a régi szép békeidőkben, már ha egyáltalán voltak ilyenek, amikor még a karácsonyi ajándékkosárban gyakran fordultak elő jobbnál jobb lemezek, amit aztán apuka feltett az ünnepi vacsorához, szóval ebben az idillikus, mp3, internetmentes korban még azon ment a hajsza, hogy minden fontos kiadványt ki lehessen hozni karácsonyig, mert ugye akkor jobban szellőzik az emberek pénztárcája. újabban viszont az év elejére sűrűsítenek mindent, én nem is értem hogy miért, biztos az van benne hogy így nem kell versenyezniük az adott év toplistájával, a cdpince góréja szerint viszont inkább azért, mert így lehet adót csalni. akárhogyis, de idén különösen durván kezdett el hangoskodni a január, ennyire erős évkezdésre én nem emlékszem, bár kicsi vagyok még, csak párszor múltam öt. és az is igaz, hogy volt is miből, van amire évek óta várunk. tehát ezt a listát figyeld basszus, elképesztő, van új album leaf, american dollar, silver mt. zion, hot chip, four tet, emancipator, husky rescue, és, mint ahogy azt már lelőttem pár görgetéssel lejjebb, új massive attack is, igaz ez utóbbi hivatalosan még születik. ráadásul még új unkle is, ami szerintük májusban fog megjelenni, a kiadó szerint viszont februárban, akárhogyis, nyár lenne, mire hozzánk eljutna, ha nem töltenénk le nyomban, ó mi szemét balkániak, azonban erre még várnunk kell, mert még nincs fent a neten. az összes többi viszont igen, és én most azt tervezem, hogy mindet pár sor kíséretében meg is osztom itten, két részben, először a rosszakat, aztán jutalomból a jókat, ezért egy jó érzésű, törvénytisztelő olvasó nem is olvassa tovább, hanem inkább megkeresi a bankkártyáját. a többiek meg a képekben a linkeket.
nézzük meg először az album leafot, főleg azért, mert nekem talán ez a legnagyobb csalódás. amúgy teljesen odavagyok ezért a fickóért, akiről sokan azt hiszik hogy izlandi, pedig csak annyi köze van hozzá, hogy az eddigi legjobb munkáján, az in a safe place-n énekeltet egy számot a sigur rós kacsintós fiújával. persze ez se kevés, ez volt az első jónsis vendégeskedés, ki a fene gondolta volna akkor, hogy nem csak hogy baromira népszerű lesz a sigur rós pár év múlva, de még odaáig is eljutunk hogy tiesto csürdöngölésére is odaadja a hangját ez a gaz jónsi. visszatérve jimmy lavelle-re, vagyis az album leafra, az úriember azok közé tartozik, aki tulajdonképpen folyamatosan ugyanazt csinálja, de pont ezért szeretem; jellegzetes, csilingelő, az idm és a post rock között félúton lévő hangzását, lágy, tört ritmusvilágát, filmzenés építkezéseit pár másodperc után fel lehet ismerni. épp ezért furcsa, hogy az új albuma kimondottan gyenge, már amennyire egy album leaf album gyenge tud lenni, hiszen itt is épp azt kapja a hallgató, amit vár, illetve amit megérdemel, ha album leafot hallgat; alul csilingelő, tördelt elektronika, felül effektezett gitár, néha vonósok, zene, amire filmet kell forgatni. viszont szegény jimmy számomra teljesen érthetetlenül, tovább erőlteti az utolsó lemezén se igazán működő dalformát, némileg poposabbra véve a figurát, élőre programozott dobokkal és kimondottan bugyuta, jellegtelen dalszövegekkel; csakhogy ezek a legjobb esetben (there is a wind) is csak közepesek, ráadásul saját hangján adja elő, ami hasonlóképpen mobyhoz, bár nem bántja a fület, de ilyen kaliberű zenészek esetén azért zavaró, mert lehetne bennük annyi alázat, hogy belássák, mindenkinek jobb lenne vendég énekeseket hívni, annyi jó torok van ezen a csúnya világon. a maradék, tipikus album leaf számokkal semmi baj nincs, csak éppen egyik se olyan, amilyenre felkapja az ember a fejét, mint például annó a twenty twofourteenre. ha a teljes album leaf munkásságát nézzük, az új lemez számomra legjobb pillanata, a tipikus, twosteppes within dream is csak egy jó közepes a többihez képest. félreértés ne essék, a chours of a storytellers is ugyanúgy kellemes háttérzene, mint eddig bármelyik album leaf, csak én vártam túl sokat tőle mert a tavalyi év egyik meghatározó felvétele részemről a karácsonyi lidércnyomás filmzene feldolgozása volt (end title), és ha ez a léc, hát akkor ezt nem hogy megugrani nem tudta, hanem inkább elfutott mellette. aki szerette az eddigi dolgait, próbálja meg, aki viszont most ismerkedne vele, annak továbbra is inkább az in a safe place.
a másik csalódás a husky rescue új mókázása. finnek a lelkemék, és övék az egyik legjobb 'dejó lenne így élni' poplemez; az a hülye kifejezés, hogy álompop, abszolút találó a debütáló country fallsra, és ezt még jobban, még mélyebben fejelték meg a folytatással, a ghost is not real-al. olyan tökéletes (legyen bármilyen elcsépelt is, de azt is hozzá lehetne tenni: egyedi, mert így, ilyen levegős, repülős, elszállt folk-pop-triphop hangulatot nem sokan hoznak) dalok, mint a new light of tomorrow, a city lights, vagy a hurricane után nem csoda, ha az ember többet várna a harmadik (volt egy ritkaságos remixelős gyűjtemény is, de az most nem ér) ship of the light-től. de hiába; megjegyezhető számok alig vannak, még sokadik hallgatásra se. pedig az eddigi husky védjegyek mind megvannak, a szellős dalformák, a bluesos, countrysos gitárok, a ravasz dobtémák, és az eddiginél talán kicsit pszihadelikusabbra vett örömködés is, mégis hiányoznak a dalok, és legfőképpen a dallamok; nekem szétesik az egész, hiába akarom szeretni, az istennek se sikerül. pedig a már ingyenesen beharangozott we shall burn bright egész elviselhető párja az előző diamonds in the sky-nak, és ha nem megy el a kedvünk az elején lévő idegesítő, boldogságosnak meg energikusnak szánt sound of love-től, vagy a fast lane-től, akkor a wolf trap motelt például kimondottan meg is lehet szeretni, az előző lemezen lévő blueberry tree párja, csak ez nincs szétszedve. a maradékkal sincs nagyobb baj, csakhogy a végére, mondjuk a my beautiful monsterre már bajban vagyok; ha figyelek rá, baromira zavar, hogy ennyire jellegtelen, semmilyen izét hallgatok, ha meg nem figyelek rá, észre sem veszem hogy vége. lehet hogy az idő segíteni fog majd ezen a lemezen is, talán velem van a baj, vagy most van túl korán, elvégre a husky rescue jócskán tavaszbahajló zene.
a mostanában elég hosszú néven nyomuló thee silver mt. zion memorial orchestra (és gyakran mellé jön a tra la la band is) új albumáról, a kollaps tradixionalesről is nehezen tudok mit mondani, mert ahogy az ezelőtti, így ez a sem az én világom. megint nem velük van a baj, a godspeed you! black emperor tagokból álló zenekar abban a fajta postrockban utazik, ami hömpölyög mint a tenger, és ha nem vigyáz a hallgató, a hangok kavalkádja nyakon is öntheti rendesen, hogy aztán fuldoklik bele. nekem az effajta postrockból a lassú, sigurrósos, némafilmes, hóban taposó vonal jön be inkább (mondhatni, amikor lágy, vagy fagyott a tenger), így az ő első lemezük, a már címre is durva 'bár ő otthagyott minket, de a fény nyalábokon a szobánk sarkában ott a kegyelem' (mondkiegyszuszra!) egyik örök kedvencem, ha azt tervezed hogy elpusztítod magad valami tanult, esetleg tanulatlan módon, tökéletes háttérzene lehet, e sorok írója például a megint nagyon durva című tizenhárom angyal áll őrt az ágyad körül-re szokott repkedni a szobában, erről az utolsó mikszem vége is bizonyság lehet. az nagyon szimpatikus a fiúkban (meg lányokban) hogy nem csak szívet, hajat is tudnak szaggatni, ez a lemezük most inkább erről szól, meg a régi pink floyd lemezekről. legalább nem mindig ugyanaz, de részemről maradok inkább a búsulásnál, ezzel a kvázi vadulással nem igazán tudok azonosulni, bár beismerem hogy velem van a baj, mert aki csípte a pink floyd korai dolgait, annak valószínűleg ez is tetszeni fog, meg azoknak a bölcsészeknek is, akik az agresszívabb oldaláról akarják megközelíteni a világfájdalmat, esetleg a tanárokat.
hasonlóan nehezen beszélek a hot chipről is; bár őket kimondottan kedvelem, mégis úgy vagyok velük, hogy nem az én világom, persze majdnem, néha meg igen, de egyben inkább sok. hasonlóan az animal collective-hez teljesen bolondok, kiszámíthatatlanok, úgy, hogy közben mindezt az őrültséget tök ugyanúgy csinálják. nekem a legnagyobb bajom a hot chippel az, hogy csak ritkán vagyok annyira boldog, hogy be tudjam fogadni, és ha nem vagyok olyan boldog, mint ami kellene hozzá, akkor elkezd idegesíteni hogy miért nem vagyok én ilyen boldog, és ettől persze csak még szomorúbb leszek. vannak pillanatok amikor összejön, és olyankor aztán lehet karokat dobálni a ready for the floor-ra, vagy a levegőbe írni azt a vicces címet hogy you ride, we ride, in my ride, és akkor a sulis fiúról még nem is beszéltünk. a remixeikkel is így vagyok, bár megdolgoztak már szinte mindenkit aki számít, és ha arról lenne szó, legalább két órás mixet lehetne csinálni a jól sikerült táncolhatós dolgaikból, de szólóban egyiket se szeretem igazán. úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy míg az animal collective nekem hangulatot csinál, így kivisz, esetleg még jobban bevisz abból amiben vagyok, addig a hot chip részemről csak akkor jó, ha épp kedvem van rá. az új lemez, az one life standard azonban hozott egy olyan számot, amitől padlón vagyok, még úgy is, ha egy kicsit túl hosszúra sikerült; a slush az, tessék egymás után játszani a már emlegetett badly drawn boy remixel, a hasonlóság megdöbbentő, és nem csak a hangszínük miatt. egyébként ez most az új fixa ideálom, a badly drawn boy, a king cresote, meg a hot chip egyik csávójának a hangja nekem majdnem tök ugyanaz. ez esetben a hot chiptől végülis szokatlanul nem a diszkógömb világít, hanem a gyertya, én meg teljesen kész vagyok ettől az ál-gospel vokáltól, az ember automatikusan öngyújtót nyitogatna rá, vagy demi múrral korongozna szellemek között. a többi szám a határozottan nem rossz, de nekem a mit nekem kategóriában van; szellemes, vicces, néha erőltetetten szellemes, fájóan vicces, prüntyögős, kilencvenes, nyolcvanas, trapézgatyásos, és mindenféle anyagból (bár főleg műanyagból) gyúrt popzene. én a lassú számokat (brothers, keep quiet) bírtam jobban, de elismerem, hogy a hot chipet nem ezért kell szeretni. ezt az albumot ettől függetlenül tessék meghallgatni, ha annyira nem is jó, mint az animal collective utolsó lemeze, abban majdnem biztos vagyok, hogy szinte mindenki találni fog rajta legalább egy olyan számot, amit szerethet. a lemez nem sorrendben, hanem hangulatban két részre osztható; gyanítom, hogy a hot chipet szeretők inkább a második felének (gyorsabb) fognak örülni, a hot chipet kevésbé kedvelők meg az első felét (lassabb) jobban szeretni, de erre mondják azt hogy végülis mindenki jól jár.
ez volt tehát a sötét oldal, úgyis érzed magadban, apád óta. luke viszont a következőben jön, azokkal amik nekem inkább tetszettek, mint nem tetszettek, ellentétben ezekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése