utazás egy arc középpontja felé

már akkor tudtad hogy írni fogsz róla, mielőtt felszálltál volna a vonatra, pedig akkor még nem tudtad hogy a lógást hogy oldod majd meg; új vonat, piros vonat, modern vonat, ezeken nem lehet lógni: egybefüggő folyosók, üvegfalak, karizom ajtók, tescós vécék, amikből alig van pár darab, és nagyon perverznek kell mutatkozni ahhoz, hogy ne nyissanak állandóan rád.

azt is tudtad már akkor, hogy így, tegeződve fogsz írni, és azon gondolkoztál, hogy milyen vicces ez a tegeződő, kispajtás viszony, és hogy miért inkább így tudsz írni, mintha lenne, mintha lehetne köztetek valami, közted, és talán aközött akinek írod, valami kapcsolat, ó igen, az bizonyos társ, az az örök barát, az a régi régi, él e még, és az, akinek írod, mégis mennyire menthetetlenül te vagy, mégiscsak, képzelj bár bele bárkit, a végén csak magadat tegezed magadnak, és így maradsz szépen, kivilágítottan egyedül, mint záráskor a pályaudvarok.

lézengtél a peron előtt, leültél a dohányzóba, kimentél onnan, nézted a kalauzt, helyezkedtél, a mozdonyt is megpróbáltad, de zárva volt, új, modern, egyajtós mozdonyok ezek, és mindig zárva vannak, bezzeg a régi időkben, amikor még felkapaszkodhattál a mozdonyba, elhelyezkedtél a széken, és vitt, vitt a fémek kattogó zaja; de most már nem lehet, felszálltál a kocsiba, leültél, felálltál, ácsorogtál, de nem voltál ott igazán, mert akkor már ezt írtad, ezt, amiről tudtad hogy le fogod írni, így tegeződve, de nem tudtad még hogy mit fogsz írni, mint ahogy azt se tudtad akkor még, hogy hogyan fogsz odaérni, és hova, de ezt a nem tudást, ezt az őrjítő félig készen állást, ezt mindig olyan jóízű, vonatablakon túli világgá szokta dalolni a fémek kattogó zaja.

aztán elindult a vonat, és neked jobb híján az a hülye ötleted támadt, hogy az átjáróban lévő kis tároló szekrényt felfeszíted, mert pont akkorának tűnt, mintha épp beleférnél, és valóban, vissza is tudtad magadra zárni az ajtaját, de utána se a karodat, se a lábadat nem tudtad mozgatni, úgy ültél ott, mintha valami varázsló ládájában várnál arra, hogy kettéfűrészeljenek; az egész borzasztóan valószerűtlennek, komikusnak tűnt, és képtelenségnek, éppen ezért biztos voltál benne hogy megpróbálod.

az elején még szép volt, mint valami mese, a telefonoddal világítottál, és elé tartottad a kezed, amitől szép kéznyomok rajzolódtak a ládád falára; így simogattad végig minden zugát, a bal sarok eresztéseiből vetted a levegőt, és azt mondogattad magadnak, hogy lám-lám, milyen jól is bírod te a bezártságot; majd figyelni kellett, hogy ne gondolj bele, hogy nem tudsz megmozdulni, aztán meg már csak arra tudtál gondolni, hogy ne arra gondolj, hogy minden mozdulatod vége fal.

az idő lassan telt, a telefonod merült, a megállókat, ha voltak is, nem tudtad már követni, és egyszer csak arra eszméltél, hogy nem tudod hol vagy, merre mész, és honnan jössz, és nem tudsz megmozdulni sem, sőt, az ijedtség kapkodásában az ajtót se tudtad kinyitni, és úgy érezted, hogy ott maradsz bezárva örökre; de mint mindig a félelmeidtől, most is megnyugodtál tőle, elkezdtél szépen, rendszerezetten félni, mint már annyiszor, és lehunytad a szemed, majd okosan megpróbáltál elaludni.

nem tudtad, hogy álmodsz e, vagy ébren vagy, mint ahogy nem tudtál annyi minden mást se, csak azt, hogy erről írni fogsz, írni, amiben én leszek én, és neked fogom írni, vagy te leszel én, vagy én leszek te, nagy, langyos sorok között fognak csöpögni a betűk, mint valami nyári zivatar, és szabad leszel, végtelenül szabad, ijesztően, őrjítően szabad, mint soha, és mint mindig, amikor írsz.

tudtad hogy írni fogsz arról, hogy ebben a bezárt szekrényben, ismét, újra, mindig, és soha, - és az ilyen felsorolásokat olyan jólesően tudnád folytatni, vesszők között élve az életed -, tudtad, hogy már megint magadra találtál, arra a magadra, akivel állandóan találkozol, aki mint valami görbe tükör, kering körülötted, amerre mész, arra a magadra, aki menthetetlenül te vagy, aki görcsösen nem akarsz lenni, és aki sosem leszel igazán, arra a magadra, aki neked, rólad fog majd írni erről, tegeződve.

hogy te magadnak ott nem merted kimondani, belegondolni, de itt majd igen, itt le fogod merni írni, én majd le fogom merni írni neked, hogy ott a mozgáskorlátozottsággal találkoztál, a szóval, amit le se tudnál betűzni, nem hogy megérteni, a szóval, aminek a jelentése jön mögötted, szépen, csendesen, alázatosan, mint valami fegyverhordozó; hogy ott a dolgaiddal találkoztál, és a helyzeteiddel, amikbe mindig önként, és olyan ügyesen zárod be magad, hogy aztán görcsösen és szánalmasan ne tudd kinyitni; hogy ott a ki nem mondott, bele nem gondolt, végig nem érzett részeiddel zártad össze magad; és hiába kapkodtál levegőért, nem fértek ki a réseken.

nem voltál kész a találkozásra; ezt akartad írni akkor, ide, most, ezt akartad, hogy írjam neked, nem voltál kész, te sosem vagy kész, félig vagy kész, a mentegetőzés, csak az van kész, az mindig van, ezért nincs jegyed sose, és ettől érzed jobban magad, mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján, aztán a többi már gyors, ütemre járó, mint a vonatkerekek.

én pedig most itt vagyok, és leírom, ahogy ott ülsz, magzatpózban abban a szekrényben, félúton talán tata és komárom között, és én nem kegyelmezek neked, nem nyitom ki az ajtót, nem hívom oda a kalauzt, nem viszem el a vonatot a végállomásra, nem lélegzek fel veled, amikor végre kinyújtod majd a végtagjaidat, és egy pillanatra megsejted azt a csodát, hogy jársz, hogy élsz, hogy elindultál, utaztál, és megérkeztél valahová, hogy ismét megúsztál valamit; nem altatlak el, hogy ne múljon olyan kérhetetlenül lassan az idő, mint valami szadista szerető, és nem teszek zenét se a füledbe, szép, mély, távlatokat nyitó zenéket, amiktől megnyílnak feletted az egek.

én nem csak tegezlek, hanem ismerlek is téged, és mindezek helyett mást írok neked, egy mondást, izlandról, vagy mexikóból, vagy kitudja honnan, ahonnan lopsz, annyi felől jövök feléd, és idehozom ezt a mondást, hogy

ha menekülsz, a szíved trancsírozzák szét.
de ha nyugton maradsz, csak az arcodba lőnek.

mert én látom rajtad, amit te nem látsz magadon, hiába nézed örökké magad a tükörben, észre sem veszed, pedig jó ideje már, hogy az arcodon hordod a szíved.