medvék gondja

á, nem is, jól élni nem az, hogy az embernek nincsen gondja. a gond olyan, mint a bolha megcsíp, de te vakarod el. jól él az például, aki hajnalban fölébred, de még vissza tud aludni.

az jól él.

meg az, aki most kint a hóban, tisztán mint a hó. csillog, szikrázik, és puha, mint a combjai közt a. jól él az, aki felnéz a hóesésben, és nem gondol semmire, csak a hópelyhekre. és délután szundikál egy keveset.

az jól él.

te vakarod el. odakint a hó, idebent a görnyedés, és közte az ajtó, amit nem nyitsz ki, nem. de legalább kinyithatnád. jól élsz bent, szobamélyben; nem alszol, nem gondolsz semmire, a hópelyhekre se, a combjai közé se, csak ülsz, és bántod magad, ó igen, és ezért senki más nem bánthat. az ajtó, amit nem nyitsz ki, és odakint a hó. az ablakban állsz, belülről vágysz kifele, és nem csinálsz semmit, csak bántod magad, ó igen, csak csipkeded magad, és vakargatod, de legalább így nem bánthat senki. az ajtó, amit nem nyitsz ki. de legalább kinyithatnád.

hát jól élsz te bolond.

aztán az ágyon csukott szemmel nézed amit nem látsz, hópelyhek között azt az ívet a combja közt, csillog, szikrázik, tiszta, hűvös, ó igen. csukott szemmel nézed, amit nem látsz, és olyan, igen, pillanatokra olyan, mintha el tudnál aludni. persze nem fogsz, ébren maradsz, egész télen, mint a beteg medvék. de legalább olyan, mintha elaludhatnál, ha, ha akarnál. combjai közt, a hóesésben, egész télen, mint a medvék. igen, néha egészen olyan. mintha.

januári adag - világosabb oldal

gyere luke, itt a te helyed, ne kövesd apádat; és ha már a sötét oldalon hátulról mentünk előre, akkor most fordítsunk a világ szegletén, és kezdjük rögtön a legjobbal, és úgy menjünk visszafele. a bankártyások továbbra is tartsák életben a zeneipart, a többiek pedig még mindig a képekre kattintgassanak, és közben szégyelljék magukat.

részemről a januári nagydömping legjobb lemeze egyértelműen az új four tet, a beszédes című there is love in you. az úriember kieran hebden néven látta meg a nagy világot, és ha azt gondolnánk hogy ezzel a névvel sehova nem lehet jutni, azért kellett a four tet alteregó, ebben is tévedünk; a saját nevén steve reiddel közösen szabad jazzt játszanak a szó szoros értelmében, és ráadásul még hallgatható is (szoszó), sőt, ha épp olyanod van, még jó is. a szabadság kifejezés egyébként amúgy is találó a four tet dolgaival kapcsolatban, az embernek olyan érzése van a zenéjét hallgatva, mintha ez egy neveletlen, kezelhetetlen, kócos gyerek játszadozása lenne, és valószínűleg nem is tévedünk nagyot. amolyan rajzfilm zene ez, színes, rajzolt világban kétdimenziós alakok vörös szívekkel szeretnek, a levegőben sétálnak egy darabig, mielőtt leesnének, és simán túlélik ha kilapítja őket egy úthenger. az az igazán vicces a four tet számokban, hogy mindezek mellett baromi nagy fegyelem és matek is van benne, egyetlen hang sem szólal meg feleslegesen, az összes bohémnak tűnő ritmus, hangjáték nagyon is ki van számítva; mondhatni egy profi kisfiú zsenizése. ez a hebden baromi nagy csóka egyébként, most nézd meg, ha lány lennék, akkor az ilyen csávókra buknék, ha meg választhatnék, szívesen lennék ő, sőt, amikor hülyéskedtünk a harcosok klubja baromságával, hogy melyik híres embert hívnád ki, és mi ezt átnyomtuk zenészekre, én vele bunyóznék, meg tom waitsal. az új lemezben az a poén, hogy egyrészről az egyértelmű volt hogy jó lesz, mert szar fourtet album egyszerűen nincs, még az első, a dialogues se, csak sokat kell meghallgatni, hogy megszeresd; másrészről viszont én eleve úgy készültem rá, hogy nem fogom szeretni. a buriallal közös ep már sejteni engedte, hogy ez a rosszcsont kezd egyre jobban belemenni a minimálba, a beharangozó love cry maxi csak rátett erre egy lapáttal, aztán a much love to the plastic people című kvázi promóciós mix pedig egyértelművé tette, hogy itt bizony épp hogy nem technot kapunk. ráadásul engem bosszantott ez a fene nagy divatossága is, nagyon megy a dubstep és a minimal mostanában, fene gondolta volna hogy a four tet trendi akarna lenni. persze nem ez történt; ez a ravasz úgy játssza a piperkőcöt hogy közben a szeme továbbra sem áll jól, vagyis hű marad önmagához. a tempó végig up, van itt dubstep, meg négynegyed, tulajdonképpen tényleg egy aktuális tánczene albumot hallunk, de mindegyiket úgy átpiszkálja ez a kócos ördög a saját szájízére, hogy utánozhatatlanul four tet lesz a vége. az külön élmény például, hogy a sima lábdobos négynegyed alapból mennyi mindent hoz ki, hányféleképpen variálja meg, elképesztő. az olyan megoldások, mint a this unfolds (ami az unspoken párja szerintem, nem csak a címe miatt) triphopos grúvjából átváltó négynegyed, vagy a circling pillanatnyi szünet utáni újrakezdése mind olyanok, hogy az embernek akaratlanul is mosolyogni támad kedve. egy nagy boldogságroham egyébként ez a lemez, és furcsamód még így is, sőt épp ezért tetszik, pedig eddig pont a sötétebb (unspoken, my angels back and forth, they all look broken hearted, and then patterns) csínytevéseit bírtam jobban négytetnek. érdekes a helyzet ezzel az új lemezzel egyébként, mert összességében, egyben hallgatva talán eddig ez a legjobb four tet album, főleg mert egy hangulatot visz, és a többihez képest egységesebb, így kevésbé leterhelő, vagy fárasztó; mindezt úgy, hogy közben én csak két számot tudtam igazán megszeretni, igaz, abból mind a kettő beszarás, az egyik az animal collective summertime clothes utáni második beszarás boldogságzene a circles, és a szintén emlegetett this unfolds. a maradék számok viszont egységesen jók, napfényes rajzfilmesek, még a szétesett női énekfoszlányokat is megtudtam bocsátani neki, pedig első hallásra arról is azt hittem hogy nem fog tetszeni.



a második helyen egy olyan zenekar új lemeze áll, ami annyira meghatározó számomra, mind zeneileg, mind felfogásilag, hogy azt pontosan el se tudom mondani; hogy igazán képernyőt karcoló faszágokkal jöjjek, a massive attack az én beatlesem, vagy az én mozartjom, hihi. az mindenesetre biztos, hogy nem így, nem ide, és nem ezeket írogatnám, ha annak idején nem a massive attackba zúgok bele, hanem mondjuk. bár mi más lehetett volna? hát a tankcsapda! na erről ne is beszéljünk többet, úgy se találom a protectionos pólóm. az új massive attackra hét évet kellett várni, mint ráchelre, de, és ezt pont ráchelről tudjuk, ha az ember tudja mire vár, akkor még újabb hét évre is telik. a filmeznék, meg a collected után csak annyit lehetett biztosan tudni, hogy a massive attack nem hülyült meg; bár egyik sem volt eget rengető, de mindegyik volt annyira jó, hogy legyen miben reménykedni. azt lehetett még tudni hogy horace andy biztosan lesz, elisabeth fraser pedig biztosan nem lesz; annak aki ott volt azon a bizonyos koncerten a pecsában, amikor mezítláb, terhesen énekelte a teardropsot, nyilván érhető lesz, miért. aztán jött a splitting the atom ep, amivel elég nehéz volt mit kezdeni, továbbra is csak azt bizonyította, hogy valami lesz, legalább lesz, a sok ígérgetés után. és most meg itt van, és mit ad isten, még mindig nem tudok vele mit kezdeni. jók a konkrét kritikák, meg megmondások, de pont a heligoland esetében nem igazán lehet használni őket; nem mondhatom hogy az új lemez szar lett, mert nem lett konkrétan szar, azt se mondhatom hogy jó lett, mert nem lett konkrétan jó, közepes se lett, mert annál mintha több lenne benne, de mondom, az isten tudja, nehéz mit kezdeni vele. ez persze, hogy egyértelmű definícióknál maradjunk, mindenképpen jó; nem adja magát könnyen, küzdeni kell vele, mért, mégis mit vártál? persze egy protectiont vártál, egy safe from harmot, egy group fourt vártál, vagy legalább egy live with me-t; igen, ilyen értelemben egyértelműen rábasztál. helyette kaptál mást, amihez idő kell hogy tudj vele mit kezdeni, idő kell hogy egyáltalán meg tudd ítélni, meg tudd emészteni. én még csak ott tartok, hogy bár martina topley bird jó, eddig is szerettem, de a massive attack életműhöz képest a két közös szám meglepően gyenge; a paradise circus tényleg a legkönnyebben fogyasztható, nagyszerűen működő dal a lemezről, belemegy, és aztán ott tapsol a füledben, a végén kibontakozó hegedűk pedig annyira massive attackosak, annyira sly, meg craig amstrong, meg az, ami benne van ebben a majd huszonkét évben, hogy könnybe lábad az ember szeme; hogy tök jó az elbow énekese, meg a gorillazos damon is, az utóbbi számát egyébként még lehet hogy nagyon meg fogom szeretni, bár főleg a portisheados adrian gitárjátéka miatt; de egyenlőre ami úgy igazán, viszont az legalább nagyon odabasz, valahogy úgy, ahogy az egész lemeznek kellett volna, az a záró atlas air, aminek a szintifutamai mintha valami ravekorszaki német tranceból lenne kiemelve, és a basszus futammal karöltve még első hallásra is lúdbőröztető. itt tartok most az emésztésben, hallgasd meg te is, és mond el, hogy te hogy, és hol tartasz; nem lennék meglepve, ha neked egészen máshogy jönne le. még annyit, hogy van hozzá már most remix ep (többek között sakamotoval!!) de ha minden igaz, akkor a burial csinál hozzá egy teljes remix lemezt, valahogy úgy, mint annó a no protectiont a mad professor.



