta hogy

azért vágysz mindig mindenre, hogy ne szembesülj vele, pedig neked nincs életed, attól élsz, hogy vágyakozol, de majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova visznek, majd meglátod a vágyak hova

ő továbbra is úgy csinált, mintha nem vett volna észre semmit, körbenézett, de senki nem törődött vele, az az ember pedig eltűnt a megállóban, mintha sose lett volna. elindult a hév, a keserű szag ott maradt az ülésen, de minden más maradt változatlan, megállóról megállóra változatlan, csak ő ült ott dühösen, mi az istennek törődsz ilyen fasságokkal, mondogatta magának, és közben észre se vette, hogy mennyire vágyik rá, hogy megérkezhessen már valahova végre.

változatok egy hévvonalra 2

még a peronon határozta el, hogy nem törődik vele többet, azután, ahogy az állomásra menet, elhatározta hogy a kockakövezeten csak a vonalakra lép, így megy el a hévig, és ebből az elhatározásból mintha erőre kapott volna, hirtelen egyértelművé vált, hogy minden csak elhatározás kérdése, az élet, a halál, és akár a szerelem is, igen, ő aztán nem törődik vele többet, könnyű léptekkel szinte táncolt a vonalakon, majdhogynem fütyörészve szállt fel a vonatra, az ablak mellé ült, és fényes jókedvét az se vette el, hogy felszállt ő is, ő akivel nem fog többet törődni, egyenesen vele szembe ült, aztán felszállt megint, és leült vele szembe, majd felszállt ő harmadjára is, most átlósan ült le, és megint, és megint, megtelt vele a kocsi, úgy indult el a hév, hogy az egész kocsi dugig volt ő-vel, mondhatni velük, más más ruhákban, más hajjal, az egyik a régi, nyári, hosszúhajú, a másik kis rövid, a harmadik azt az édes kiskabátot, a negyedik a tőle kapott pulóvert viselte, de szenvtelenül nézte a sok őt, hiszen elhatározta hogy nem törődik többet vele, nem tudta hogy ennyi utána ennyi lesz belőle, de ez nem változtat azon, hogy bizony nem fog többet törődni vele, nem hát, minden csak elhatározás kérdése, hiába volt vele tele a kocsi, ő csak a vonalakra gondolt, a vonalakra, amiken lépkedve el lehet jutni a hévig, a héven már nincsenek vonalak, ez a baj, el is határozta hogy így nem is utazik tovább, elnézést kért tőle, mire ő kedvesen helyet csinált neki, aztán kicsit félrelökte őt, igyekezett nem hozzásimulni ő hozzá, ó azok a régi éjszakák, egy pillanatra, mintha, de minden csak elhatározás kérdése, most pedig le fog szállni, és amikor megállt a hév, és kinyílt az ajtó, két ő között kipréselődve elhagyta a kocsit, ami tele volt vele, de nem törődött vele, kereste a vonalakat a peronon, de ott csak egybefüggő beton volt, a picsába, mondta bosszúsan, de nem nézett a hév után, ami elindult nélküle, tele vele, telis-tele, elment nélküle, elment vele, a sok vele-vel, mondhatni, velük, de nem törődött vele, elhatározta hogy nem törődik vele, ő aztán nem törődik vele többet, minden csak elhatározás kérdése, igen, ettől mintha erőre kapott volna, mintha hirtelen egyértelművé vált, hogy ez ilyen egyszerű, és ahogy ott állt, az üres megálló egybefüggő, vonaltalan megállójában egyedül, könnyűnek érezte magát, szinte táncolni, fütyörészni lett volna kedve, és aztán elhatározta, hogy soha többé nem lép a vonalakra.

változatok egy hévvonalra 1

a filatori gátnál kezdődik, a graffitik körül, az a hullámszerű valami, amitől alig tud ébren maradni. mintha amikor ott kinyílik az ajtó, beömlene valami, végigcsorogna a héven, megtöltve mint valami akváriumot, és benne mélyen álomban tátognak az utasok, mint a halak. régen ott voltak a nescafé reklámjai, hogy végállomás, ébresztő, meg hogy ciki az utastársad vállára dőlve aludni, meg ilyenek; ő röhögött ezen, ki az a barom, aki elalszik, meg ha elalszik, hagy aludjon, olyan szép az alvó ember, csupa titok. aztán úgy alakult, ahogy alakult, alakulni azt mindig úgy; de egyszer csak arra ébredt, hogy elalszik, folyamatosan elalszik, egyszerűen képtelen ébren maradni, a filatori gátnál kezdődik, és egészen a római fürdőig tart, ha addig kibírja ébren, akkor már feláll, elfoglalja magát, megússza ébren. de ez egyre nehezebb, kétszer is túlment, igen, ébresztő végállomás, ébresztő, kalauz, szentendre, úristen, elkésik, nem ez így nem mehet tovább. emelt a kávé adagon, de hiába. dinamikus zenét vitt magával, nem segített, balári, karneváli zenéket, de átaludta őket, mint a tej, angol nyelvleckét, de hiába, a filatori gát után elveszett, úgy kellett tartania a szemét, mint valami rajzfilmhősnek. könyv se segített, ó nem, a betűk összecsomósodtak, és ő beejtette fejét a pihe puha sorok közé. nézte a lányokat, a fiúkat, az öregeket, a gyerekeket, hallgatta mit beszéltek, lekötötte magát, számolta a rendszámokat, a lámpákat, az ellenőröket, de folyamatosan arra ébredt, hogy már megint elaludt. ez így nem mehetett tovább. egyetlen megoldása maradt: hogy ír. ír, szokás szerint, mint akit kergetnek, ír, nem azért mert van mit írnia, hanem terápiás célzatból, ír az ébrenlétnek. kísérlet, persze, mint az élet. elhatározta hogy minden áldott nap magával viszi a kisfüzetet, tollat, és a filatoritól a római fürdőig ír. azt is előre elhatározta, hogy egyesszám harmadikat fog használni, az utóbbi időben fontos volt a ragozás, én, te, ő, mindig csak ő, ő, ő, mostanában fontos volt a távolság az én és az ő között. a közte lévő te területére. de nem tudta hogy kezdjen neki. ráírta a lapra, - ó az üres lapra annyira jó írni, minden üres lap, mint valami szüzesség elvétel, lassan, lágyan kezd neki, megfontolt gyönyörrel - hogy változatok egy hévvonalra 1, (a két v-t különösen szépen, lassan, cirádásán kalligrafálta) majd utána alá hogy E/3, majd várt, ébren volt és várt, ment a hév és várt, római fürdő, és várt, éberen várt, mire, ki tudja mire, de aztán elkezdett írni, írni ő róla, aki mindig elalszik, és aki aztán elhatározza, hogy írni fog, és aztán ír is, ott ül a héven, éberen, és ír, ő róla, aki mindig elalszik, és aki hogy ne aludjon el, elkezd írni, arról, aki ő, aki ír, végtelenül egymásból indulva, és egymásba érkezve, mint a végállomások közötti sínek, amik között azóta is ott megy ő, azóta is ébren, és azóta is arról ír, hogy van egy ő, aki, hogy ne aludjon el, igen, és így tovább, mindig ugyanúgy, egymásba folyva, mint a végállomások között a sínek.