én mindig vigyorgok azon, amikor valaki azt mondja hogy a kedvenc filozófusa xy; van ebben valami nagyon gyengéd ambivalencia, hogy még filozófusból is lehet kedvencünk, de ebbe most nem megyek bele. hanem nekem ő ancsel éva, főleg úgy, hogy abszolút nem tartom filozófusnak; illetve nem csak filozófusnak, és ettől sokkal több ő a 'csak filozófus' - oknál. az összes bekezdése az egyik legfontosabb, és legtöbbet forgatott könyvem, és amíg lapoztam előre, és pötyögtem be a sorokat, azon mosolyogtam, hogy miért pont ezeket választottam ki; ha újra kezdtem volna, biztos másokat írtam volna ki, mint ahogy ha nem ma, hanem máskor kezdek ebbe bele, szintén mások kerültek volna ide. anno elkezdtem még fehérváron az ukume albérletében, de ott az ő példánya volt, az enyémet nemrég kaptam vissza a márktól (és a másikat még mindig nem a lídiától, adjátok vissza a hegyeimet, azaz a könyveimet!), és nem akartam összefirkálni, így nem tudom, hogy annó miket jelöltem meg, csak azt, amire emlékeztem. és (lásd pár sorral lejjebb) ugye ahhoz van nagyobb tehetségünk. számomra inkább irodalom ancsel, ahogy forgách aki nincs-je is; az irodalomnak azzal a kimondhatatlan bölcseségével, ami épp annyival több, mint a puszta filozófia, mert nem is kell kimondani, főleg megtanulni. elég érezni. a brain storming mond különvéleményeket pár bekezdésről, nézd meg azokat is, ha érdekelnek; és találsz még jó pár helyen a neten (wow ez rímel vaze!) még bekezdéseket.
az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy ráchel vár rá a hetediknek a végén. még újabb hét évre is telik. ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált. (VI.)
az öröm komoly dolog - halálosan komoly. nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk? (XXI.)
nem csak az asszonyok szoktak elevetélni és nem csak magzatot. valószinű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. de nem minden vetélés merő veszteség. aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit. (XXXVIII.)
ha wittgensteinnek igaza van - ami nagyon valószinű - és 'amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell' akkor már csak egy probléma marad: amiről lehet beszélni, arról érdemes e? (LXXXIII.)
nem állítom, hogy a szerelem nem probléma, még kevésbé, hogy nem kavar problémákat. de ha megszületett, akkor már inkább rejtély, mint minden élő, mint például a búbosbanka. (XCIII.)
legfontosabb dolgainknak nincsen nemzetiségük. se a szenvedésnek, se a szerelemnek. lehet, hogy belső uniformisainkat a szenvedés fonalaiból szövik? (CX.)
szeretni kevesen tudnak, ez köztudott. de még kevesebben tudják viselni a következményeit. (CXVI.)
nem volna meglepő, ha kiderülne, hogy az első ember, aki felfogta, hogy nincs isten, csengőt akasztott volna magára, mint a fertőző betegek, hogy másokat megóvjon ettől a tudástól. (CXXV.)
nem aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem aki embert, egészen lassan égőt ölel - csak az a bátor. (CXXXI.)
a kéznek is kell tudni emlékezni. a soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. egyáltalán az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. miért, hogy mégis a felejtéshez van nagyobb tehetségünk? (CXXXIV.)
az se jó, ha kőművesek falazzák be az embert, a házért, hogy álljon - de semmi sem rosszabb, mint hogyha önmagát falazza be valaki az úgynevezett méltánytalanságok ócska tégláival: alacsony és tömzsi panaszfalakkal szemöldökig. (CXLVII.)
egyenes háttal nehezebb terhet hordani. (CLXVI.)
nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik. (CLXXI.)
aki szerelmes lesz, arról azt mondják, hogy észhez kell téríteni. ebben a rémületes ötletben van annyi fölismerés, hogy a dolognak semmi köze az észhez. ezért lesz hál' istennek hiábavaló, ha a boldogtalan józanok megpróbálnak beszélni a szerelmes ember 'fejével' ahogy mondani szokták. (CLXXXIII.)
a szomorúság jó, mert haragtalan. aki szomorú, az kilépett a perből. a szomorúság a lélek elidőzése az időben. a szomorúság megokosítja az embert, már csak azért is, mert ilyenkor nem siet sehová, nem kapkod ezerfelé, így még a világon is rajta felejtheti a szemét. van-e szomorúbb és okosabb lény a bohócnál? (CIC.- CCII.)
a szomorúság szünetjel a vágyak hangzavarában. a szomorúság tudás, de nem az a fajta, ami a cselekvésre késztet. felesleges dolgokat azonban abbahagyat velünk - és ez sem kevés. lehet hogy a tudás szüli a szomorúságot. vagy egymást foganják? (CCXXIV., CCXXV., CCXXVI.)
aki azt kérdezi tőled, haragszol e még rá, az biztos hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. ehhez talán már három lépés távolság is sok. (CCIV.)
az ember lehet szabadabb, s még legszabadabb is. csak az alapfok, az miért elérhetetlen? (CCXXX.)
az életnek vannak ismerői. de a sajátjához szerencsére mindenki dilettáns. szerencsére, mert 'szakszerűen' élni embertelen. (CCXXXVIII.)
az író tud írni. a nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni. (CCXLIII.)
föl ne panaszold, hogy megbántottak, mert tövig nyomják beléd a kést, amivel eredetileg talán csak megkarcolni akartak - esetleg próbaként, hogy szó nélkül megállod-e. (CCL.)
akinek egyszer is mondták életében 'aludj a karomban!', az ne kérdezze, hogy minek élt a földön. (CCLV.)
minden szeretet fölkelés. minden falak és minden határok és minden végességek ellen. szelíd, de leverhetetlen fölkelés. (CCLXVIII.)
az ember kinyílik amikor csodálkozik. jól mondjuk: szemünk, szánk eláll. ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé - talán épp ezért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is. azon is lehet csodálkozni, ami nagyon, egészen ismerős. bámulatra méltóan ismerős. lehet, hogy a szeret se más, mint állandósult csodálkozás? (CCLXXI.- CCLXXIII.)
a szeretet, ugyan miért lenne vak? hiszen nincs az a szeplő, amit ne akarna látni a másikon. vakságra csak a gyűlöletnek van szüksége. ezért sem ellentétei egymásnak. (CCLXXXVI.)
ahhoz is bátorság kell, hogy az ember megrettenjen attól, ami rettenetes. (CCCLXVII.)
aki az egész világban csalódott, vajon nem tart-e attól, hogy egy szép napon az egész világ fogja magát, és csalódik őbenne? (CCCLXXXVII.)
ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem. (CCCXCVIII.)
nincs veszve semmi - míg kislányok ormótlan tokban nagybőgőt cipelnek (CCCxCV.)
a képmutatók nem ostobák. hiszen a képmutatáshoz annak a tudása kell, hogy valami baj van az eredeti példánnyal - vagyis ővelük. ezért kénytelenek festeni egy másikat. (CDI.)
a felejtés a legkényelmesebb bűn - vagyis nem is más, mint a lelkiismeret lustasága. azt is el szoktuk felejteni, hogy a múlt nem szokott elmúlni. nem csoda, hogy kénytelen tapintatlanul figyelmeztetni rá. (CDIV., CDV.)
a semmi ágán is megél a szív, ha elhallatszik hozzá a szomszédos ágon ülő dobbanása. (CDXXVII.)
nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudni adatott. aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkülis krétafehér. (CDXXXI.)
a görnyedés: a test szomorúsága és tudása. a görnyedt test meghitt viszonyban van a földdel. (CDXXXII.)
egy életből csak akkor lesz történet, ha a szál - amelyre eseményei felfűződnek - már elöl-hátul meg van csomózva. (CDXLVI.)
a nagy költők művei a csönddel vetekszenek. (CDXLIX.)