a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése, és zenei áll leesése egy emancipator nevű kiscsávótól jött (akiről azt kell tudni saját definíciója szerint hogy gyorsabban mászik fára mint bárki más) a gyerek a huszas évei elején jár, mégis csinált egy olyan lemezt, amilyet annó a yonderboi, vagy a bonobo; pont abban a stílusban mutatott újat, amiben elvileg már nem lehetne, vagyis a downtempo - chill vonalból. igazából persze semmi új nincs benne, azonfelül hogy meglepően jó, ráadásul, mondhatni vidám, vagyis ilyen kellemesen borongós, és minden tekintetben pihentető, igazi chill. gitárpengetés, prüntyögés, némi hip hop alap, de csak finoman, a blockhead is eszembe juthatna, ha már a bonobo is ninja tune-s, és hangulatra talán még a bent, csak itt hangminták nélkül. ez az a fajta zene, amit mindenféle megerőltetés nélkül lehet órákig hallgatni, és érezhetően javul tőle az ember közérzete; semmi izzadságszag, erőltetett művészkedés, és nyúzott szívfájdalom; olyasmi, mint egy hóeséses vasárnap délután, amikor szánkóztok a domboldalon a szomszéd kislánnyal, és csak akkor szomorodsz el, amikor ő elmegy. ez a kiscsákó csinálta az egyik legelképesztőbb mashupot is, a sigur róst hozta össze a mobb deep-el, és ennél csak az viccesebb, hogy még működik is, sőt. mindenfajta jogi macerák miatt (érsd nem volt pénz, azaz kiadó) tulajdonképpen csak tavaly, illetve félig 2008ban jött ki a debüt lemeze, ami már kétezerhatban is megvolt; így látszólag baromi hamar, de tulajdonképpen jó négyéves munka után jött a folytatás, amire mindazok jócskán felkapták a fejüket, akik elhagyták az állukat az elsőtől. és láss csodát; a safe in the steep cliffs is jó, ugyanúgy, ugyanazt tudja, mint az első. persze épp ezért annyira már nem lehet szeretni, mint az elsőt, a pofára esés itt elvárt dolog, kezünket már magunk elé kapjuk esés közben; de hát annyi baj legyen. még mindig főleg téli tájakon járunk, szikrázó hóban, erdőben, nagy, tiszta havas mezőkön, de ha az első lemez olyan volt, mintha hegynek mennénk felfele, ez, hiába a címe, inkább hegynek lefele, utazás a hegy lábához, a tavaszi rétekhez, ahol már nem csak fehér, zöld is van. nagyon számot se lehet kiemelni, egységesen jó, csakúgy mint az első, talán az all through the night viszi a prímet elsőre, meg az ares is bosszantóan nekem való (amit egyébként a misnomer is telepofázik). amikor ezt írom, odakint vastagon hull a hó, a globális felmelegedés épp hóembert épít, és ha nem a szoba szomorúságot választod, hanem a meleg mosolyt, ami olyan nagy kincs télen, meg a téli fényt, és hóbahempergést, akkor kitűnő aláfestő zenét kaphatsz az új emancipatortól. de valószínűleg tökéletesen működik majd egy esős délutánon is.


az american dollar egy érdekes, meglehetősen eredeti formáció, talán épp azért mert iszonyúan elcsépelt stílust próbálnak párosítani; a post rockot a chill out-tal; talán legközelebb az album leafhoz vannak, nofene, mégis ők kerültek a fényes oldalra, szegény album leaf meg a sötétre, bár az is igaz hogy az utóbbitól jóval többet is vártam, ezért a csalódás, az american dollartól meg kb azt kaptam amire számítottam. ez a párosodás hol jól (lásd az utolsó mikszen is szóló slow wait-ot) hol kevésbé jól sikerül, én igazán eddig a tavalyi ambient átdolgozásokat tartalmazó lemezüket szerettem meg, de a memory stream is kitűnő. és most itt az új, az atlas, ami valahogy a kettő közé lőhető be. érezhetően több rajta az elektronika, meg az ambientes, úszkáló megoldás, viszont a gitártépés sincs nagyon visszafogva, ettől a végeredmény is ilyen felemás. igazából nem nagyon tudom eldönteni hogy szeressem e vagy ne ezt az új lemezt, de mivel a pozitív oldalra került, ezért talán inkább a szeretés felé billen a mérleg. semmiképpen se rossz lemez, de az is igaz, hogy nem is nagyon jó; vannak rajta kurvajó pillanatok, a kimondottan album leafos shadows például, és kurvára elcsépelt, giccses, sőt fárasztóak is. egyben viszont mégis inkább kellemes az összkép, és mindig van egy olyan csilingelés, vagy gitár pengetés, amire felkapod a füled, így nem is alszol el feltétlenül, ellentétben a másik oldalon emlegetett album leaf-al. ezt a fajta zenét egyébként legjobban egy pannónia motoron tudnám elképzelni, hátsó ülésen ott ül ő, ki ő, éjszaka van, valami kellemes kertvárosi nagyvárosban, ahol hosszú utcák vannak, és szép fények, a hajunk lobog, a motor dohog, a szívünk meg egy ütemre dobog, látod amilyen giccses ez, annyira jó is lenne, na hát így van ez ezzel az american dollar lemezzel is.

januári adag - sötét oldal

a régi szép békeidőkben, már ha egyáltalán voltak ilyenek, amikor még a karácsonyi ajándékkosárban gyakran fordultak elő jobbnál jobb lemezek, amit aztán apuka feltett az ünnepi vacsorához, szóval ebben az idillikus, mp3, internetmentes korban még azon ment a hajsza, hogy minden fontos kiadványt ki lehessen hozni karácsonyig, mert ugye akkor jobban szellőzik az emberek pénztárcája. újabban viszont az év elejére sűrűsítenek mindent, én nem is értem hogy miért, biztos az van benne hogy így nem kell versenyezniük az adott év toplistájával, a cdpince góréja szerint viszont inkább azért, mert így lehet adót csalni. akárhogyis, de idén különösen durván kezdett el hangoskodni a január, ennyire erős évkezdésre én nem emlékszem, bár kicsi vagyok még, csak párszor múltam öt. és az is igaz, hogy volt is miből, van amire évek óta várunk. tehát ezt a listát figyeld basszus, elképesztő, van új album leaf, american dollar, silver mt. zion, hot chip, four tet, emancipator, husky rescue, és, mint ahogy azt már lelőttem pár görgetéssel lejjebb, új massive attack is, igaz ez utóbbi hivatalosan még születik. ráadásul még új unkle is, ami szerintük májusban fog megjelenni, a kiadó szerint viszont februárban, akárhogyis, nyár lenne, mire hozzánk eljutna, ha nem töltenénk le nyomban, ó mi szemét balkániak, azonban erre még várnunk kell, mert még nincs fent a neten. az összes többi viszont igen, és én most azt tervezem, hogy mindet pár sor kíséretében meg is osztom itten, két részben, először a rosszakat, aztán jutalomból a jókat, ezért egy jó érzésű, törvénytisztelő olvasó nem is olvassa tovább, hanem inkább megkeresi a bankkártyáját. a többiek meg a képekben a linkeket.

nézzük meg először az album leafot, főleg azért, mert nekem talán ez a legnagyobb csalódás. amúgy teljesen odavagyok ezért a fickóért, akiről sokan azt hiszik hogy izlandi, pedig csak annyi köze van hozzá, hogy az eddigi legjobb munkáján, az in a safe place-n énekeltet egy számot a sigur rós kacsintós fiújával. persze ez se kevés, ez volt az első jónsis vendégeskedés, ki a fene gondolta volna akkor, hogy nem csak hogy baromira népszerű lesz a sigur rós pár év múlva, de még odaáig is eljutunk hogy tiesto csürdöngölésére is odaadja a hangját ez a gaz jónsi. visszatérve jimmy lavelle-re, vagyis az album leafra, az úriember azok közé tartozik, aki tulajdonképpen folyamatosan ugyanazt csinálja, de pont ezért szeretem; jellegzetes, csilingelő, az idm és a post rock között félúton lévő hangzását, lágy, tört ritmusvilágát, filmzenés építkezéseit pár másodperc után fel lehet ismerni. épp ezért furcsa, hogy az új albuma kimondottan gyenge, már amennyire egy album leaf album gyenge tud lenni, hiszen itt is épp azt kapja a hallgató, amit vár, illetve amit megérdemel, ha album leafot hallgat; alul csilingelő, tördelt elektronika, felül effektezett gitár, néha vonósok, zene, amire filmet kell forgatni. viszont szegény jimmy számomra teljesen érthetetlenül, tovább erőlteti az utolsó lemezén se igazán működő dalformát, némileg poposabbra véve a figurát, élőre programozott dobokkal és kimondottan bugyuta, jellegtelen dalszövegekkel; csakhogy ezek a legjobb esetben (there is a wind) is csak közepesek, ráadásul saját hangján adja elő, ami hasonlóképpen mobyhoz, bár nem bántja a fület, de ilyen kaliberű zenészek esetén azért zavaró, mert lehetne bennük annyi alázat, hogy belássák, mindenkinek jobb lenne vendég énekeseket hívni, annyi jó torok van ezen a csúnya világon. a maradék, tipikus album leaf számokkal semmi baj nincs, csak éppen egyik se olyan, amilyenre felkapja az ember a fejét, mint például annó a twenty twofourteenre. ha a teljes album leaf munkásságát nézzük, az új lemez számomra legjobb pillanata, a tipikus, twosteppes within dream is csak egy jó közepes a többihez képest. félreértés ne essék, a chours of a storytellers is ugyanúgy kellemes háttérzene, mint eddig bármelyik album leaf, csak én vártam túl sokat tőle mert a tavalyi év egyik meghatározó felvétele részemről a karácsonyi lidércnyomás filmzene feldolgozása volt (end title), és ha ez a léc, hát akkor ezt nem hogy megugrani nem tudta, hanem inkább elfutott mellette. aki szerette az eddigi dolgait, próbálja meg, aki viszont most ismerkedne vele, annak továbbra is inkább az in a safe place.



a másik csalódás a husky rescue új mókázása. finnek a lelkemék, és övék az egyik legjobb 'dejó lenne így élni' poplemez; az a hülye kifejezés, hogy álompop, abszolút találó a debütáló country fallsra, és ezt még jobban, még mélyebben fejelték meg a folytatással, a ghost is not real-al. olyan tökéletes (legyen bármilyen elcsépelt is, de azt is hozzá lehetne tenni: egyedi, mert így, ilyen levegős, repülős, elszállt folk-pop-triphop hangulatot nem sokan hoznak) dalok, mint a new light of tomorrow, a city lights, vagy a hurricane után nem csoda, ha az ember többet várna a harmadik (volt egy ritkaságos remixelős gyűjtemény is, de az most nem ér) ship of the light-től. de hiába; megjegyezhető számok alig vannak, még sokadik hallgatásra se. pedig az eddigi husky védjegyek mind megvannak, a szellős dalformák, a bluesos, countrysos gitárok, a ravasz dobtémák, és az eddiginél talán kicsit pszihadelikusabbra vett örömködés is, mégis hiányoznak a dalok, és legfőképpen a dallamok; nekem szétesik az egész, hiába akarom szeretni, az istennek se sikerül. pedig a már ingyenesen beharangozott we shall burn bright egész elviselhető párja az előző diamonds in the sky-nak, és ha nem megy el a kedvünk az elején lévő idegesítő, boldogságosnak meg energikusnak szánt sound of love-től, vagy a fast lane-től, akkor a wolf trap motelt például kimondottan meg is lehet szeretni, az előző lemezen lévő blueberry tree párja, csak ez nincs szétszedve. a maradékkal sincs nagyobb baj, csakhogy a végére, mondjuk a my beautiful monsterre már bajban vagyok; ha figyelek rá, baromira zavar, hogy ennyire jellegtelen, semmilyen izét hallgatok, ha meg nem figyelek rá, észre sem veszem hogy vége. lehet hogy az idő segíteni fog majd ezen a lemezen is, talán velem van a baj, vagy most van túl korán, elvégre a husky rescue jócskán tavaszbahajló zene.



a mostanában elég hosszú néven nyomuló thee silver mt. zion memorial orchestra (és gyakran mellé jön a tra la la band is) új albumáról, a kollaps tradixionalesről is nehezen tudok mit mondani, mert ahogy az ezelőtti, így ez a sem az én világom. megint nem velük van a baj, a godspeed you! black emperor tagokból álló zenekar abban a fajta postrockban utazik, ami hömpölyög mint a tenger, és ha nem vigyáz a hallgató, a hangok kavalkádja nyakon is öntheti rendesen, hogy aztán fuldoklik bele. nekem az effajta postrockból a lassú, sigurrósos, némafilmes, hóban taposó vonal jön be inkább (mondhatni, amikor lágy, vagy fagyott a tenger), így az ő első lemezük, a már címre is durva 'bár ő otthagyott minket, de a fény nyalábokon a szobánk sarkában ott a kegyelem' (mondkiegyszuszra!) egyik örök kedvencem, ha azt tervezed hogy elpusztítod magad valami tanult, esetleg tanulatlan módon, tökéletes háttérzene lehet, e sorok írója például a megint nagyon durva című tizenhárom angyal áll őrt az ágyad körül-re szokott repkedni a szobában, erről az utolsó mikszem vége is bizonyság lehet. az nagyon szimpatikus a fiúkban (meg lányokban) hogy nem csak szívet, hajat is tudnak szaggatni, ez a lemezük most inkább erről szól, meg a régi pink floyd lemezekről. legalább nem mindig ugyanaz, de részemről maradok inkább a búsulásnál, ezzel a kvázi vadulással nem igazán tudok azonosulni, bár beismerem hogy velem van a baj, mert aki csípte a pink floyd korai dolgait, annak valószínűleg ez is tetszeni fog, meg azoknak a bölcsészeknek is, akik az agresszívabb oldaláról akarják megközelíteni a világfájdalmat, esetleg a tanárokat.



hasonlóan nehezen beszélek a hot chipről is; bár őket kimondottan kedvelem, mégis úgy vagyok velük, hogy nem az én világom, persze majdnem, néha meg igen, de egyben inkább sok. hasonlóan az animal collective-hez teljesen bolondok, kiszámíthatatlanok, úgy, hogy közben mindezt az őrültséget tök ugyanúgy csinálják. nekem a legnagyobb bajom a hot chippel az, hogy csak ritkán vagyok annyira boldog, hogy be tudjam fogadni, és ha nem vagyok olyan boldog, mint ami kellene hozzá, akkor elkezd idegesíteni hogy miért nem vagyok én ilyen boldog, és ettől persze csak még szomorúbb leszek. vannak pillanatok amikor összejön, és olyankor aztán lehet karokat dobálni a ready for the floor-ra, vagy a levegőbe írni azt a vicces címet hogy you ride, we ride, in my ride, és akkor a sulis fiúról még nem is beszéltünk. a remixeikkel is így vagyok, bár megdolgoztak már szinte mindenkit aki számít, és ha arról lenne szó, legalább két órás mixet lehetne csinálni a jól sikerült táncolhatós dolgaikból, de szólóban egyiket se szeretem igazán. úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy míg az animal collective nekem hangulatot csinál, így kivisz, esetleg még jobban bevisz abból amiben vagyok, addig a hot chip részemről csak akkor jó, ha épp kedvem van rá. az új lemez, az one life standard azonban hozott egy olyan számot, amitől padlón vagyok, még úgy is, ha egy kicsit túl hosszúra sikerült; a slush az, tessék egymás után játszani a már emlegetett badly drawn boy remixel, a hasonlóság megdöbbentő, és nem csak a hangszínük miatt. egyébként ez most az új fixa ideálom, a badly drawn boy, a king cresote, meg a hot chip egyik csávójának a hangja nekem majdnem tök ugyanaz. ez esetben a hot chiptől végülis szokatlanul nem a diszkógömb világít, hanem a gyertya, én meg teljesen kész vagyok ettől az ál-gospel vokáltól, az ember automatikusan öngyújtót nyitogatna rá, vagy demi múrral korongozna szellemek között. a többi szám a határozottan nem rossz, de nekem a mit nekem kategóriában van; szellemes, vicces, néha erőltetetten szellemes, fájóan vicces, prüntyögős, kilencvenes, nyolcvanas, trapézgatyásos, és mindenféle anyagból (bár főleg műanyagból) gyúrt popzene. én a lassú számokat (brothers, keep quiet) bírtam jobban, de elismerem, hogy a hot chipet nem ezért kell szeretni. ezt az albumot ettől függetlenül tessék meghallgatni, ha annyira nem is jó, mint az animal collective utolsó lemeze, abban majdnem biztos vagyok, hogy szinte mindenki találni fog rajta legalább egy olyan számot, amit szerethet. a lemez nem sorrendben, hanem hangulatban két részre osztható; gyanítom, hogy a hot chipet szeretők inkább a második felének (gyorsabb) fognak örülni, a hot chipet kevésbé kedvelők meg az első felét (lassabb) jobban szeretni, de erre mondják azt hogy végülis mindenki jól jár.


ez volt tehát a sötét oldal, úgyis érzed magadban, apád óta. luke viszont a következőben jön, azokkal amik nekem inkább tetszettek, mint nem tetszettek, ellentétben ezekkel.

színes tintákról álmodni

tinta (ink)

egyre nehezebb mesét mondani. annyira sokat tudunk, például azt hogy hogyan működik ez a világ, hogy hogyan működünk mi, és ebben a feltérképezett tudásban nincs helye sárkányoknak, varázslóknak, királykisasszonyoknak; pedig ebben a fene nagy tudásban igazából ugyanúgy nem tudunk semmit, ahogy eddig se, így még mindig baromi nagy szükségünk volna rájuk. hogy magunkról megtudjunk valamit, mert azt bezzeg nem tanítják felsőoktatásban. csakhogy épp ezért egyre nehezebb mesét mondani. külön világot kell kalapálni nekik (lásd gyűrűk ura, csillagok háborúja) vagy valami trükkel be kell másolni a már meglévőbe (lásd harry potter).



ez utóbbi módszert választja jamin winans aki az álmokról mesél, mert ott legalább van hely a fene nagy tudásunk mellett. éjszaka mindenféle emberkék lepik el az amerikai kisvárosi álmot, hiába paráznak annyira a lakók, bejutnak ezek mindenhova, de nem értékeket lopnak, ahogy azt kinéznéd belőlük, naná, hiszen mi az istent csinál ennyi huligán éjszaka az utcán, nem, hanem a békésen alvó amerikaiak homlokára (!) teszik a kezüket, és lám, álmot hoztak nekik, szép álmot, jó álmot, ebből logikusan következik, hogy ők a jófiúk, így aztán kellenek rosszak is, azok is mindjárt jönnek, nekik egyébként tök jó nevük van, 'incubus', és úgy néznek ki, mint a terry gilliam braziljában az irodakukacok, amikor átnéztek a monitoron.

tehát van egy párhuzamos világ, ahova egyébként valószínűleg a holtak kerülnek, vannak jók meg rosszak, meg persze olyanok is, akik nem rosszak, de nem jók; ilyen az amerikai felderítő kommandós ruhához hasonlóban nyomuló tinta is, aki elrabol egy kislányt - a kislány lelkét, hát persze - hogy odaadja a rosszaknak, az csak később derül ki hogy miért, a jók pedig nagyon nem akarják ezt, így elkezdik üldözni, az sose derül ki, hogy pontosan miért, bár végül is az is elég, hogy ők a jók, miért hagynák hát a rosszat. ahogy a jókhoz rossz, a kislányhoz meg apuka dukál, az apukához pedig feldolgozhatatlan trauma, amit munkamániával próbál palástolni, és mindezekhez pedig a végén egy kurvajó csavar, amiről annyira szívesen írnék, de hátha megnézed, és akkor megölnél ha már most lelövöm a poént.

jamin winans szimpatikus gyerek, már csak azért is, mert volt mersze fillérekből ilyesmi filmet forgatni; ráadásul ő írta, rendezte, vágta, segéd operatőrködte, és a zenéjét is ő szerezte, főleg ez utóbbi elképesztő, igazi multi talentum, ráadásul költségkímélésnek se utolsó. a fillérekből való filmalkotás egyik hátulütője, hogy nincs pénz marketingre, anélkül pedig elég nehéz; a tinta se jutott el a magyar mozikba, bár ez inkább a mi szégyenünk mint az övé. a fapados megoldások ellenére a film igencsak igyekszik látványos, és eredeti lenni, ami hol egész jól, hol zavaróan, pár pillanatra pedig zseniálisan sikerül.

nem hiszem hogy csak én lennék, akinek pár perc után terry gilliam, meg főleg a brazil ugrik be a tinta nézésekor, ami egyébként körülbelül annyira baj, mint hogy amikor nézem az arcod, azt hiszem egy kicsit cat power vagy, néha meg jennifer lowe hewitt, máskor meg feist. ráadásul ahogy nőknél cat power, filmekben a brazil az egyik kedvencem, nagyobb baj hát ne legyen. az már jobban zavar, hogy a mátrix is követendő példaként lebeghetett jamin barátunk előtt, és emiatt a jó és a rossz harcát látványos bunyózásokkal akarja prezentálni, ellenben pénz nélkül a látvány főleg kamera trükközésre összpontosul, ami az elején még csak elmegy, de később kimondottan zavaró, arról meg nem is beszélve, hogy nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, az akció részek túl hosszúak szerintem, és nem is nagyon illenek a filmbe. azt azért jó elgondolni, hogy amikor éjszaka nem azt a fürdőruháslányos kiskirályos álmomat kapom, hanem azt, amiben üldöznek az ellenőrök, és a végén rámzuhan egy mázsás éves bérlet, emiatt fel akarok ébredni belőle, akkor az ágyam körül kemény harc mehet ezek szerint valami csinos, fürtös, farmergatyás lányka meg egy átok monitorfejű között, és amikor kiébredek belőle, felnyitom a szemem a sötétbe, akkor a lányka ezekszerint behúzott egy hatalmasat a gonosznak, és ezért amikor végre visszaalszok (ó bár tudnék többet aludni) máris jöhetnek a fürdőruhás lányok, akik, nade erről csak a pszichológusomnak.

a szétvágott, gyors flashbackokról, meg a történetvezetésről a mementó ugorhat be, és a hangulatra, zenével együtt meg innáritu munkái, főleg a 21 gramm. ezek még mindig nem rossz asszociációk, sőt. az állandóan széteffektezett képek egy idő után viszont zavaróak, a fényekkel való játék se tetszett mindig, az meg már egyenesen kínos, ahogy például a szép álmok szépiaborítást kaptak, főleg a napraforgós részeknél fogtam a fejem; ezek miatt néhol kimondottan házi készítésű fotóstoppolt amatőr film hatása van, ami persze lehet tudatos is, meg nem is lenne rossz, ha máshol meg nem pont az ellenkezőjét akarná elhitetni magáról.

ami viszont megmenti a filmet, sőt kimondottan jó filmé teszi, az az, hogy a történetben sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amit a látványban nem mindig. pont annyira egyensúlyoz a giccs, a közhely, a mesék epikái között, hogy ne legyen zavaró, sőt; ráadásul kurvajó karakterek lepik be a vásznat, a mesemondó meg a nyomkereső figurája elképesztően jól sikerült (ez utóbbi tiszta assasin creed) imádtam mind a kettőt. a csattanó is csattan majd, ha eléggé elengeded magad, és ez már így is jóval több, mint amit sok szórakoztatni, neadj isten, tanítani akaró alkotás elmondhat magáról. itt viszont jön még egy plusz poén, a zene; akárhol olvastam erről a filmről, mindig megemlítik a zenét, nem véletlenül. engem mondjuk egy kicsit zavart az, hogy a rendező nagyon támaszkodik rá, szinte soha nincs csönd, ugyanúgy bánik vele, ahogy a speciális effektekkel, mintha félne meglenni nélkülük, a zene viszont sokkal jobban sikerült. a képexes edward sheamur ugrott be róla, dehát nekem állandóan ugrál valami, ez fog a sírba vinni.



