2010. január 26., kedd

színes tintákról álmodni

tinta (ink)

egyre nehezebb mesét mondani. annyira sokat tudunk, például azt hogy hogyan működik ez a világ, hogy hogyan működünk mi, és ebben a feltérképezett tudásban nincs helye sárkányoknak, varázslóknak, királykisasszonyoknak; pedig ebben a fene nagy tudásban igazából ugyanúgy nem tudunk semmit, ahogy eddig se, így még mindig baromi nagy szükségünk volna rájuk. hogy magunkról megtudjunk valamit, mert azt bezzeg nem tanítják felsőoktatásban. csakhogy épp ezért egyre nehezebb mesét mondani. külön világot kell kalapálni nekik (lásd gyűrűk ura, csillagok háborúja) vagy valami trükkel be kell másolni a már meglévőbe (lásd harry potter).



ez utóbbi módszert választja jamin winans aki az álmokról mesél, mert ott legalább van hely a fene nagy tudásunk mellett. éjszaka mindenféle emberkék lepik el az amerikai kisvárosi álmot, hiába paráznak annyira a lakók, bejutnak ezek mindenhova, de nem értékeket lopnak, ahogy azt kinéznéd belőlük, naná, hiszen mi az istent csinál ennyi huligán éjszaka az utcán, nem, hanem a békésen alvó amerikaiak homlokára (!) teszik a kezüket, és lám, álmot hoztak nekik, szép álmot, jó álmot, ebből logikusan következik, hogy ők a jófiúk, így aztán kellenek rosszak is, azok is mindjárt jönnek, nekik egyébként tök jó nevük van, 'incubus', és úgy néznek ki, mint a terry gilliam braziljában az irodakukacok, amikor átnéztek a monitoron.

tehát van egy párhuzamos világ, ahova egyébként valószínűleg a holtak kerülnek, vannak jók meg rosszak, meg persze olyanok is, akik nem rosszak, de nem jók; ilyen az amerikai felderítő kommandós ruhához hasonlóban nyomuló tinta is, aki elrabol egy kislányt - a kislány lelkét, hát persze - hogy odaadja a rosszaknak, az csak később derül ki hogy miért, a jók pedig nagyon nem akarják ezt, így elkezdik üldözni, az sose derül ki, hogy pontosan miért, bár végül is az is elég, hogy ők a jók, miért hagynák hát a rosszat. ahogy a jókhoz rossz, a kislányhoz meg apuka dukál, az apukához pedig feldolgozhatatlan trauma, amit munkamániával próbál palástolni, és mindezekhez pedig a végén egy kurvajó csavar, amiről annyira szívesen írnék, de hátha megnézed, és akkor megölnél ha már most lelövöm a poént.

jamin winans szimpatikus gyerek, már csak azért is, mert volt mersze fillérekből ilyesmi filmet forgatni; ráadásul ő írta, rendezte, vágta, segéd operatőrködte, és a zenéjét is ő szerezte, főleg ez utóbbi elképesztő, igazi multi talentum, ráadásul költségkímélésnek se utolsó. a fillérekből való filmalkotás egyik hátulütője, hogy nincs pénz marketingre, anélkül pedig elég nehéz; a tinta se jutott el a magyar mozikba, bár ez inkább a mi szégyenünk mint az övé. a fapados megoldások ellenére a film igencsak igyekszik látványos, és eredeti lenni, ami hol egész jól, hol zavaróan, pár pillanatra pedig zseniálisan sikerül.

nem hiszem hogy csak én lennék, akinek pár perc után terry gilliam, meg főleg a brazil ugrik be a tinta nézésekor, ami egyébként körülbelül annyira baj, mint hogy amikor nézem az arcod, azt hiszem egy kicsit cat power vagy, néha meg jennifer lowe hewitt, máskor meg feist. ráadásul ahogy nőknél cat power, filmekben a brazil az egyik kedvencem, nagyobb baj hát ne legyen. az már jobban zavar, hogy a mátrix is követendő példaként lebeghetett jamin barátunk előtt, és emiatt a jó és a rossz harcát látványos bunyózásokkal akarja prezentálni, ellenben pénz nélkül a látvány főleg kamera trükközésre összpontosul, ami az elején még csak elmegy, de később kimondottan zavaró, arról meg nem is beszélve, hogy nem sikerült megtalálni az egyensúlyt, az akció részek túl hosszúak szerintem, és nem is nagyon illenek a filmbe. azt azért jó elgondolni, hogy amikor éjszaka nem azt a fürdőruháslányos kiskirályos álmomat kapom, hanem azt, amiben üldöznek az ellenőrök, és a végén rámzuhan egy mázsás éves bérlet, emiatt fel akarok ébredni belőle, akkor az ágyam körül kemény harc mehet ezek szerint valami csinos, fürtös, farmergatyás lányka meg egy átok monitorfejű között, és amikor kiébredek belőle, felnyitom a szemem a sötétbe, akkor a lányka ezekszerint behúzott egy hatalmasat a gonosznak, és ezért amikor végre visszaalszok (ó bár tudnék többet aludni) máris jöhetnek a fürdőruhás lányok, akik, nade erről csak a pszichológusomnak.

a szétvágott, gyors flashbackokról, meg a történetvezetésről a mementó ugorhat be, és a hangulatra, zenével együtt meg innáritu munkái, főleg a 21 gramm. ezek még mindig nem rossz asszociációk, sőt. az állandóan széteffektezett képek egy idő után viszont zavaróak, a fényekkel való játék se tetszett mindig, az meg már egyenesen kínos, ahogy például a szép álmok szépiaborítást kaptak, főleg a napraforgós részeknél fogtam a fejem; ezek miatt néhol kimondottan házi készítésű fotóstoppolt amatőr film hatása van, ami persze lehet tudatos is, meg nem is lenne rossz, ha máshol meg nem pont az ellenkezőjét akarná elhitetni magáról.

ami viszont megmenti a filmet, sőt kimondottan jó filmé teszi, az az, hogy a történetben sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amit a látványban nem mindig. pont annyira egyensúlyoz a giccs, a közhely, a mesék epikái között, hogy ne legyen zavaró, sőt; ráadásul kurvajó karakterek lepik be a vásznat, a mesemondó meg a nyomkereső figurája elképesztően jól sikerült (ez utóbbi tiszta assasin creed) imádtam mind a kettőt. a csattanó is csattan majd, ha eléggé elengeded magad, és ez már így is jóval több, mint amit sok szórakoztatni, neadj isten, tanítani akaró alkotás elmondhat magáról. itt viszont jön még egy plusz poén, a zene; akárhol olvastam erről a filmről, mindig megemlítik a zenét, nem véletlenül. engem mondjuk egy kicsit zavart az, hogy a rendező nagyon támaszkodik rá, szinte soha nincs csönd, ugyanúgy bánik vele, ahogy a speciális effektekkel, mintha félne meglenni nélkülük, a zene viszont sokkal jobban sikerült. a képexes edward sheamur ugrott be róla, dehát nekem állandóan ugrál valami, ez fog a sírba vinni.



nekem is nehéz mesét mondani, sajnos, annyi mindent tudok, és annyi mindenben nem hiszek; még jó, hogy sokkal több, amit nem tudok, és amiben hiszek. arra viszont jó volt ez film, és hátha jó lesz neked is, hogy rádöbbenjek hogy mi lett, és főleg mi lehet belőlem; a hegek, meg a nagy orr mögött hol veszik el az a marci, aki talán még írja ezeket a sorokat, de talán már ezt se. nem vagyok én már se harcos, se mesemondó. ez a film persze egy mese; és így, van választás, és van a dolgoknak értelme; nekem nagyon nehéz már mesét mondani, én alig hiszek benne, de te nézd meg, hátha neked még lehet, és ha ettől belőled is lehet még mesemondó, már bőven megérte.

meg ezért a láncért is, figyeld csak:
'az embernek van gyengéje. tökéletlen. tökéletlenség bűnhöz vezet. a bűn pedig szégyenhez. a szégyent büszkeséggel, és hiúsággal egyenlíti ki. és amikor a büszkeség elbukik, a kétségbeesés uralkodik el, és ez pusztításhoz vezet. ami a végzetévé válik.'

ohohó. szép lánc, nyaklánc, lehet a nyakba akasztani. mint a történeted, mondta pilinszky.

1 megjegyzés:

sofi írta...

láncelot.
(az utolsó sorra meg a mesére asszociálva)