2010. január 30., szombat

januári adag - világosabb oldal

gyere luke, itt a te helyed, ne kövesd apádat; és ha már a sötét oldalon hátulról mentünk előre, akkor most fordítsunk a világ szegletén, és kezdjük rögtön a legjobbal, és úgy menjünk visszafele. a bankártyások továbbra is tartsák életben a zeneipart, a többiek pedig még mindig a képekre kattintgassanak, és közben szégyelljék magukat.



részemről a januári nagydömping legjobb lemeze egyértelműen az új four tet, a beszédes című there is love in you. az úriember kieran hebden néven látta meg a nagy világot, és ha azt gondolnánk hogy ezzel a névvel sehova nem lehet jutni, azért kellett a four tet alteregó, ebben is tévedünk; a saját nevén steve reiddel közösen szabad jazzt játszanak a szó szoros értelmében, és ráadásul még hallgatható is (szoszó), sőt, ha épp olyanod van, még jó is. a szabadság kifejezés egyébként amúgy is találó a four tet dolgaival kapcsolatban, az embernek olyan érzése van a zenéjét hallgatva, mintha ez egy neveletlen, kezelhetetlen, kócos gyerek játszadozása lenne, és valószínűleg nem is tévedünk nagyot. amolyan rajzfilm zene ez, színes, rajzolt világban kétdimenziós alakok vörös szívekkel szeretnek, a levegőben sétálnak egy darabig, mielőtt leesnének, és simán túlélik ha kilapítja őket egy úthenger. az az igazán vicces a four tet számokban, hogy mindezek mellett baromi nagy fegyelem és matek is van benne, egyetlen hang sem szólal meg feleslegesen, az összes bohémnak tűnő ritmus, hangjáték nagyon is ki van számítva; mondhatni egy profi kisfiú zsenizése. ez a hebden baromi nagy csóka egyébként, most nézd meg, ha lány lennék, akkor az ilyen csávókra buknék, ha meg választhatnék, szívesen lennék ő, sőt, amikor hülyéskedtünk a harcosok klubja baromságával, hogy melyik híres embert hívnád ki, és mi ezt átnyomtuk zenészekre, én vele bunyóznék, meg tom waitsal. az új lemezben az a poén, hogy egyrészről az egyértelmű volt hogy jó lesz, mert szar fourtet album egyszerűen nincs, még az első, a dialogues se, csak sokat kell meghallgatni, hogy megszeresd; másrészről viszont én eleve úgy készültem rá, hogy nem fogom szeretni. a buriallal közös ep már sejteni engedte, hogy ez a rosszcsont kezd egyre jobban belemenni a minimálba, a beharangozó love cry maxi csak rátett erre egy lapáttal, aztán a much love to the plastic people című kvázi promóciós mix pedig egyértelművé tette, hogy itt bizony épp hogy nem technot kapunk. ráadásul engem bosszantott ez a fene nagy divatossága is, nagyon megy a dubstep és a minimal mostanában, fene gondolta volna hogy a four tet trendi akarna lenni. persze nem ez történt; ez a ravasz úgy játssza a piperkőcöt hogy közben a szeme továbbra sem áll jól, vagyis hű marad önmagához. a tempó végig up, van itt dubstep, meg négynegyed, tulajdonképpen tényleg egy aktuális tánczene albumot hallunk, de mindegyiket úgy átpiszkálja ez a kócos ördög a saját szájízére, hogy utánozhatatlanul four tet lesz a vége. az külön élmény például, hogy a sima lábdobos négynegyed alapból mennyi mindent hoz ki, hányféleképpen variálja meg, elképesztő. az olyan megoldások, mint a this unfolds (ami az unspoken párja szerintem, nem csak a címe miatt) triphopos grúvjából átváltó négynegyed, vagy a circling pillanatnyi szünet utáni újrakezdése mind olyanok, hogy az embernek akaratlanul is mosolyogni támad kedve. egy nagy boldogságroham egyébként ez a lemez, és furcsamód még így is, sőt épp ezért tetszik, pedig eddig pont a sötétebb (unspoken, my angels back and forth, they all look broken hearted, and then patterns) csínytevéseit bírtam jobban négytetnek. érdekes a helyzet ezzel az új lemezzel egyébként, mert összességében, egyben hallgatva talán eddig ez a legjobb four tet album, főleg mert egy hangulatot visz, és a többihez képest egységesebb, így kevésbé leterhelő, vagy fárasztó; mindezt úgy, hogy közben én csak két számot tudtam igazán megszeretni, igaz, abból mind a kettő beszarás, az egyik az animal collective summertime clothes utáni második beszarás boldogságzene a circles, és a szintén emlegetett this unfolds. a maradék számok viszont egységesen jók, napfényes rajzfilmesek, még a szétesett női énekfoszlányokat is megtudtam bocsátani neki, pedig első hallásra arról is azt hittem hogy nem fog tetszeni.



a második helyen egy olyan zenekar új lemeze áll, ami annyira meghatározó számomra, mind zeneileg, mind felfogásilag, hogy azt pontosan el se tudom mondani; hogy igazán képernyőt karcoló faszágokkal jöjjek, a massive attack az én beatlesem, vagy az én mozartjom, hihi. az mindenesetre biztos, hogy nem így, nem ide, és nem ezeket írogatnám, ha annak idején nem a massive attackba zúgok bele, hanem mondjuk. bár mi más lehetett volna? hát a tankcsapda! na erről ne is beszéljünk többet, úgy se találom a protectionos pólóm. az új massive attackra hét évet kellett várni, mint ráchelre, de, és ezt pont ráchelről tudjuk, ha az ember tudja mire vár, akkor még újabb hét évre is telik. a filmeznék, meg a collected után csak annyit lehetett biztosan tudni, hogy a massive attack nem hülyült meg; bár egyik sem volt eget rengető, de mindegyik volt annyira jó, hogy legyen miben reménykedni. azt lehetett még tudni hogy horace andy biztosan lesz, elisabeth fraser pedig biztosan nem lesz; annak aki ott volt azon a bizonyos koncerten a pecsában, amikor mezítláb, terhesen énekelte a teardropsot, nyilván érhető lesz, miért. aztán jött a splitting the atom ep, amivel elég nehéz volt mit kezdeni, továbbra is csak azt bizonyította, hogy valami lesz, legalább lesz, a sok ígérgetés után. és most meg itt van, és mit ad isten, még mindig nem tudok vele mit kezdeni. jók a konkrét kritikák, meg megmondások, de pont a heligoland esetében nem igazán lehet használni őket; nem mondhatom hogy az új lemez szar lett, mert nem lett konkrétan szar, azt se mondhatom hogy jó lett, mert nem lett konkrétan jó, közepes se lett, mert annál mintha több lenne benne, de mondom, az isten tudja, nehéz mit kezdeni vele. ez persze, hogy egyértelmű definícióknál maradjunk, mindenképpen jó; nem adja magát könnyen, küzdeni kell vele, mért, mégis mit vártál? persze egy protectiont vártál, egy safe from harmot, egy group fourt vártál, vagy legalább egy live with me-t; igen, ilyen értelemben egyértelműen rábasztál. helyette kaptál mást, amihez idő kell hogy tudj vele mit kezdeni, idő kell hogy egyáltalán meg tudd ítélni, meg tudd emészteni. én még csak ott tartok, hogy bár martina topley bird jó, eddig is szerettem, de a massive attack életműhöz képest a két közös szám meglepően gyenge; a paradise circus tényleg a legkönnyebben fogyasztható, nagyszerűen működő dal a lemezről, belemegy, és aztán ott tapsol a füledben, a végén kibontakozó hegedűk pedig annyira massive attackosak, annyira sly, meg craig amstrong, meg az, ami benne van ebben a majd huszonkét évben, hogy könnybe lábad az ember szeme; hogy tök jó az elbow énekese, meg a gorillazos damon is, az utóbbi számát egyébként még lehet hogy nagyon meg fogom szeretni, bár főleg a portisheados adrian gitárjátéka miatt; de egyenlőre ami úgy igazán, viszont az legalább nagyon odabasz, valahogy úgy, ahogy az egész lemeznek kellett volna, az a záró atlas air, aminek a szintifutamai mintha valami ravekorszaki német tranceból lenne kiemelve, és a basszus futammal karöltve még első hallásra is lúdbőröztető. itt tartok most az emésztésben, hallgasd meg te is, és mond el, hogy te hogy, és hol tartasz; nem lennék meglepve, ha neked egészen máshogy jönne le. még annyit, hogy van hozzá már most remix ep (többek között sakamotoval!!) de ha minden igaz, akkor a burial csinál hozzá egy teljes remix lemezt, valahogy úgy, mint annó a no protectiont a mad professor.