nekem is nehéz mesét mondani, sajnos, annyi mindent tudok, és annyi mindenben nem hiszek; még jó, hogy sokkal több, amit nem tudok, és amiben hiszek. arra viszont jó volt ez film, és hátha jó lesz neked is, hogy rádöbbenjek hogy mi lett, és főleg mi lehet belőlem; a hegek, meg a nagy orr mögött hol veszik el az a marci, aki talán még írja ezeket a sorokat, de talán már ezt se. nem vagyok én már se harcos, se mesemondó. ez a film persze egy mese; és így, van választás, és van a dolgoknak értelme; nekem nagyon nehéz már mesét mondani, én alig hiszek benne, de te nézd meg, hátha neked még lehet, és ha ettől belőled is lehet még mesemondó, már bőven megérte.

meg ezért a láncért is, figyeld csak:
'az embernek van gyengéje. tökéletlen. tökéletlenség bűnhöz vezet. a bűn pedig szégyenhez. a szégyent büszkeséggel, és hiúsággal egyenlíti ki. és amikor a büszkeség elbukik, a kétségbeesés uralkodik el, és ez pusztításhoz vezet. ami a végzetévé válik.'

ohohó. szép lánc, nyaklánc, lehet a nyakba akasztani. mint a történeted, mondta pilinszky.

maradni fog

perszonifikáció

a fogam vagy, az elmúlás vagy,
lyukakba tömött idegen anyag vagy,
éjszaka közepén lüktető éber fájdalom és rángó ideg vagy,
állandóan fájó szemrehányás a túl sok édesért:
hogy nem tisztítottalak eléggé,
nem mentem elég mélyre, oda hátra,
és nem figyeltem a repedések közé,
több idő kellett volna a karbantartásra, jobb technika,
körkörösen, igen, nem csak le - fel;
így karcoló, éles nyom lettél a bőrön,
harapás, ami a harapónak is fáj,
tőled mozdul máshogy a száj, és siklik félre a mosoly;
mindenbe beköltöző fémes íz vagy,
nyelvembe ütköző hiány,
felesleges igyekezet vagy, - ami nincs, azt hiába mosod,
dörzsöléssel nem lehet lyukakat betömni! -
érthetetlen butaság hogy minek ragaszkodok még ehhez,
gyerekkori félelem vagy, a süppedő szék,
vakító lámpa, a fúró hangja,
hogy el kell viseljem, mert nekem csak ez maradt;
pedig ennek vége, ezzel el kell menni orvoshoz,
ki kell húzni végleg, hogy utoljára
nagyon, de aztán többet ne fájjon,
csak a hűvös, néha vérző közöny maradjon,
meg az űr, amit majd ha egyszer sok pénzem lesz,
be lehet valami drága, de sosem múló utánzattal tölteni,
ami - még akkor is, amikor én már rég nem,
és te sem - mint egy szobor,
tanúskodva a helyrehozhatatlanról,
a hiányod helyén
örökké maradni fog.

az új massive attack szól mi meg káromkodunk

????? üzenete:

*bazdmeg ebbe konkrét fasz meg sperma van

W. (C) üzenete:

*leszedtem a nő filmjét

????? üzenete:

*de nekem egy kicsit túl direkt

W. (C) üzenete:

*1972es

????? üzenete:

*mármint így massive klippnek

*:D

*ja hogy ez tényleg az a nő aki benne van? wow

W. (C) üzenete:

*arról beszél ja

????? üzenete:

*az oké

W. (C) üzenete:

*fellehetismerni

????? üzenete:

*csak azt hittem mást mutatnak mert több nő is van

*a kígyó az meredek

W. (C) üzenete:

*uuhja

????? üzenete:

*az zavar az ilyenben hogy érted régen az is ciki volt amikor madonnának kilátszott a bimbója

*ma meg így simán faszt is és a massive-nek persze mindenképpen döngetni kell a határokat

W. (C) üzenete:

*ez mindig így lesz

????? üzenete:

*meg nagyon művészi meg elgondolkoztató hogy egy öregnéni a bennünk élő ördögről beszél

*amit le tudunk nyelni amikor a szánkba élveznek; bazdmeg ez oké de nekem ez erőltetett egy kicsit

*a zene viszont nem rossz bár az se baszott oda

*bazdmeg úgy félek ilyenkor hogy öreg kis keserű kritikus fasz lettem mégiscsak és semminek nem fogok tudni egy idő után örülni és lehet hogy nem is ez szar, csak velem van a baj

W. (C) üzenete:

*hehe

*amig ezt tudod anincs baj

????? üzenete:

*vagy szar de mindig is szar volt csak én tudtam örülni hajaj

*igen de hiába tudom bakker

*szeretném kimondottan szeretném hogy úgy rajongjak valamiért mint például értük régen

*vagy hogy legyen valami akkora élmény még de mindenben ófaszom

W. (C) üzenete:

*igen

*öregszünk

*:)

*lll

????? üzenete:

*afaszomat felrakom ezt így ahogy van a blogra

*:D

ők (a nők)

ahányszor olyan nőkkel közlekedek egy járművön, akik kezükben elszántan szorongatják 'A FÉRFI' című csernus könyvet, és közben harcosan ki-kitekingetnek belőle, én mindig összehúzom magam kicsire, és magamban azon pironkodok, hogy úristen, miket tudhat már vajon rólam ez a nő. ha látszik, hogy már a vége felé lapozgatja, akkor aztán kegyelem nincs, ilyen mértékű tudásnál jobb, ha inkább leszállok. főleg azt szégyellem a legjobban, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy csernus meleg.

(mindettől függetlenül a jó doktor népszerűségét remélem egyszer megélem olyan formán, hogy amikor egy ilyen A FÉRFI-s nő-t látok, vele szemben egyszer csak ott lesz a férfi aki A NŐ-t tartja majd a kezében; egymásra pillantanak majd, a titkok leszállnak a buszról, ott mindenki tudni fog már mindent, a romantika maximum ellenőr lehet, és úgy mennek el a végállomásig A FÉRFI és A NŐ, hogy biztosak lehetünk benne, legalább meglepetés nem éri már őket.)

utazás egy arc középpontja felé

már akkor tudtad hogy írni fogsz róla, mielőtt felszálltál volna a vonatra, pedig akkor még nem tudtad hogy a lógást hogy oldod majd meg; új vonat, piros vonat, modern vonat, ezeken nem lehet lógni: egybefüggő folyosók, üvegfalak, karizom ajtók, tescós vécék, amikből alig van pár darab, és nagyon perverznek kell mutatkozni ahhoz, hogy ne nyissanak állandóan rád.

azt is tudtad már akkor, hogy így, tegeződve fogsz írni, és azon gondolkoztál, hogy milyen vicces ez a tegeződő, kispajtás viszony, és hogy miért inkább így tudsz írni, mintha lenne, mintha lehetne köztetek valami, közted, és talán aközött akinek írod, valami kapcsolat, ó igen, az bizonyos társ, az az örök barát, az a régi régi, él e még, és az, akinek írod, mégis mennyire menthetetlenül te vagy, mégiscsak, képzelj bár bele bárkit, a végén csak magadat tegezed magadnak, és így maradsz szépen, kivilágítottan egyedül, mint záráskor a pályaudvarok.

lézengtél a peron előtt, leültél a dohányzóba, kimentél onnan, nézted a kalauzt, helyezkedtél, a mozdonyt is megpróbáltad, de zárva volt, új, modern, egyajtós mozdonyok ezek, és mindig zárva vannak, bezzeg a régi időkben, amikor még felkapaszkodhattál a mozdonyba, elhelyezkedtél a széken, és vitt, vitt a fémek kattogó zaja; de most már nem lehet, felszálltál a kocsiba, leültél, felálltál, ácsorogtál, de nem voltál ott igazán, mert akkor már ezt írtad, ezt, amiről tudtad hogy le fogod írni, így tegeződve, de nem tudtad még hogy mit fogsz írni, mint ahogy azt se tudtad akkor még, hogy hogyan fogsz odaérni, és hova, de ezt a nem tudást, ezt az őrjítő félig készen állást, ezt mindig olyan jóízű, vonatablakon túli világgá szokta dalolni a fémek kattogó zaja.

aztán elindult a vonat, és neked jobb híján az a hülye ötleted támadt, hogy az átjáróban lévő kis tároló szekrényt felfeszíted, mert pont akkorának tűnt, mintha épp beleférnél, és valóban, vissza is tudtad magadra zárni az ajtaját, de utána se a karodat, se a lábadat nem tudtad mozgatni, úgy ültél ott, mintha valami varázsló ládájában várnál arra, hogy kettéfűrészeljenek; az egész borzasztóan valószerűtlennek, komikusnak tűnt, és képtelenségnek, éppen ezért biztos voltál benne hogy megpróbálod.

az elején még szép volt, mint valami mese, a telefonoddal világítottál, és elé tartottad a kezed, amitől szép kéznyomok rajzolódtak a ládád falára; így simogattad végig minden zugát, a bal sarok eresztéseiből vetted a levegőt, és azt mondogattad magadnak, hogy lám-lám, milyen jól is bírod te a bezártságot; majd figyelni kellett, hogy ne gondolj bele, hogy nem tudsz megmozdulni, aztán meg már csak arra tudtál gondolni, hogy ne arra gondolj, hogy minden mozdulatod vége fal.

az idő lassan telt, a telefonod merült, a megállókat, ha voltak is, nem tudtad már követni, és egyszer csak arra eszméltél, hogy nem tudod hol vagy, merre mész, és honnan jössz, és nem tudsz megmozdulni sem, sőt, az ijedtség kapkodásában az ajtót se tudtad kinyitni, és úgy érezted, hogy ott maradsz bezárva örökre; de mint mindig a félelmeidtől, most is megnyugodtál tőle, elkezdtél szépen, rendszerezetten félni, mint már annyiszor, és lehunytad a szemed, majd okosan megpróbáltál elaludni.

nem tudtad, hogy álmodsz e, vagy ébren vagy, mint ahogy nem tudtál annyi minden mást se, csak azt, hogy erről írni fogsz, írni, amiben én leszek én, és neked fogom írni, vagy te leszel én, vagy én leszek te, nagy, langyos sorok között fognak csöpögni a betűk, mint valami nyári zivatar, és szabad leszel, végtelenül szabad, ijesztően, őrjítően szabad, mint soha, és mint mindig, amikor írsz.

tudtad hogy írni fogsz arról, hogy ebben a bezárt szekrényben, ismét, újra, mindig, és soha, - és az ilyen felsorolásokat olyan jólesően tudnád folytatni, vesszők között élve az életed -, tudtad, hogy már megint magadra találtál, arra a magadra, akivel állandóan találkozol, aki mint valami görbe tükör, kering körülötted, amerre mész, arra a magadra, aki menthetetlenül te vagy, aki görcsösen nem akarsz lenni, és aki sosem leszel igazán, arra a magadra, aki neked, rólad fog majd írni erről, tegeződve.

hogy te magadnak ott nem merted kimondani, belegondolni, de itt majd igen, itt le fogod merni írni, én majd le fogom merni írni neked, hogy ott a mozgáskorlátozottsággal találkoztál, a szóval, amit le se tudnál betűzni, nem hogy megérteni, a szóval, aminek a jelentése jön mögötted, szépen, csendesen, alázatosan, mint valami fegyverhordozó; hogy ott a dolgaiddal találkoztál, és a helyzeteiddel, amikbe mindig önként, és olyan ügyesen zárod be magad, hogy aztán görcsösen és szánalmasan ne tudd kinyitni; hogy ott a ki nem mondott, bele nem gondolt, végig nem érzett részeiddel zártad össze magad; és hiába kapkodtál levegőért, nem fértek ki a réseken.

nem voltál kész a találkozásra; ezt akartad írni akkor, ide, most, ezt akartad, hogy írjam neked, nem voltál kész, te sosem vagy kész, félig vagy kész, a mentegetőzés, csak az van kész, az mindig van, ezért nincs jegyed sose, és ettől érzed jobban magad, mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján, aztán a többi már gyors, ütemre járó, mint a vonatkerekek.

én pedig most itt vagyok, és leírom, ahogy ott ülsz, magzatpózban abban a szekrényben, félúton talán tata és komárom között, és én nem kegyelmezek neked, nem nyitom ki az ajtót, nem hívom oda a kalauzt, nem viszem el a vonatot a végállomásra, nem lélegzek fel veled, amikor végre kinyújtod majd a végtagjaidat, és egy pillanatra megsejted azt a csodát, hogy jársz, hogy élsz, hogy elindultál, utaztál, és megérkeztél valahová, hogy ismét megúsztál valamit; nem altatlak el, hogy ne múljon olyan kérhetetlenül lassan az idő, mint valami szadista szerető, és nem teszek zenét se a füledbe, szép, mély, távlatokat nyitó zenéket, amiktől megnyílnak feletted az egek.

én nem csak tegezlek, hanem ismerlek is téged, és mindezek helyett mást írok neked, egy mondást, izlandról, vagy mexikóból, vagy kitudja honnan, ahonnan lopsz, annyi felől jövök feléd, és idehozom ezt a mondást, hogy

ha menekülsz, a szíved trancsírozzák szét.
de ha nyugton maradsz, csak az arcodba lőnek.

mert én látom rajtad, amit te nem látsz magadon, hiába nézed örökké magad a tükörben, észre sem veszed, pedig jó ideje már, hogy az arcodon hordod a szíved.

egy fehér könyv az asztalon

bementem a konyhába, a kávészag, dohány és beszélgetés foszlányok közé, ott harmadiknak csak messziről van hely. az asztalon volt egy könyv, azt még azért épp elértem. fehér, az írója szív ernő. én tudom, mert az élet és irodalmat mindig hátulról olvasom - nem tudom normálisan kihajtogatni előröl - hogy szív ernő valójában darvasi, akit én amúgy is kedvelek, de főleg szív ernőként. az éses tárcáiból több is volt, ami megfestette a napomat; a mondatait, mint valami soha el nem múló rágót napokig rághattam, csak új és új ízek jöttek ki belőle, nem használódtak el.

ennek a fehér könyvnek az volt a címe hogy 'összegyűjtött szerelmeim'. itt nyílt ki:

a moszkvai katonatiszti főiskolán így tanították:
"hagyj el egy nőt, mindig emlékezni fog rád. szeresd örökké, és észre sem vesz."
aztán kitört a háború is.
(moszkvában is jártunk - 93 old.)

aztán szóltak, hogy olvassam el az amikor a nő kijelöli az utódját-t (104 old.). annyira tetszett, hogy elkezdtem legépelni, de aztán persze már majdnem a végénél jártam, amikor eszembe jutott, hogy beírjam a googleba, és kiderült, hogy fent van a neten. a marokkói figyelőkkel együtt. meg hogy tíz hópehelyből egy, hát most mondd meg, mintha nekem is feltűnt volna. olvasd el te is. érdemes. egy mondatot, csak egy mondatot hadd hozzak ide, és nem is vágólapról, ó nem, újra elolvasva, egy újjal gépelve hogy tovább tartson, mert ez maga a gyönyör:

nem érdekel, miféle nők arcába kapaszkodott szakadék fölött lógva

és aztán kinyitottam még egyszer, elolvastam ahol kinyílt, és ennyi elég, becsuktam a könyvet, elég, megteltem vele, eljöttem ide, hogy írhassak róla. most kinyitom ugyanott, hogy az utolsót, azt még ide hozzam:

nagyon tévednek azok, akik a nőknek csak mesélnek. mind nyomorult lesz végül, elhagyják, kikaparják a szemét, meglopják, és mindegyik férfi megérdemli, ha csak mesél.
a nőket szerepeltetni kell.
ne csak mesélj neki, tedd főszereplővé. legyen a szürke utca egy hatalmas, fényes bál, és legyen a szürke utcán ő a bálkirálynő.
(mese, 25 old.)

aztán most még egyszer ugyanúgy becsukom a könyvet, gyorsan, erősen hogy csattanjon. hogy te is felébredj rá, te, te bálkirálynő.

nem is az

nem is az bánt hogy bántasz hanem az hogy
bántani akarsz hogy (úgy látszik) aka-
ratlanul annyit bántottalak (míg módot adtál
rá) hogy most te akarattal akarsz
bántani (mikor én adok rá módot) az bánt hogy
módot adtam arra (amíg módot adtál
rá) akaratlan bántásommal hogy te most (mikor
módod van rá) akarattal akarj
bántani az bánt hogy most (mikor módod van
rá) nem tudsz nem akarni bántani
(pedig erre is módod lenne) nem az bánt hogy
bántasz hanem az hogy én annyira
bántottalak akaratlanul (míg módot adtál rá)
hogy most nem tudsz (akarattal) nem
bántani (mikor módot adok rá) pedig módod lenne
arra is pedig te is azt akarnád hogy
ne akarj bántani hogy ne kelljen bántani akarnod
hogy (módod legyen rá hogy) ne bánts

kolozsvár felé buszozik a szomorúság

könnyen érheti az a vád az ember fiát, hogy rajongásának tárgyai csak nők, s ezzel együtt főleg az hogy nők, ugye, s csak másodszélben az, amit csinálnak, mert az csak megerősíti azt, hogy nők, akik jó dolgokat is csinálnak.

ezt cáfolandó, most éppen egy figurát találtam, valami nándi, könnyű neki, kolozsvári. így ír, és így fotózik. nem tudom láttad e a mások élete című filmet, noha nem a filmművészet csimborasszója, nekem ilyenkor gyakran eszembe jut, amikor olyan életeket látok, amikhez semmi közöm nincs (sajnos / és vagy hál istennek) viszont innen messziről bitekből, bájtokból, szájtokból, monitorokból pont annyira tűnnek szépnek, jónak, érdemesnek, hogy hajlamos lennék nem a saját életemet élni, hanem nézni az övéket. valami volt kiskoromba, alig emlékszem, a korodi néni magyarázta, de basszameg akkor még az jobban érdekelt, hogy játszhatok e a porcelán lovaival, mint hogy megjegyezzem a délutáni sütikkel együtt adagolt bölcsességeit, hogy az angyalok abból élnek, hogy az emberekben gyönyörködnek, és azért kell jót csinálni, hogy örüljenek neki, mert akkor vesztik el a szárnyaikat, ha nincs olyan ember, akibe gyönyörködhetnének, akkor emberekké válnak ők is, és ők élnek úgy, hogy ha majd megint jönnek angyalok, akkor azok gyönyörködhessenek bennük, így angyalok maradhassanak. hideg reggeleken, ha nem figyelek, elég fiatallá válok ehhez a gondolathoz.

ugyanennek a reggeli pármegás rajongásnak a jegyében mutatok még egy fiatalembert. norbert, vagy kristóf, esetleg kristóf, vagy norbert, könnyű neki, két neve van, meg legalább egy gitárja. a myspace-jén leszedheted a teljes életművét, legyen ez bármily nagy szó egy huszonéves srácnál. nem csak az, hogy annája is van / volt, nem csak az, hogy ez a hálószoba gitározásos paplanzenélés, ez abban a korszakban, amiben épp most növögetek, nem áll annyira messze tőlem, és tök jó, hogy van valaki magyar is, aki ilyet csinál, és nemcsak az, hogy az utóbbi idők egyik legjobb címét is tőle láttam (a szomorúság nagy buszokon érkezik - a címet a quart is lenyúlta), hanem az is, hogy hiába egy kicsit túl modoros, túl pózolós, ráadásul a rádióadásaiban még atb-t is nyom, mégis van benne valami, amolyan hajborzolós, szomszédsrácos, hogy jólvan bazdmeg, nincs semmi baj, gyere igyunk valamit dolog, ami nem teszi szánalmassá a fene nagy bánatát, helykeresését, szeretetéhességét, sőt még azt a bizonyos egóját se, és pont ez a valami, amiért, lássuk be, irigylem, mert azt hiszem, hogy bennem meg pont ez kapott léket, és ahányszor kinyitom a számat (vagy leírok valamit, végülis mindegy, én írás közben magamban beszélek) szökik ki, és egyre kevesebb van már bennem belőle, és most is kevesebb lett egy kicsivel, mire ennek a mondatnak a végére értem.

árral a szembe

mi a különbség a következmény, meg az ár között? szoktuk ezt mondani, hogy fizetem az árát. de minek? annak fizetem az árát, hogy szeretek valakit. annak fizetem az árát, hogy leszartam az iskolát, annak hogy az anyám tragédiája bennem él tovább, vagy hogy leszarom az anyám tragédiáját, annak hogy önmagam vagyok, egyre menthetetlenebbül, vagy annak, hogy nem merek önmagam lenni, esetleg hogy nem is akarok önmagam lenni, a magányomnak, vagy annak ahogy kétségbeesetten nem vagyok egyedül, annak, amit megteszek, meg annak, amit nem teszek, amit megengedek magamnak, vagy amit nem engedek magamnak, meg amit nem is engedhetek meg magamnak, és így tovább; a lista nem hogy egy jegyzetet, egy bejegyzést, de még egy könyvet is megtöltene. de ez az ára, vagy a következménye annak, ami vagyok, vagy amit csinálok?

jövök egy példával, hogy ne kelljen már ennyire igazat mondani. mondjuk dolgozol valami tingli tangli kis helyen, csinálj bármit, tökmindegy, a lényeg hogy van egy üvegasztal, afölött ülsz te. felbassza az agyad a főnök, vagy a vevő, vagy a beosztott, ez ilyen huzatos példa, húzd meg úgy, ahogy hozzád illik; a lényeg hogy fel van baszva az agyad, ideges vagy, és, mitadisten, kurva erős. vagy ne te legyél kurva erős, az asztal legyen törékeny, látod, bárhogy meg lehet oldani, a lényeg, hogy rávágsz az asztalra, az asztal pedig összetörik. tehát vagy te, van egy asztal, ami nem a tied, és van egy törés. most akkor nézzük mit akarok mondani; mert összetörted az asztalt, kirúgnak, a kezed valószínűleg szétsebzed, és idióta erőszakos fasznak fognak gondolni, ráadásul még talán szégyenleni is fogod magad, vagy pont büszke leszel magadra, megint forgathatjuk bárhogy. a lényeg, hogy mondhatod, hogy fizeted az árát annak, hogy hülye voltál, és rábasztál az asztalra, csakhogy ez nem az ár fizetés, hanem a következménye annak, hogy hülye voltál. az persze, ha kifizeted az asztal árát, az talán az, de talán még az se, mert arra is rákényszeríthetnek, tehát egy kényszerű következmény; ha talán felvállalod, odamész, megmondod mit csináltál, így, ennyibe kerül, ittvan, ez van, az talán az, hogy fizeted az árát, nemtudom.

mindenesetre arra gondolok mostanában sokszor, hogy mennyire összemosom magamban ezt a két dolgot; hogy automatikusan felmentem magam a dolgaim alól, hiszen fizetem az árukat, azt hiszem, és szenvedek miatta, tehát a szenvedésemmel mintha meg is vásárolnám azt, amit csináltam, vagy vállaltam; holott ez csak a következménye a dolgaimnak, a természetes velejárója, és én pedig szeretném azt hinni, hogy ez már egyfajta ár, aminek van mennyisége, értéke, és vége, és aminek a teljesítésével eljutok oda, hogy kvázi (de utálom már ezt a szót a kurvaéletbe, kvázi a hideg kiráz tőle, viszont, bár nem ide tartozik, de jó meló lenne költőknek vagy reppelőknek; tessék összetenni ezt, hihi, mondjuk 'van az a gádzsi, az a kvázi váci, akit meghághat bárki, ha a pasija épp nem egy náci', jajezdeszar) ki-egy-en-lí-tem a dolgaimat, mintha ezt ki lehetne egyenlíteni, mintha lehetne ebben egyenlőség, mondjuk afféle, mint amikor egy kurvadrága boltba bemész, és valami kurvadrága cuccot megveszel, de ha már voltál olyan hülye, hogy kurvadrága boltba mentél, akkor azzal, hogy kurvasok pénzt otthagysz, kiegyenlítenéd a dolgot, így tiszta egyensúlyban hagyod el az üzletet (feltéve ha nem lopsz, ugye, csak ügyesen).

nem tudom érted-e amire gondolok. igyekszem mostanában mindenféle felesleges sallangtól, művészkedéstől, és talán stílustól is mentesíteni magam, hogy az legyen, amit mondok, és ne az legyen, ahogyan mondom; mert ettől épp a hideg kiráz (kvázi). de egyrészről még nehéz tisztán fogalmazni, mert minél mélyebbre kellene jutni vele, hogy ott az alján, mint valami héjak után a magban, ott legyen, az a ki-fej-ez-he-tet-len, az a ki-mon-dha-tat-lan (van egy kardom, persze itt a bal oldalamon, azzal vágom szét az ilyen nagy fellengzős szavakat, mert idegesítenek, jól látod, hogy nem mindig helyesen szakadnak szét, de annyi baj legyen), amit annyira igyekszik majd mindenki kimondani, megint majd mindenki meg elhallgatni, amire kurvaszar ez a szó, de jobb híján nincs is jobb szó, mint a 'lényeg', bár ez már annyira lényeg, hogy inkább nagybetűvel kellene, a Lényeg, igen így, tényleg. de érted?

már megint zavaros vagyok, és körbekáromkodtam mindent. vissza kellene számolni hogy a kurva kifejezés hányszor van itt, a kurvaéletbe, mindig elhatározom, hogy vigyázni fogok a számra, mert kezdek túlzásba esni. tehát, miután kizökkentettelek, várj ez is de gusztustalan szó, szamurájkard elő, és ki-zök-ken-te-tte-lek, próbáljunk meg visszatérni, mert még mindig nem érzem úgy, hogy ki tudtam írni, ami miatt ideültem, hogy ki kellene írni. tehát úgy érzem, hogy bár a dolgoknak a következményét viselem, erre büszke vagyok, és ezt azzal mosom össze, mintha fizetnék értük, holott ez már abban is fals, hogy a dolgok következményét tulajdonképpen nem nagyon lehet nem viselni, hiszen az egyszerűen van, lázadhatsz ellene, nyafoghatsz, sajnáltathatod magad (én ilyeneket tuti nem csináltam sose, ugye?), de attól az még szarik rád, megpróbálhatsz alakítani rajtuk, már ha van min, de ez még mindig nem a dolgok árának a megfizetése. és abban se vagyok biztos, hogy ez mindig így van, hogy mindig van e a dolgoknak megfizethető ára, van amit azt hiszem nem lehet megfizetni.

például az iskolát, annak a következményeit viselem, hogy nem diplomáztam le, tehát nincs valami gizda, de legalább pofátlanul jól fizető munkám, bár ez is azért fals, mert egyrészről nem is nagyon akarom, másrészről nem is a diplomán múlik, harmadrészről ez ugye nem egy olyan dolog, amiért fizethetnék, hiszen mi mást csinálhatna az ember, talán az lenne az ára, ha összeszedném magam, és összeszorított foggal beülnék valami elcseszett suliba, és csakazért is végigcsinálnám, hogy aztán az évek alatt kábé két hétnyi olyat is tanuljak, ami tényleg érdekel, vagy sok szaron keresztül eljuthassak egy olyan oktatási izébe, ami már tényleg érdekel (én például a hogyan írjunk kis szavakkal című kurzusra ülnék be szívesen, meg ilyen szinonima tanfolyamra, mondjuk szépen, illedelmesen azt, hogy kurvaélet, ej, a csudába), talán ez lenne az ára, de minek, hogy boldog legyek, vagy hogy eljussak valamiféle biztonságba, de ez megint baromság, mert én annak az áráról akartam beszélni, ami már van, nem annak, ami lehetne, persze, ami még nincs, de lehetne, a jövő árát mennyivel egyszerűbbnek tűnik megfizetni, talán már csak azért is, mert az, úgy hisszük, az orrunk előtt van.

amire igazából gondolok most, az a szeretés ára, és a szeretés következménye, mert a kettő nem teljesen, vagy nem mindig ugyanaz, de erről látod, nem tudok beszélni, itt már megint elakad a szavam. pedig jó lenne, erről akartam beszélni, ezt akartam mondani, de ezt már találd ki te, rakd össze te, helyettesítsd be a magad dolgaival, ha érted, miről beszélek, vagy hogy értsd hogy miről beszélek. ez régi vicc lehet, de az lenne a legjobb könyv, amit például én szívesen megírnék, amiben semmi más nem lenne, csak pontok, mondjuk így:

....................................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................................

és az olvasón múlna ugye, hogy mennyire lenne jó könyv, mint ahogy a legtöbb jó könyv is valamennyire az olvasón múlik, mégha nem is ennyire, hiszen elvileg egy jó könyv egy jó olvasó nélkül is jó könyv, az oké, csakhogy úgy nem ér semmit, egy szar olvasó kezében egy jó könyv is éppen ugyanannyira szar, mint egy szar könyv, hiszen az olvasó nem érti, nem élvezi, nem tud vele mit kezdeni, sőt, ezzel az erővel egy ilyen jó könyv még szarabb is egy szar olvasó kezében, hiszen a bizonyos szar olvasó egy szar könyvet talán még jobban is élvezne. ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy szar olvasóknak kell könyvet írni, de azt viszont igen, hogy éppen ezért van létjogosultsága annyi szar könyvnek, mert bizony még mindig van aki elolvassa. minden világotmegváltani akaró marha, mint például én is, persze a jó olvasókban bízik. benned, hogy érted, amit itt összehadoválok, sőt, nemhogy csak érted, hanem neadj isten még érdekel is, így van értelme ennek az egésznek, elvileg, ugye. hanem ha már ennyire jó olvasó vagy, akkor láss a soraim közé, lásd, olvasd, és értsd meg, amit nem tudok leírni, persze ezzel nyilván a saját gyengeségemet is eléd tárom, hiszen azért lennék én az író, és te az olvasó, hogy én le tudjam írni neked, hogy te el tudd olvasni, csakhogy én még nagyon nem tartok itt, látod, én amit igazán akarok írni, azt még mindig nem tudom leírni, ráadásul éppen, mert tőled függök, tőled a jó olvasótól, így téged nagyon sokra tartalak, valamilyen értelemben még magamnál is többre (pedig basszameg, látod, kurvára el vagyok szállva magamtól, hiszen ha nem lennék, nem írnék, ennyit biztosan nem), ezért azt gondolom, hogy amit le akarok írni (bár nem tudom leírni), azt tulajdonképpen nem is feltétlen kell leírni, hiszen te, értő olvasó, amúgy is tudod, érted. ennek a vége lenne a sok pont, ami, ha van fantáziád, és álmaim olvasója vagy, kitűnő szórakozás lenne neked, ellenben a szerzői jogdíjakból már lehetne egyfajta vita, hiszen végül is akkor azt a könyvet ki írta. te. szerintem viszont (nyilván) én. már megint kurvahosszú lett ez a hülyeség, és kurva sok benne a kurva, de azért fogad meg annyi mindent az ember, hogy meg tudja szegni őket, hiszen amíg nem fogadod meg, addig nem poén, ha nem is tartod meg.

a kérdésre egyébként, amivel kezdtem, azt hiszem, kezdem sejteni a választ. de csak sejteni, amolyan érzékszervekkel érezni, derengeni, mint ahogy az ember megsejti a hajnalt, a tavaszt, a fák között motoszkáló madarakat, a hátára meredő tekintetet, vagy nagy ritkán, a másik szemében a másikat. látod, ilyenekről könnyű írni, legyen ez giccs, irodalom, költészet, vagy akármi. így könnyű írni arról, amiről nem tudok írni. tágra nyitott szem, amiből kinéz valami, ha elég mélyen belenézel. de észrevetted, ilyenkor, ha megsejtjük ezt, hogy a másik megsejtheti, mindig félrenézünk gyorsan, vagy lesütjük a szemünket. lesütöm én is (képzavar szakra is beiratkoznék szívesen) ezt a hülye bejegyzést, gyorsan, mielőtt belelátnál.

john lennon meg a jövő

ma erre keltem:

és persze, mint minden zenebuzi, elkezdtem írni, na mit, nem fogod elhinni, hát persze hogy a 'kétezerkilenclegjobblemezeit', és így ezt találtam:

és tényleg, mi a fenét akarsz még? az jutott eszembe, hogy 'végül is mindannyian kiűzetünk a múltból ' mondta oliver sacks. tetszik a gondolat; túl sokat iszom le magam a régmúlt bús nosztalgiájával, így jön a csapos, és kitiltanak végleg.

ha esetleg te is ilyen zenékkel kezdenéd az új évet: epic45 - in all the empty houses.
a kávé valahogy még kevésbé hat, mint tavaly, te nem vetted észre?

másik oldalra pisilni

ukrajna felé vannak a kedvenc határátkelőim. mész a kopott betonúton valami kopott tájon egy kopott táj felé, és egyszercsak ott egy sorompó, bódéval, meg egy bajszos figurával. ha átverekeded magad rajta, már minden más; hoppá, ukrajnában vagy. közbe minden ugyanaz, kopott betonúton, kopott tájon valami kopott táj felé. de mégis, máshogy érzed magad. eljutottál valahova! itt már más minden! legszívesebben megünnepelnéd. ha háromszázhatvanöt napon keresztül mennél az ukrán határ felé, mire odaérnél, tuti pezsgőt bontanál te is. pedig a változás még legalább ötven kilométer, és ha odaérsz se biztos, hogy megéri.

tehát azt akarom mondani hogy boldog új évet. a változást olyanformán szeretném itt összepötyögve megfogadni, hogy rövid bejegyzéseket (is?) fogok írni. mert az divat. az emberek nem szeretnek hosszú izéket olvasni. egyáltalán az emberek egyre kevesebb dolgot szeretnek hosszan csinálni. én viszont még mindig nem az emberek miatt írom, mondom ezt nektek, embereknek. de a terjengős belefekvésben, ahogy én legtöbbször belemenekülök az írásba, hiányzik a rend, nahát, a stílus is, nahát, meg a fegyelem. nekem mind a három nem kell, kis szar szarka, hiába nagy a farka, de legalább az egyiket ebben az évtizedben már illene megszerezni. mindenesetre megpróbálni.

ha határőr lennék, tuti mindig más országba pisilnék.

erre a kis szar hülyeségekre persze ott a twitter, de az is egy baromság. meg a piszkozatok. így, itt tízben, már minden más: itt vannak azok a piszok Zatok!