se igazat se valódit

'mért féltékeny az ember?
azért mert ugy érzi, a nő bármikor kaphat férfit, de a férfi nem kaphat bármikor nőt
a férfinak nő kell, teljes egészében, a nőnek pedig csak fasz kell
meg pénz és geci
az utóbbi nem illik ide
a koitusz homoszexuális aktus is
ha a nőt az ember fizikai erővel nem kényszerítheti megadásra, akkor - kiterjesztve ezt az egész női nemre - megadásra kényszerítheti azzal, hogy szarik rá, azaz homoszexuálizmussal
rém buta voltam, hogy adtam anyámra, hogy bedőltem egész perverz lelkiségének és nem követtem a fiukat'

fasz gondolná hogy ez józsef attila. vagy egy faszt; ma már minden fasz tudja. divat a szabad ötletek jegyzéke. itt is volt már, a faszom. szar leírni. kimondani is. megfogni is. faszomat a faszba. pedig ezt kéne csinálni a kurvaéletbe, mi a faszért ír az ember blogot? kurva őszintének kellene lenni, kurvára, a faszig őszintének, le egészen a pina-fasz-segg- esetleg a gyomor szintjéig, le addig, amíg már nincs értelme semminek (=tehát bármit lehet) és leírni egy kibaszott fasz füzetbe.

most a pinádra gondolok, angyalom, most a bukszádra, most a kis szádra, most meg a pasid faszára.

egyébként, biztos csinálják sokan ezt is. persze attilának mindent lehet; belőle még a szar is művészien jött ki, nézd meg. ki a faszom mit gondolna, ha leülnék egy kávéházba és hagynám hogy jöjjön a szar; és ki a faszom törődne vele, hogy ki mit. persze dehogy. elvileg ezt csinálom; öntöm a szart, a trágárságot ide, sorról sorra, mindjárt itt a karácsony, te meg mindjárt undorodva elfordulsz ettől a szartól, hogy mi az istennek kell ilyeneket írni, nemhogy még te hogy lehetsz ilyen hülye, hogy ilyeneket faszságokat olvassál, amiben már eddig is annyi a fasz, hogy inkább meg se számolod. de közben hazudok, bazdmeg, hazudok, az igazat mondom, tényleg, de nem a valódit, ha meg a valódit, és az igazat is, mi a faszra mész vele, hát még én mire megyek vele, az igazság meg szarik mind a kettőnkre, márha van egyáltalán, vagy ott röhög valahol a nemlét hegyén, mint ahogy az isten, a szerelem, meg a hatos lottó.

basszameg, még azt se merem őszintén leírni, hogyha lejönnének ezek onnan, az igazság, az isten, a szerelem, meg az a kurva hatos lottó, lejönnének a nemlét hegyéről a lét völgyébe, és választhatnék közülük, csak egyet persze, kurvára csak egyet, mert a jóból is megárt, mindenből megárt, nem merném leírni, hogy az az egy, az melyik lenne.

a faszomat, persze hogy a szex.

bár kurvára költői vagyok, de! most megállok, behúzom a kéziféket, ne menjetek el, szeressetek bazdmeg, vigyázok a számra ígérem, fogalmazok, mesélek, magyarázok, hazudok, és persze zenét is adok. na. maradjatok.

az úgy volt hogy először volt a szabad ötletek jegyzéke a pince színházban. és persze előtte, meg a végére is sebő, naná. rejtelmek, amikor zengenek. a darabról lenne persze jó beszélni, de arról nem lehet. kritizálni lehetne, amit lehet, és dicsérni is lehetne azt, amit lehet, de mindezt minek. az egész egyben valami elképesztő, ahogy az elején fogalmazott jordán tamás, olyan mint egy lórúgás. egy modoros, intim, művészi, iparos, profi, félénk, de kurvanagy lórúgás. igazából most is hazudok, az istenit neki, mert engem még soha életemben nem rúgott meg ló, az ádit már igen, és mondjuk tehén engem is, de az meg nem ló, tehát nem tudom hogy mihez hasonlítom, látod, aki hasonlítgat, az mindig hazudik. jordán tamás elképesztően jól oldja meg a 'darabot', főleg azért, mert tényleg darabot csinál belőle; oldja, viszi, meséli, a versek előadása viszont nem mindig tetszett, túl sokat használja számomra az átlépéses elmondást, hogy egybe mondja a mondatokat, és máshol hangsúlyoz, az elején még nagyon tetszett, de aztán mindegyiknél ezt használta, meg végig arra gondoltam, amit mondott, hogy ezt nyolcvanhat óta hanyadszor adhatja elő, és úristen, hogy lehet ezt a darabot ennyiszer előadni, meg egyáltalán. a végén háromszor is visszatapsolják, utoljára elmondja az istenemet, túlzónak érzem, de olyan élményem volt közben, amiben, hiába is védekezek ellene, nem csak a színház volt, hanem az ember is; tehát, bár az első perctől kezdve tudtam hogy hazudik, tényleg igazat mondott jordán tamás, amikor azt mondta, hogy próbálja az igazat mondani, nem csak a valódit. nem baj ha nem bírod követni.

aztán mélypont, alkohol, mélypont. de nem ez a lényeg. hanem most figyelj, mert ezt nem fogom tudni elmondani. asztória, aluljáró, háromnegyed tizenegy, kurvahideg. egy ember áll, kezében valami iszonyatos alakú, látszólag valami íróasztalból csinált szögletes (!) gitár, és énekel. de bazdmeg, hogy énekel. most mond az igazat marci, te fasz, ne a valódit, hogy énekel, jézusom, mint magasan, mint thom yorke, lágyan, mint mcalmont, basszameg, nemértek én a férfi énekesekhez, nem értek én semmihez. egy spanyol csávó áll meg mellettünk, nem tud magyarul, de ott tombol, hogy ez amazing, fuck man, ez amazing, meg hogy nincs nála kamera, mert fel kéne tenni a youtube-ra, meg hogy ez a csávó valami elképesztő profi, meg miez, miez, miez. tényleg, mi ez? a dolog annyira morbidul elképesztő volt, hogy egy kurva hideg aluljáróban valaki így énekeljen, és gitározzon, hogy az jézusom, persze, számomra egyből azt a költői hegyet hozta oda, hozzám mohamedhez, a nemlét hegyét, és együtt hallgattam istennel, a szerelemmel, az igazsággal, csak a hatos lottót küldtük el a picsába, mert nem dobott be semmit a figurának.

a figura egyébként bozontos szakállas, a háta mögött a legolcsóbb műanyagüveges bor, a műanyagüveg hajlatáig fogyva. de szerintem csak mert hideg volt, na. ez még mindig kevés. a figura énekelt, franciául, angolul, magyarul, ami eszébe jutott, amikor meg nem jutott eszébe, fütyülte a dallamot, de úgy bakker, hogy ahhoz képest joe cocker, látszott rajta hogy feldobja hogy kb négyen állunk, és nézzük, ez koncert volt, minden szám végén tapsoltunk, de ő már kezdett is bele a következőbe, sztenderdek, beatles, rómeó és júlia, morricone, de!, de morricone például úgy, hogy üvölteni tudtam volna, hogy ilyen nincs, a fütyülős téma, tudod, amikor megy a jókalapú a vonat tetején, na azt, gitárral úgy átdolgozva, mintha valami ezeréves blues-folk dal lett volna, atyaúristen, a zseniális kifejezés csak a valódi, nem az igazi. a magyarul nem beszélő spanyol csávó felhívta a barátnőjét, és mutatta neki telefonba, hogy ezt hallgasd bazdmeg, miez. aztán az őrület számomra ott tetőzött, hogy kinyitotta az asztal-szögletes gitárt (de tényleg, már itt álljunk meg, mert nem tudom elmondani rendesen; tehát olyan mint egy lant, alakra, csakhogy látszik hogy ez kábé két asztallap egymásba ragasztva, azon meg egy gitárnyak), kivett belőle egy síszemüveget (!), feltette, és belekezdett egy elvis számba. el tudod képzelni?

ez az éjszaka mi? az egyszer jutott eszembe, persze, mimás, aztán meg somlyó, amikor mondja az antistrófában hogy 'koldus ajándéka, utcai gitárszó, mit kezdjünk veled? koldus adjon nekünk ajándékot? ajándékot fogadjunk el a koldustól? a dilemmától megváltó pénzdarabot kotorásztuk a zsebünkben' - na, hát pontosan így. dehogy volt ez koldus, basszameg, ezaz, én azt éreztem, és nem hiszem hogy csak én, hogy basszus, mi vagyunk a koldusok, ennek a figurának meg valami bárba kellene énekelnie pofátlanul sok pénzért, és még az se lenne elég. hirtelen volt értelme a hidegnek, egész pestnek, a télnek, meg annak a már annyit emlegetett, és kurvára nemlétező nemlét hegynek. igaz volt, meg valódi, mi meg csak fáztunk ott, és örültünk hogy látunk végre a sok fehér között valaki európait.

nemidézek többet attilától jusztse.

még a sakkról akarok egy kicsit beszélni. az imrével azt találtuk ki, hogy amikor az egyik úgy gondolja, hogy innentől kezdve előnye van (=nyerni fog), és szól a másiknak, és a másik ezt elfogadja, akkor megállunk, és megfordítjuk a táblát. aki a nyerővel volt, viszi tovább a vesztessel, és fordítva. persze minél kevesebb az előny, tehát minél hamarabb szólsz, annál izgalmasabb, de csak akkor, ha a másik is beleegyezik, mert például egy tisztelőnynél még kurvára nem érdemes feltétlen cserélni, de három tisztveszteségnél meg már minek, érted. és ez csak a sakk, nem az élet, itt királynők vannak, meg királyok, és sorban állnak a parasztok, lehet, mégiscsak ilyen az élet, de mindegy. hanem! játssz velem. ne sakkot, életet! fogd meg a helyzeteidet, amikor nyersz, és cserélj azzal, akinél nyersz; és fordítva. ha szeretnek, és te nem szeretsz, álljatok meg, cseréljetek helyet. vagy fordítva. játék ez csak, körúti, utcaseprő, beteg ember. amikor hazajöttem ezt kaptam, ehe:

tehát játszani, azt akarsz e? mindent, mi élet. zenét ígértem bakker, az is élet, de nem albumot kapsz, csak egy számot. az viszont beszarás. először nézd meg az eredeti klippjét: istenem, én megőrülnék egy ilyen kocsiért. teljesen szerelmes vagyok ebbe a hangszerjármű ötletbe. nade! az adrinak köszönhetően botlottam bele king creosote-be, akiről most semmit, pedig lehetne, james yorkston zenésztársa, hogy én milyen sapka alá tettem a fülemet eddig, hogy még nem. és ez a figura, ez a king, ez dolgozza fel a zongora autós számot. remixeli kvázi, nade hogy! basszus, ilyet az adem szokott csinálni, hogy nemcsak hogy átgyúrja, hanem ráénekel, (például hallgasd meg ezt, ettől is beszarok, bár a hozzászólok szerint ez szar, de szerintem meg elképesztő), de ez esetben a creosote tovább is megy, nemcsak hogy megnyújtja, és pszihadelikus folká gyurmázza át, hanem még a refrénen is szab egy kicsit, a vokóder használatát meg tanítani kellene, hogy így kell ezt csinálni, ilyen lehet valami lebegő űrhajóban egy lakatlan bolygó felé zuhanni, és közben kezedben egy gitárral, vagy egy harmonikával beleénekelni az űrbe. a mandalay phoebe snow feldolgozása jut róla eszembe, én legalábbis ezzel mixelném egybe, de ha nézted a blog mikszeit, már biztos tudod, hogy úgyis szar didzsé vagyok.

akárhogyis, fasz, sakk, utcazenész, te csak mentsd magad innen, csak másképp, először nyomj egy mentés másként ezen:

nothing's change your mind (king creosote remix)

majd fuss, de közben énekeld velem, hogy 'if nothing's gonna change your mind /then no one's gonna help you find / your place in this world /so strange we don't need *************' és ez bizony kurvára így van, főleg a végén a csillagok.

faultline - your love means everything

"ó, nem akar a személyiségem macskaként mosdani, nem kezdek lelkemmel sötét szobamélyi hév hancúrozást, nincs semmi, semmi vágyam azonkívül, hogy az egész világ-némaság ellenében is kimondjam magam." írja nabokov.

s hogy jön ez ide?

megint a kávé, a tej, meg a kiskanállal kavart kérdés, hogy van e az életnek értelme. van. édesítőszerrel. meg a tejfoggal kőbe miért, vagy kőfoggal tejbe, olyan mindegy honnan nézzük, csak nézzük, írjuk, igyuk. el van már csépelve a kávé, meg a tej. csépelt tej; vastag csípőjű derék asszonyok cséplik, a szikár, szótlan férfiak meg kis üvegbe teszik, kócos zenebuzik meg kávéba öntik.

aztán megnyomják a lejátszó gombot.

nézzük is, mit kavar a kisbuzi (tudod, a Kábé) nekünk mára; ínycsiklandozó fülbevalót. képzavar helyett az megvan, hogy ülsz az utolsó metrón, mész a végtelen felé, versenyt futsz az alagút sötétjével, hanem a blahánál hirtelen diszkóban találod magad, gyönyörű fiatalok özönlik el a kocsit, kezükben a szebb jövő, arcukon a csillogás, szemükben az elhivatottság, párszor a lábadra is taposnak, biztos ami biztos, körbevihognak, ha szerencséd van, nektárjukkal le is locsolnak, a lányokon keresnéd a ruhát, de minek, a fiúkon szántani, aratni lehetne a waxot, de azt is minek, gatyák valahol a herék alatt, és persze üvöltenek, tapsolnak, vihognak, az egyik a következő állomáson majdnem lemarad, de nem sikerül, ezen majd megszakadnak, meg a hasonló izgalmak; neked nem sok időd maradt, hol a búsba van a fülhallgató, ezaz, mp3 lejátszó, gazdag gyerek vagy te, be a menübe, mit válasszak, ügyes gyerek vagy te, hát ezt, mi mást, persze:

a te szerelmed jelent mindent.

(ami igazán fontos az láthatatlan, tehát a kép mögött van)

és máris jó helyen vagy. micsoda cím, és micsoda lemez, még jó hogy alig kell mondani róla valamit, mert amit érdemes, azt elmondta már a jó déri, amikor még nem esteledett be az estnek. a kábé csak pár baromságot, néhány linket, amit a kutya se fog megnézni, meg azt tenné hozzá, hogy ennek az albumnak van egy újra kiadása is, három új számmal, és olyan borítóval, hogy amikor először a kezébe vette az eredeti lemezt, legalább fél óráig gyönyörködött benne; egy kiégett autóroncs van gyönyörűen fotózva, mindenféle szögből, hét oldalon keresztül. te viszont csak akkor gyönyörködhetsz benne, ha megveszed karácsonyra mert nem találom a többi képet, csak a külső borítót:

plusz még egy harmadik, egy filozofálós, reppelős, hogy mi mind legó kockákból jövünk, bár van benne valami, de ezt az utóbbi számot nem, mert nem hagysz ki vele sokat, a másik kettőt viszont feltöltöttem, itt a wild horses, itt pedig a bitting tonques. ezenfelül már csak az ígért baromságok maradnak; a kábé elmondja hogy egyre kevésbé szereti a coldplayt (sőt!), itt viszont mindkét martinos hangost annál inkább, meg azt hogy a greenfieldsnek is ez a legjobb feldolgozása, amit valaha, (a wax tailoré meg mondjuk a második) persze nem hallotta mindet, például azt se, ami magyarul van, és anyukája mesélte, hogy szerelmes volt a festőbe, aki jött mázolni a házukat, azokban az édesbús hatvanas években, és állandóan ezt hallgatta orsósmagnóval, a festő meg fent állt a létrán, és dúdolta, és az anyja arról álmodott, hogy egyszer lejön végre a létrájáról, ott marad vele örökre, és zöldre festenek mindent; azt is elmondja a kábé, hogy a colossal gray sunshinenek köszönhetően szerette meg a flaming lipset, és nem fordítva, meg hogy ennek a remixe bizonyítja, hogy szegény pál (a szemüveg, tudod az oakenfold) tökös gyerek is lehetett volna, de nem így lett, meg hogy szerinte az instrumentális dolgoktól is be kell szarni, mert például ott a clocks, az milyen már, meg hogy ez a david, ez a faultline, ez nagyon ügyes gyerek ám, és megvolt neki a fél lemezipar; közösködött például a placebós briannal, vagy a kínos keane-vel, a skin legjobb számait is ő hozza, és csinált többek között egy beszarás remixet a merznek, amit úgyse fogsz meghallgatni, mert meg-szerez-het-etlen, és persze neki megvan, és dejó neki, meg minden, még jó hogy a kutyát nemérdekli ez a link alak, ez kábé, aki kb a végállomásnál jár már, a bulinak vége, üres a kocsi, a szemei fel vannak ragadva az égre, lassan hajnalodik, a háttérben már jönnek a bkv őrök.

a köveidet mindig cipelni fogod

zenét ígértem, erre jó régen csönd van, hallgatok. most viszont egy saját egértologatásom, olyan ami már kurvarégen nem volt: miksz! több mint fél éve nem voltam képes befejezni, végigcsinálni valamit, így vízválasztónak érzem, hogy végre; hangozzék bármilyen hülyén, de jót tesz, ha csinálok valamit. így a miksz, és nem is akármilyen: posztrock!

lefele tölsd!
(ha reklámozna, mond neki hogy hagyjon már - skip this ad)

ez ügyben két dolgot kell mondani, már az elején; egyrészt, a post rockot nem lehet mixelni. illetve lehet, csak nem érdemes. amikor először mondtam ennek a mixnek az ötletét a vilinek, rögtön azon röhögött, hogy egy post rock szám általában úgy épül fel, mint egy történet; indulás, katarzis, befejezés; befejezést indulással persze össze lehet illeszteni, de az nem feltétlen mix, inkább válogatás. másodszor; én igazából nem kedvelem túlságosan a post rockot, mint stílust. mint stílus, egyfolytában fogyasztva számomra inkább unalmas, mint ahogy a nagy jelenetek, a szentimentális érzelmek, a nagy fájdalmak, és minden ilyen, egyfolytában fogyasztva unalmas. előadókat persze nagyon szeretek, ha mondjuk post rockba tesszük be a sigur róst, vagy az album leafot, meg mondjuk a message to bearsot, vagy nagyjából bármit, aki lassan indít, epikus és gitárt használ; de ezek nincsenek itt ebben a mixben. számomra a post rock mint kifejezés inkább életérzés, hangulat; amikor nagyon elég, de nem keserűen, inkább dühödten elég, amikor fáj, de zúzósan fáj, és amikor engedsz, de ökölbe szorítva engedsz; nekem az a post rock. és egy kicsit a repülés is, és a süllyedés.

ezekből világosan következik hogy ez a miksz nem a boldogságról szól. sőt. ez a miksz az utóbbi fél év felgyülemlett, átalakult, és mindenféle formában szétesett szarjáról szól, és arról a keserűségről, amire szert tettem ezekben az időben; a kétségbeesésről szól, meg persze a belenyugvásról. nem hiszem hogy meglepődnél, hiszen ebben a blogban amúgy is ritkán találsz valami pozitívat; ez a miksz sem az. mégis, ne emiatt ne hallgasd meg; ami mély, ami húz, az tolhat is, és fel is emelhet; csak ne akármikor hallgasd meg. legjobb a szobádban, gondolatban többszáz méter mélyen, egyedül, fülhallgatóval, vagy persze ablak mellé ülve, és kívülről befelé nézve, és este, igen, főleg éjjel és este.

még májusban kezdtem el ezt a mixet, mert úgy éreztem hogy tökéletesen kifejezi azt, ahogy érzem magam. egy szalonnasütéskor, még a mese előtt megkérdezte valaki, hogy nem tudok e neki most zenét adni, nálam akkor éppen csak ez volt: az első húsz perc, három szám volt meg, a mono & world's end girfriend, az american dollar, és akkor még a magyar possével folytatódott; odaadtam neki. arrébb ment, lefeküdt a fűbe, és nézte a csillagokat. húsz perc múlva úgy jött vissza, hogy majdnem belehalt. max hangerővel, odafigyelve az első szám tényleg majdnem öl; ahogy nekem az utolsó négy is.

a cím kim ki-duk gyönyörű filmjéből van, a tavasz, nyár, ősz, tél, és aztán tavasz-ból. a filmben egy kisfiú, puszta játékból kavicsokat köt egy halra, egy békára, és egy kígyóra; látva ezt az őt nevelő szerzetes, amíg alszik, a hátára köt egy követ, és azt mondja neki, hogy csak akkor fogja leoldozni róla, hogyha megkeresi és megszabadítja őket a kavicsoktól; ha azonban valamelyiket holtan találná, akkor egész életedben cipelni fogja a szívében azt a követ. persze a béka él, de a hal és a kígyó már elpusztult, mire megtalálja a kisfiú; a kisfiú, hátán a kővel eltemeti őket, és keservesen sír. a rengeteg szimbólumra épülő film többek között erről a két kőről szól; és arról, hogy ezeket a köveket tényleg életünk végéig cipelni fogjuk. a kövek meg ugye rocks, tehát rockzene, iszonyúkreatív, nem?, jézusom.

régebben, még pécsen is akartam csinálni egy 'rock' mixet, ugyanezzel a címmel, amivel el is készültem, bár kimondottan nem lett jó. szétesett, sehogy nem állt össze, hiába voltak benne jó számok. abban még egy csomó dal is benne volt, többek között az archive again-ja, ami szerintem maga a tökéletes post rock (az eredeti tizenhat perc!!), vagy a sigur rós viorar vel til loftarasa-ja, amit szintén az esszenciájának tartom annak, ami nekem a post rock. viszont most nem akartam hogy legyen ének, így ezek kimaradtak, mint ahogy a gregor samsa meg a kwoon is, pedig őket nagyon sajnálom. nincs itt rengeteg fontos előadó és szám is, egy post rock rajongó tuti dobolna a fejemen, mert hiányzik például a caspian, vagy a 65daysofstatic; bár én legjobban a lymbyc systemet, a fuck buttonst, és a samuel jackson five-t sajnálom. ezekkel nem akarlak fárasztani, pusztán azért mondom őket, mert ha esetleg tetszene a stílus, és még nem ismernéd (ami meglepő lenne, lévén valami elképesztően divat lett a post rock manapság), akkor ezeket az előadókat is mindenképpen hallgasd meg.

a muszáj herkulest a képzelt városnak köszönhetem, bár kellően giccses, és közhelyes egy latinovits hangot berakni egy kiállásba, de engem konkrétan a padlóra küldött, hiszen mi más, ha nem ez a post rock: 'szeretném már magam utálni / de, istenem, ők is utálnak: / nem szabad, nem lehet megállni'. a képzelt város szám nagyjából a miksz közepén szólal meg, így afféle mértani középpontja, meg kerete is ez a vers ennek a mixnek.

szeretnék még egyenként számokról beszélni, hogy melyik miért, de az jobban érdekelne, hogy neked mi miért, ha, és hogy melyikről mit gondolsz dehát ezt hogy tudom meg. tehát tessék tracklist:


a mono meg a világvége barátnője a fájdalomról akartak egy lemezt csinálni, ez a palmess prayer. az egész album ilyen dobozosan, és tompán szól, és az egészet végighallgatni olyan, mintha egy késsel vagdosnád a szívedet. én megőrülök ettől a hármas résztől, a teljes változat 17 perc hosszú, és olyan mintha átrohanna rajtad egy bölénycsorda.

az amarican dollar a chill outot keveri a post rockal, már ha lehet ilyet mondani, mindkét kifejezés inkább káromkodásnak hangzik, a végeredmény viszont gyönyörű, a címéért különösen rajongok, hogy lehet lassan várni?

a címek gyakran zseniálisak a post rock számokon belül, a maybeshewill-nek már a neve is. ők erősen filmorientáltak, ez a cím a vanillia égboltból van, nekem a legjobban az tetszik benne, hogy olyan mintha aphex twin csinált volna remixet valami rock számnak (és nem csak a csilingelés miatt).

a címeknél a sulykot egyértelműen a red sparrowesék vetik el, a teljes számcímeik gyakran három, négy (!) sorosak, és ironikusan tombol bennük a post rock túlzása; ez a szám viszont főleg a basszusfutama miatt érdekes, ennél jobb basszus játékot én nem nagyon hallottam.

az őszi projekt negyedik dalát a silent balleten hallottam, és iszonyúan tetszik a sodrása, olyan mintha valami megvadult hadsereg masírozna szépen, lépésben át egy erdőn.

az in the wake of giants számban pedig számomra a dob a lényeg, rajongok a dobosukért, elképesztő hogy mit művel ez a fickó a doboknál, próbáld meg leutánozni a kezeddel, ha épp a bkv-n ülsz, tuti hülyének fognak nézni.

a this will destroy you-tól nehéz volt választani, de talán mégis ez a legnagyobb kedvencem. van ebben valami filmzenés, valami megnyugtatóan drámai, ha mike oldfield nem hülyül meg teljesen, talán ő csinálna hasonló zenét, de nem így történt. a mixelés miatt meg elnézést, de egy kis visszavevést is akartam.

a godspeed you! black emperror annyira atyaúristen a postrockon belül, hogy beszélni nem érdemes róla, mindenki másért szereti, én az alvásért rajongok, a teljes húsz perc, tételekre van osztva, nekem ez a kedvenc részem, egy kicsit olyan mintha a sigur rós pink floydot játszana, ami egyébként nem is feltétlen elképzelhetetlen.

a magyar posse neve valószínűleg nem véletlenül magyar, hiszen finnek, tudniuk kell magyarul. erre a számra viszont tvisztelni is lehet, hát még lovagolni, a kevés postrock számok egyike, amitől kimondottan boldog leszek.

a következőről viszont nehéz mit mondani. annak idején ez a szám rángatott bele a postrockba. a pg.lost azóta se csinált ekkora mestermunkát, de ha valakinek így egy számban kellene megmutatni, hogy mi az a post rock, biztos ezt választanám. a gitártéma ráadásul baromi ismerős, de épp annyira, hogy még jobban tetsszen; a megakadásos csönd pedig, pedig hányszor elsütötték már, itt valami elképesztően jól működik.

a lemez közepe a képzelt város, magyarok gyerekek, és jók, mi a fenét akarunk még. ráadásul ingyen van a lemezük, kellemesen fogyasztható, vigyétek! sajnos itt van egy kis gikszer, én még a mastereletlen demo változatot használtam, pedig az albumon sokkal jobban szól, plusz szegény latinovits hangja is tisztább. tessék azt is meghallgatni.

az isten egy asztronauta daniken könyvéből vehette a nevét, viszont nem csinál olyan rossz zenét, mint amilyen rossz könyveket ír daniken. tőlük is mindenki mást szeret, ők talán az egyik legpopulárisabb képviselői a postrocknak, egy időben nagyon kedveltem őket, főleg amiatt, ahogy használják az elektronikát, ez a szám viszont mégis az akkordbontása miatt maradt meg, az utolsó percet tök jó lehet zongorázni, olyan mintha egy végtelenül romantikus nagymama ülne a zongora előtt, a háttérben meg az elvadult unokái zúznának, kísérve a nagyit.

hasonló a helyzet a következő collapse under the empire-vel, őket annyira nem ismerik még, én nem értem miért, ez a szám például szerintem kimondottan slágeres, márha lehet ilyet mondani. itt a zongoradallamot próbáld meg lejátszani a levegőben, főleg tömegben hatásos, lehet megvernek, vagy bevisznek valahova.

a piano magic az egyik kedvenc zenekarom, és csak annyi köze van a postrockhoz, mint bármi máshoz, az ambientől a rockon át a pop-ig. ez a szám viszont meghatározó volt még az írországi időkben, nagyszerűen lehet rá nekiiramodni, és futni, futni a fenébe, mint ahogy a címe is mondja.

a hozzáértők szerint a mogwai sátánfélése az egyik legnagyobb mestermunka a post rock történetében; ebben már csak azért is lehet valami, mert én is nagyon szeretem, még úgyis, hogy egyébként különösen nem tetszik. ez is majd húsz perces, tehát csak egy ízelítőt kapsz belőle. van benne egy iszonyú baljóslatú közeledés, főleg a teljes változat utolsó tíz percében, ami ide sehogy nem fért volna bele. cunningham klippet képzelnék rá, amolyan come to daddy folytatást.

a worrytrainnak megint nem sok köze van a postrockhoz, még akkorse, ha ez a száma szerintem tökéletes postrock; én viszont főleg az intrójáért szeretem, olyan mintha egy korabeli jean michel jarre téma lenne, az meg külön öröm ebben a fickóban, hogy mandolint használ.

a mix egyik legjobb címe a sleepmakeswavesé, egy nap majd tényleg megtaníthatnál már, hogy elengedjem a félelmeimet. az epikus postrock gyönyszeme, ráadásul hivatalosan is ingyen van. erre például keringőzni lehetne, bár azt csak akkor merném megmutatni, hogy hogy, ha senki nem látja.

az egyik legnagyobb kedvencem következik. egy igazi postrock rajongó persze ezért is megkövezne, hogy a post rock másik atyaúristenétől, az explosions in the sky-tól pont egy remixet rakok be, ráadásul egy olyan remixet, amiben semmi nincs abból amiért az eits-t szeretni szokták; de sajnálom, nekem a kedvenc lemezem tőlük pont a remixlemez, amiken olyanok dolgoznak egyébként mint a four tet (!), vagy az adem (!!). az eredetiben ez a dallamtéma szétesik, itt viszont egyben van, és bár az elején szokatlan volt ez a barkácselektronikai alap, mára már rajongok érte. külön vicc, hogy a remixet készítő peper chase saját dolgai számomra hallgathatatlanok.

egyszer azt mondtam erre a grails számra, hogy olyan mint egy szeretkezés, és továbbra is tartom hogy van benne valami. a mélységében mindenképpen. elképesztően jó a lüktetése, a sebessége, a sivatag jut eszébe az embernek róla, ahogy átfúj rajta a szél, vagy helikopter, ráadásul a ronroco használata miatt még gustavo santaolalla is eszembejut, elképesztő, belső orgazmus. helyesbítek, ez a szám olyan, mint egy sivatagi szeretkezés, natessék.

ezt a számot a monának köszönhetem. azonkívül, hogy ő az egyik kedvenc fotósom, pedig még nem is tud róla, egyszer a lastfmjét böngészve láttam meg, hogy vagy százszor meghallgatta ezt a számot, főleg egymás után. a silver mt zion számomra külön fogalom, én nem is a postrockba tenném, ha tenném valahova, ez az elképesztő című lemez tökéletes filmzenéje a becsukott ajtós nagyvárosi szobamagánynak; és erre tessék, kinézel az ágyadból, és tizenhárom angyalt látsz, amint őrt állnak körülötte. fene tudja melyik világban vagy még ezek után, azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy ez a szám számomra olyan, mintha a múm zseniális finally we are no one-ről maradt volna le, de azt már nehezen tudnám megmondani, hogy pontosan miért.

és végére a szentimentális, romantikus kisfiús lelkem is jóllakik; az előző számnál meghaltam, ez meg valamiféle felhők közötti lebegés. elképesztően szeretem ezt a számot, hiába ilyen egyszerű; ha úgy hallom vallomás, ha úgy hallom ígéret, ha úgy hallom altató, ha meg úgy, nyugtató. a balmorhea se post rock egyébként, inkább a clogshoz van köze, és ahhoz, amire jobb híján kortárs zenét lehetne mondani, mindenféle egyéb stílusmegjelölés nélkül. ebben a számban van valami időtlen is, mintha nem is feltétlenül mostani lenne, hanem akármikori; a középkorban is el tudnám képzelni, hogy egy lány ablaka alatt ül egy fickó, és eljátssza ezt a dallamot. én meg borzasztóan szeretnék így gitározni.

úgy én is herkules lehetnék, bár ha bús haraggal is, de mondhatnám hogy 'jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohase meghalni'.

a képek netghostól származnak, aki mostanában alig csinál valamit, és nem válaszol az emailekre, ettől függetlenül zseniális photo stoppos, amikor utoljára beszéltünk, vagyonokat keresett vele valami amerikai dizájn cégnél. ha úgy érzed hogy postrockból neked ennyi nem elég, felhívom a figyelmedet a beautifull noise című blogra, ami jó, az nagy valószínűséggel itt van.

cottonbelly - x amounts of niceness

hogy a 'marci vaze, te összevissza beszélsz' falra egy újabb strigula kerülhessen, ha legutoljára sárról, hidegről, és szomorú zenékről beszéltem, most ideteszek egy forró, tengerpartos, rasztahajú, fenékriszáló albumot.

(ha a kurzor bemutat a képen, az nem lehet véletlen...)

cottonbellyről van szó, aki így lehet hogy nem mond semmit, de hátha így hogy stuart matthewman. ha ígyse, akkor a gazda szabad; a figura a sade zenekarának volt oszlopos tagja. aki viszont még azt se tudja, hogy ki az a sade, fusson hátra bepótolni ezt a nem átlagos mulasztást, hogy aztán rájöjjön hogy a smooth operatort úgyis ismeri. a világ egyik legszebb énekesnőjének a háta mögött állni eleve nem lehetett rossz móka, de a mi stuartunk amúgy se unatkozós típus; azonfelül hogy ő felelős a jellegzetes füstös-dubos-soulos hangzásért a sade dalokban, ráadásul ő fújja azt a bizonyos szaxofont is, - amitől a világ jelentős mennyiségű boldog párkapcsolatban élője néz egyszerre egymásra, majd az ágyra, ha meghallja, - megtanult gitározni, dobolni, kiköltözött jamaicába, a többi sade zenekartaggal csináltak egy zenekart sade nélkül, mert úgy látszik a világ egyik legszebb énekesnőjének a háta mögött se lehet mindig jó állni, sweetback néven, amivel csináltak egy elképesztően jó lemezt, ami e sorok írójának mai napig is az egyik titkos utcán járó lemeze, meg egy kevésbé jó, de legalább sikeresebb lemezt, azonfelül csinált pár filmzenét, besöpört egy grammyt, meg persze producerkedett is, többek között a selyemhangú maxwell-nek, meg az örök viccesfiúknak, a fun lovin' criminalsnak; és közben cottonbelly néven néha kiadott beszarás jó dubzenéket, amik rendre meg is jelentek mindenféle válogatásokon (pl a cafe del maron), és remixelt is, hasonló felfogásban.

a cottonbelly néven kiadott dolgait fogja most össze egy csokorba ez az ajnározott album, mint ahogy az alcím is mondja, 1993-tól 2004ig. az már az egyik beszarás, hogy ha egyben hallgatod a lemezt, és nem nézel utána mi szól, abszolút nem hallod az éveket; mindegyik kurvajó, legyen az idestova majd nagykorú, vagy csak fiatal gyerek. pedig érdemes a számokat is átböngészni; a pár saját szám mellett olyan előadókat találsz itt vattával tömve (cottonbelly!) a már emlegetett sade és maxwell mellett, mint gregory isaac (!), vagy a mindenki repülő cirkusza, a cirque du soleil, vagy az itthon inkább wamdue projectként ismert gyönyörű deephouseket gyártó ananda project. én a redhot femi kutinak készített emléklemezén megjelent sade remixét hallottam először, és teljesen elájultam tőle; ennyire gyönyörű, finoman lüktető, némi raggás színnel ellátott remixet azóta se hallottam, ha egyszer meghallgatod te is, nem fogod tudni újra betenni az eredetit, annyival jobb ez. ráadásul ennek a bizonyos sade remixnek a teljes változatát találod meg ezen a lemezen, ami sehol máshol nem jelent meg. nemmintha ezt a válogatást sok helyen kapni lehetne; becsüld meg ezt a bejegyzést, mert baromi ritka cuccot kapsz most előkarácsonyra. csak pár példányban jelent meg, és jellemző, hogyha utánanézel blogokon, vagy a lastfmen, azok a szerencsések, akik birtokolják, mind ódákat zengenek róla.

van is miért, pedig a képlet nem bonyolult; sok dub, (néha konkrét dubstep is!) konga, némi reggae, meleg, vastag basszusok, némi funkal feltöltve, és mindezekre egy csipetnyi akusztikus gitáros balári hangulat. a végeredmény viszont tökéletes; pihentet, de nem elaltat, lassít, de nem szomorít, egy picit megtáncoltat, de nem idegesít, és mint minden jó zene, ha hagyod, elvisz, ez esetben innen kurva messze, ahol sosincs tél, ellenben van tenger, homok, órákig nézhető felhők, és falatnyi ruhákban napozó örök szerelmesek. az egyik legjobb downtempo album, nincs mese, egyetlen baj vele, hogy persze nem itt, és nem most kéne hallgatni, de van annak némi perverz bája, amikor mondjuk a másik kedvencemre, az i hear you dreaming dörmögő alapjára taposol a téli pocsolyákba.

a zenékről meg a decemberről

úgy látszik túl sok zenét hallgatok. legalábbis ez az egyetlen racionális magyarázatom arra, hogy miért nem keményedett meg bennem az, aminek nem csak a koromnál fogva, hanem az elkövetett hibáimból kiindulva is meg kellett volna keményednie. korom teljesen lényegtelen, magamnak is akkor mondok igazat magamról, ha másnak mondom, és nemrég azt írtam a véletlennek, hogy a korom azért teljesen lényegtelen, mert hol aludtam, hol előresiettem, hol lemaradtam, és hát nézd, tényleg. a hibák viszont, a hibák, amiket épp azért kell elkövetni, hogy elkövetésüktől megkeményedjen az, ami megakadályozza az újbóli elkövetésüket.

csakhogy bennem nem alakult ki semmilyen védelem, hiába hát a hibák. sőt, bár borzongok a gondolattól, de úgy érzem nem is fog már, maradok míg vagyok, ilyen puha és védetlen. azt hiszem erről többek között a zene tehet. a hibák előtt, után, között, és alatta is, folyamatosan szólt körülöttem a zene. és sajnos, olyan zene. ezzel azt akarom mondani, hogy sajnos bennem csak az olyan zenék tudtak igazán gyökeret ereszteni, amik feloldották ezt a bizonyos keménységet; és persze soha nem teljesen, csak sárszerűvé puhították, ragadós meleggé, amikbe újra és újra beleragadok.

én tisztelem és becsülöm mindent, ami jó zene, így a boldog és életigenlő zenéket is, amik nemcsak azt képesek kihozni belőled, ami benned van, hanem ha jókor hallgatod, még azt is, ami nincs; a falak kirúgása, felrúgása, lerúgása, tágítása azt hiszem csöndben elképzelhetetlen. ezek a boldog zenék meghatározták ezeket a pillanatokat, amikor épp képes voltam a falakkal foglalkozni, és ezért hálás vagyok nekik; de aztán magamra hagytak, mint gyönyörű, de persze hűtlen szeretők. ilyenkor aztán szégyenszemre visszakullogtam azokhoz, akik igazán szerettek, akik igazán törődtek velem; a hangokhoz, amik hangot adtak a könnyeknek, dallamot a fájdalomhoz.

emlékszel? 'az a te bajod marci hogy túl sok szomorú zenét hallgatsz!'.

az bazdmeg, az. így nem keményedett meg bennem az a talaj, amire a boldogságot kellene építeni, kősziklára, mint mondta volt az úr, nem homokos tengerpartra. és ha olvasod ezt a baromságot, ha ismersz engem, ó te szegény, mindkét esetben, akkor tudod, hogy én tengerparton sátoroztam, és vigyorogtam, ha sütött a seggemre a nap, és nyavalyogtam, ha eláztam; és nyilván, logikusan az utóbbiból volt jóval több. és most itt a tél, ti nem tudjátok, de én érzem, hogy belőlem jön, ha kinyitom a számat, kiszökik, és elárasztja a világot, hiába paráztok a globális felmelegedéstől, úgyis megfagy minden, amire ránézek. a boldogság, ha nem vagy itt, semmit nem tanít.

és bár rázom a seggem, és szörfölök az életen, nekifeszülök kirepülni a fészekből végre, de a csapkodásom nem repülés, csak különbözőféleképpen sikerült zuhanás. és a hideg, becsapott, csalódott sáros földről csak a szomorú, jól ismert dalok tesznek vissza a fészekbe, melegbe. utálom őket ezért; mert csak itt érzem otthon magam igazán, itt, ebben a ragadós, sáros ágyékmelegben, ezekben a zenékben, amik nagy, puha kék egekről szólnak, amelyen aranylón megy lefele a fájdalom, a szürkületbe, sötétbe.

emlékszel? 'neked mindig fáj valamid.'

és december van, az ajándékok hónapja. december, karácsony, és ez nem egy vigyorgós, csintalankodós karácsony lesz. a zenék miatt lehet ez is, más racionális magyarázatot nem találok arra, hogy még mindig nem keményedtem meg annyira, hogy ne féljek a karácsonytól. de mindegy is ez; december van, ezért azt szeretném, ha kapnál tőlem te is, te, te szegény aki vagy olvasol, vagy ismersz, melyik a jobb, te szegény, valamit; és mi mást kaphatnál tőlem, ha nem betűket, vagy zenét. és betűkből ennyi, most ennyi, tényleg elég. így decemberben ha írok is, abban lesz zene, puhítson téged is, vagy fagyjon benned is szép keményre, jöjjön már el az a kurva tél, a sár helyett; az a képeslap tél, ami fehér, és tiszta, és betakar mindent, ünnep csillog rajta, gyertyák, őzgida szemű őzgidák, és persze a meztelen angyalok.

ez a bejegyzés is tele van zenékkel. a következő is tele lesz, ha sikerül. várjatok hibák!, csak beteszek valami zenét, aztán jövök, hogy újra meg újra elkövesselek benneteket.