a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése, és zenei áll leesése egy emancipator nevű kiscsávótól jött (akiről azt kell tudni saját definíciója szerint hogy gyorsabban mászik fára mint bárki más) a gyerek a huszas évei elején jár, mégis csinált egy olyan lemezt, amilyet annó a yonderboi, vagy a bonobo; pont abban a stílusban mutatott újat, amiben elvileg már nem lehetne, vagyis a downtempo - chill vonalból. igazából persze semmi új nincs benne, azonfelül hogy meglepően jó, ráadásul, mondhatni vidám, vagyis ilyen kellemesen borongós, és minden tekintetben pihentető, igazi chill. gitárpengetés, prüntyögés, némi hip hop alap, de csak finoman, a blockhead is eszembe juthatna, ha már a bonobo is ninja tune-s, és hangulatra talán még a bent, csak itt hangminták nélkül. ez az a fajta zene, amit mindenféle megerőltetés nélkül lehet órákig hallgatni, és érezhetően javul tőle az ember közérzete; semmi izzadságszag, erőltetett művészkedés, és nyúzott szívfájdalom; olyasmi, mint egy hóeséses vasárnap délután, amikor szánkóztok a domboldalon a szomszéd kislánnyal, és csak akkor szomorodsz el, amikor ő elmegy. ez a kiscsákó csinálta az egyik legelképesztőbb mashupot is, a sigur róst hozta össze a mobb deep-el, és ennél csak az viccesebb, hogy még működik is, sőt. mindenfajta jogi macerák miatt (érsd nem volt pénz, azaz kiadó) tulajdonképpen csak tavaly, illetve félig 2008ban jött ki a debüt lemeze, ami már kétezerhatban is megvolt; így látszólag baromi hamar, de tulajdonképpen jó négyéves munka után jött a folytatás, amire mindazok jócskán felkapták a fejüket, akik elhagyták az állukat az elsőtől. és láss csodát; a safe in the steep cliffs is jó, ugyanúgy, ugyanazt tudja, mint az első. persze épp ezért annyira már nem lehet szeretni, mint az elsőt, a pofára esés itt elvárt dolog, kezünket már magunk elé kapjuk esés közben; de hát annyi baj legyen. még mindig főleg téli tájakon járunk, szikrázó hóban, erdőben, nagy, tiszta havas mezőkön, de ha az első lemez olyan volt, mintha hegynek mennénk felfele, ez, hiába a címe, inkább hegynek lefele, utazás a hegy lábához, a tavaszi rétekhez, ahol már nem csak fehér, zöld is van. nagyon számot se lehet kiemelni, egységesen jó, csakúgy mint az első, talán az all through the night viszi a prímet elsőre, meg az ares is bosszantóan nekem való (amit egyébként a misnomer is telepofázik). amikor ezt írom, odakint vastagon hull a hó, a globális felmelegedés épp hóembert épít, és ha nem a szoba szomorúságot választod, hanem a meleg mosolyt, ami olyan nagy kincs télen, meg a téli fényt, és hóbahempergést, akkor kitűnő aláfestő zenét kaphatsz az új emancipatortól. de valószínűleg tökéletesen működik majd egy esős délutánon is.


az american dollar egy érdekes, meglehetősen eredeti formáció, talán épp azért mert iszonyúan elcsépelt stílust próbálnak párosítani; a post rockot a chill out-tal; talán legközelebb az album leafhoz vannak, nofene, mégis ők kerültek a fényes oldalra, szegény album leaf meg a sötétre, bár az is igaz hogy az utóbbitól jóval többet is vártam, ezért a csalódás, az american dollartól meg kb azt kaptam amire számítottam. ez a párosodás hol jól (lásd az utolsó mikszen is szóló slow wait-ot) hol kevésbé jól sikerül, én igazán eddig a tavalyi ambient átdolgozásokat tartalmazó lemezüket szerettem meg, de a memory stream is kitűnő. és most itt az új, az atlas, ami valahogy a kettő közé lőhető be. érezhetően több rajta az elektronika, meg az ambientes, úszkáló megoldás, viszont a gitártépés sincs nagyon visszafogva, ettől a végeredmény is ilyen felemás. igazából nem nagyon tudom eldönteni hogy szeressem e vagy ne ezt az új lemezt, de mivel a pozitív oldalra került, ezért talán inkább a szeretés felé billen a mérleg. semmiképpen se rossz lemez, de az is igaz, hogy nem is nagyon jó; vannak rajta kurvajó pillanatok, a kimondottan album leafos shadows például, és kurvára elcsépelt, giccses, sőt fárasztóak is. egyben viszont mégis inkább kellemes az összkép, és mindig van egy olyan csilingelés, vagy gitár pengetés, amire felkapod a füled, így nem is alszol el feltétlenül, ellentétben a másik oldalon emlegetett album leaf-al. ezt a fajta zenét egyébként legjobban egy pannónia motoron tudnám elképzelni, hátsó ülésen ott ül ő, ki ő, éjszaka van, valami kellemes kertvárosi nagyvárosban, ahol hosszú utcák vannak, és szép fények, a hajunk lobog, a motor dohog, a szívünk meg egy ütemre dobog, látod amilyen giccses ez, annyira jó is lenne, na hát így van ez ezzel az american dollar lemezzel is.

3 megjegyzés:

hamvazószerda írta...

emancipator! hallod,ilyen kurva jót régen hallottam,köszönöm

Névtelen írta...

Koszonom, hogy egy erdekes blog

pafff írta...

Az új Bonobo – EyesDown kislemezről: http://www.bogrecast.hu/index.php/hirek/435-bonobo-eyesdown