a saját életének nem megbízható tanúja senki sem. kár is fölesketni, hogy az igazat, és csakis az igazat fogja vallani. (CDLX.)
a remények nem hullanak ki csöndben, mint állitólag a kiöregedett csillagok. mielőtt kihunynának, még kitörnek, mint a vulkánok szoktak, és pusztítanak. ez az utolsó szavuk? (CDLXVII.)
kiválasztottam a három, számomra legjelentősebb igét: 'szeretni, szenvedni, tudni'. vajon léteznek-e egymás nélkül? (CDLXXXIV.)
az lehet, hogy az életnek nincs értelme, de szappanbuborékokat fújni a gyerekeknek: ennek biztosan van. (DXVIII.)
az órák megállnak, amikor sorssá sűrűsödik az idő (DXXX.)
az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy ráchel vár rá a hetediknek a végén. még újabb hét évre is telik. ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált. (VI.)
az öröm komoly dolog - halálosan komoly. nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk? (XXI.)
nem csak az asszonyok szoktak elevetélni és nem csak magzatot. valószinű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. de nem minden vetélés merő veszteség. aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit. (XXXVIII.)
ha wittgensteinnek igaza van - ami nagyon valószinű - és 'amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell' akkor már csak egy probléma marad: amiről lehet beszélni, arról érdemes e? (LXXXIII.)
nem állítom, hogy a szerelem nem probléma, még kevésbé, hogy nem kavar problémákat. de ha megszületett, akkor már inkább rejtély, mint minden élő, mint például a búbosbanka. (XCIII.)
legfontosabb dolgainknak nincsen nemzetiségük. se a szenvedésnek, se a szerelemnek. lehet, hogy belső uniformisainkat a szenvedés fonalaiból szövik? (CX.)
szeretni kevesen tudnak, ez köztudott. de még kevesebben tudják viselni a következményeit. (CXVI.)
nem volna meglepő, ha kiderülne, hogy az első ember, aki felfogta, hogy nincs isten, csengőt akasztott volna magára, mint a fertőző betegek, hogy másokat megóvjon ettől a tudástól. (CXXV.)
nem aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem aki embert, egészen lassan égőt ölel - csak az a bátor. (CXXXI.)
a kéznek is kell tudni emlékezni. a soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. egyáltalán az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. miért, hogy mégis a felejtéshez van nagyobb tehetségünk? (CXXXIV.)
az se jó, ha kőművesek falazzák be az embert, a házért, hogy álljon - de semmi sem rosszabb, mint hogyha önmagát falazza be valaki az úgynevezett méltánytalanságok ócska tégláival: alacsony és tömzsi panaszfalakkal szemöldökig. (CXLVII.)
egyenes háttal nehezebb terhet hordani. (CLXVI.)
nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik. (CLXXI.)
aki szerelmes lesz, arról azt mondják, hogy észhez kell téríteni. ebben a rémületes ötletben van annyi fölismerés, hogy a dolognak semmi köze az észhez. ezért lesz hál' istennek hiábavaló, ha a boldogtalan józanok megpróbálnak beszélni a szerelmes ember 'fejével' ahogy mondani szokták. (CLXXXIII.)
a szomorúság jó, mert haragtalan. aki szomorú, az kilépett a perből. a szomorúság a lélek elidőzése az időben. a szomorúság megokosítja az embert, már csak azért is, mert ilyenkor nem siet sehová, nem kapkod ezerfelé, így még a világon is rajta felejtheti a szemét. van-e szomorúbb és okosabb lény a bohócnál? (CIC.- CCII.)
a szomorúság szünetjel a vágyak hangzavarában. a szomorúság tudás, de nem az a fajta, ami a cselekvésre késztet. felesleges dolgokat azonban abbahagyat velünk - és ez sem kevés. lehet hogy a tudás szüli a szomorúságot. vagy egymást foganják? (CCXXIV., CCXXV., CCXXVI.)
aki azt kérdezi tőled, haragszol e még rá, az biztos hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. ehhez talán már három lépés távolság is sok. (CCIV.)
az ember lehet szabadabb, s még legszabadabb is. csak az alapfok, az miért elérhetetlen? (CCXXX.)
az életnek vannak ismerői. de a sajátjához szerencsére mindenki dilettáns. szerencsére, mert 'szakszerűen' élni embertelen. (CCXXXVIII.)
az író tud írni. a nagy író tud nem írni, amikor nem tud írni. (CCXLIII.)
föl ne panaszold, hogy megbántottak, mert tövig nyomják beléd a kést, amivel eredetileg talán csak megkarcolni akartak - esetleg próbaként, hogy szó nélkül megállod-e. (CCL.)
akinek egyszer is mondták életében 'aludj a karomban!', az ne kérdezze, hogy minek élt a földön. (CCLV.)
minden szeretet fölkelés. minden falak és minden határok és minden végességek ellen. szelíd, de leverhetetlen fölkelés. (CCLXVIII.)
az ember kinyílik amikor csodálkozik. jól mondjuk: szemünk, szánk eláll. ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé - talán épp ezért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is. azon is lehet csodálkozni, ami nagyon, egészen ismerős. bámulatra méltóan ismerős. lehet, hogy a szeret se más, mint állandósult csodálkozás? (CCLXXI.- CCLXXIII.)
a szeretet, ugyan miért lenne vak? hiszen nincs az a szeplő, amit ne akarna látni a másikon. vakságra csak a gyűlöletnek van szüksége. ezért sem ellentétei egymásnak. (CCLXXXVI.)
ahhoz is bátorság kell, hogy az ember megrettenjen attól, ami rettenetes. (CCCLXVII.)
aki az egész világban csalódott, vajon nem tart-e attól, hogy egy szép napon az egész világ fogja magát, és csalódik őbenne? (CCCLXXXVII.)
ami halálosan fontos az életünkben, az ugyanúgy nem fokozható, miként a halál sem. (CCCXCVIII.)
nincs veszve semmi - míg kislányok ormótlan tokban nagybőgőt cipelnek (CCCxCV.)
a képmutatók nem ostobák. hiszen a képmutatáshoz annak a tudása kell, hogy valami baj van az eredeti példánnyal - vagyis ővelük. ezért kénytelenek festeni egy másikat. (CDI.)
a felejtés a legkényelmesebb bűn - vagyis nem is más, mint a lelkiismeret lustasága. azt is el szoktuk felejteni, hogy a múlt nem szokott elmúlni. nem csoda, hogy kénytelen tapintatlanul figyelmeztetni rá. (CDIV., CDV.)
a semmi ágán is megél a szív, ha elhallatszik hozzá a szomszédos ágon ülő dobbanása. (CDXXVII.)
nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudni adatott. aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkülis krétafehér. (CDXXXI.)
a görnyedés: a test szomorúsága és tudása. a görnyedt test meghitt viszonyban van a földdel. (CDXXXII.)
egy életből csak akkor lesz történet, ha a szál - amelyre eseményei felfűződnek - már elöl-hátul meg van csomózva. (CDXLVI.)
a nagy költők művei a csönddel vetekszenek. (CDXLIX.)
a saját életének nem megbízható tanúja senki sem. kár is fölesketni, hogy az igazat, és csakis az igazat fogja vallani. (CDLX.)
a remények nem hullanak ki csöndben, mint állitólag a kiöregedett csillagok. mielőtt kihunynának, még kitörnek, mint a vulkánok szoktak, és pusztítanak. ez az utolsó szavuk? (CDLXVII.)
kiválasztottam a három, számomra legjelentősebb igét: 'szeretni, szenvedni, tudni'. vajon léteznek-e egymás nélkül? (CDLXXXIV.)
az lehet, hogy az életnek nincs értelme, de szappanbuborékokat fújni a gyerekeknek: ennek biztosan van. (DXVIII.)
az órák megállnak, amikor sorssá sűrűsödik az idő (DXXX.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése