a folyó

igen, azt hiszem, így volt, hogy elmentél, és mondtál valamit, hogy a Szajnába veted magad, valami ilyesmit, ezek a mondatok az éjszaka kellős közepén, lepedők és összetapadt száj között elkeverve, csaknem mindig sötétben, míg a kéz vagy a láb egy kis felülete a másik testét súrolja, aki nem is igen hallja, hiszen olyan régen nem figyelek már oda, amikor ilyeneket mondasz, csukott szemem túloldaláról jön ez, az álom felől, ami újra lefelé húz. így is jó, mit érdekel, hogy elmentél-e, hogy belefulladtál-e a folyóba, vagy még mindig ott járkálsz a rakparton és a vizet nézed, különben sem igaz, hiszen itt fekszel, alszol, szaggatottan lélegzel, de hát akkor el se mentél, amikor elmentél az éjszaka egy bizonyos pontján, mielőtt még belevesztem volna az álomba, merthogy mondtál valamit akkor, hogy a Szajnába ölöd magad, szóval megijedtél, lemondtál róla, és most megint itt vagy, csaknem megérintesz, hullámzó mozdulatokat teszel, mintha valami lágyan mozgatna álmodban, mintha tényleg azt álmodnád, hogy elmentél, és végül ki is értél a rakpartra, és belevetetted magad a vízbe. szóval megint, még egyszer, hogy aztán az idióta sírástól átitatott arccal elaludj, és aludj egészen reggel tizenegyig, amikor meghozzák az újságot a hírekkel azokról, akik valóban belefulladtak a folyóba.
milyen nevetséges vagy, te, szegény. a tragikus elszánásaid, ahogy mész, az ajtókon kopogtatsz, mint egy haknizó vidéki színésznő, az ember, aki azt kérdi magától, te vajon elhiszed-e a fenyegetőzéseid, a visszataszító zsarolásod, a szenvelgő, könnyektől, jelzőktől, vissza-visszatérő mondatoktól maszatos, kifogyhatatlan jeleneteid. tehetségesebbet érdemelnél, mint én, olyat, aki mindezt viszonozni képes, aki fel tud nőni ahhoz a tökéletes pároshoz, amelyet egy olyan férfi és nő választékos bűze leng körül, akik egymás szemébe nézve képesek egymást pusztítani, hogy így biztosítsák maguknak a legkétesebb haladékot, a túlélést és az újrakezdést, terméketlen, sekélyes igazságuk végeérhetetlen hajszolását. de láthatod, én inkább a csöndet választom, meggyújtok egy cigarettát, és hallgatlak, hallgatom a panaszkodásod (jogos, de hát mit tehetek), vagy ami még jobb, lassan elalszom, jól ismert átkozódásaid szinte álomba ringatnak, félig lehunyt szemem előtt egy ideig még összemosódnak az álom első rohamai hadonászásoddal, ahogy állsz a nevetséges hálóingedben az esküvőnkre kapott csillár fényében, végül elalszom, és- majdnem szerelemmel kell, hogy bevalljam neked- magammal viszem a mozdulataid és szemrehányásaid talán leghasználhatóbb részét, azt a pattogó hangot, ami eltorzítja dühtől elfehéredett szád. így gazdagítom saját álmaim, amelyekben, elhiheted, soha senkinek eszébe se jut vízbe ölni magát.
de ha már így van, megkérdem, mit keresel, itt ebben az ágyban, amit, úgy döntöttél, elhagysz egy másik, jóval tágasabb és tovatűnőbb ágy kedvéért. mert ez a helyzet, itt alszol, olykor megmozdítod a lábad, ami átrajzolja a lepedő képét, mintha valamiért haragudnál, nem nagyon, inkább olyan, mintha valami megkeseredett fáradtság lenne, megvető fintor az ajkadon, amely szaggatottan ereszti ki a levegőt, majd rövid kortyokban szippantja be, s azt hiszem, ha nem irritálnának annyira a hazug fenyegetőzéseid, már-már elismerném, hogy megint szép vagy, mintha az álom visszaadna neked valamit innen, erről az oldalról, ahol még lehetséges a vágy, sőt a megbékélés vagy egy újabb határidő is, valamit, ami kevésbé zavaros, mint ez a hajnal, amikor az első autók elindulnak, és a kakasok gyűlöletesen felfedik szörnyű szolgalelkűségüket. nem is tudom, már annak sincs értelme, hogy még egyszer megkérdezzem, hogy egy adott pillanatban valóban elmentél-e, hogy te voltál-e az, aki távozóban bevágta az ajtót, épp akkor, amikor én átcsusszantam a felejtésbe, s talán épp ezért szeretnélek megérinteni, nem azért, mert kételkedem abban, hogy itt vagy, valószínűleg egyáltalán nem is mentél ki a szobából, talán a szél csapta be az ajtót, csak álmodtam, hogy elmentél, miközben te azt hitted, még ébren vagyok, és az ágyvégéből fenyegetőztél kiabálva. nem ezért érintelek meg, de a hajnal zöldes homályában csaknem édes végighúzni a kezem válladon, ami megremeg és elutasít. a lepedő félig takar, az ujjam lefelé halad a torkod sima rajzolatán, föléd hajolok és beszívom éjszaka- és az orvosságszagú leheleted, nem tudom, hogyan de a karom átfog, hallom panaszos nyöszörgésed, miközben tagadólag ívbe feszíted hátad, de hát mindketten túl jól ismerjük már ezt a játékot ahhoz, hogy elhiggyük, át kell hogy engedd nekem a szád, ami egy-egy szót liheg, nem használ már, hogy kábult és legyőzött tested még harcol és megpróbál kitérni, hiszen annyira egyek vagyunk ebben a gubancos gombolyagban, ahol a fehér és fekete szál küzd egymással, mint két pók egy kancsó mélyén. a lepedő alig takar, s egy pillanatra látni engedi a levegőt, átszelő szélrohamot, ami aztán a homályba vész, meztelenek vagyunk mindketten, a hajnal beborít s egyetlen remegő anyaggá békít bennünket, de még mindig makacsul ellenállsz, összekucorodsz, a karod rákulcsolod a fejemre, majd, mint a villám, nyílik szét combod, de iszonyatos harapófogója rögtön össze is zárul, hogy leválasszon engem magamról. lassan kell, hogy birtokba vegyelek (jól tudod, mindig szertartásos kedvességgel teszem ezt), úgy fejtem le a karod szövevényét, hogy ne bántsalak, görcsbe rándult kezű, hatalmasra tágult szemű örömödhöz idomulok, míg végre a ritmusod lassú selyem-mozdulatokká, mélyen bugyborékoló mozdulatokká mélyül, alászállsz otthonomba, bizonytalanul megsimogatom a párnán szétomló hajad, a zöldes félhomályban csodálkozva bámulom a kezed, amelyről csöpög a víz, s mielőtt melléd csúsznék, tudom, hogy most húztak ki a folyóból, már késő, persze, ott fekszel a cipőktől és hangoktól borított rakpart kövén, meztelenül, hanyatt, vizes hajjal és tágra nyílt szemmel.

(julio cortázar: el ríó, imrei andra fordítása)

kiss judit ágnes: nincs új üzenet

nincs új üzenet, mondja a kötet címe, és mivel tényleg nincs, sőt, nem is lesz, gyerünk, olvassunk inkább gyorsan verseket. kiss judit ágnest (de jó annak akinek két neve van) az uv című versével ismertem meg, egy iwiw üzenőfal mondatból, és az élet úgy hozta, hogy tíz perc után már a kezemben volt a kötete. ahogy vagyok, nem csak én vagyok, ahogy vagyok, azzal más is vagyok, ahogy vagyok, azzal pont úgy vagyok, ahogy a 71 oldalon olvashatod:

megbuktam, Uram, mint már annyiszor,
és jogos volt, te sosem szadizol,
csak kérdezel, s én nem tudom a választ,
mert lusta voltam tanulni, és fáraszt
a sok olvasás, a korai kelés,
a gondolkodás, a jegyzetelés.

megbuktam, Uram, amit tanítottál
tíz hónapig, egy árva szót sem értek,
hiábavaló volt az összes órád,
a legkönnyebb szabályok ellen vétek.

látom rajtad, hogy csalódott vagy,
ahogy azt is, hogy bíztál bennem,
és jobban fáj, hogy nem teszed már,
mint az a szó az indexemben,
hogy elégtelen voltam hozzád,
és elégtelen annyi máshoz,
a kitárt szárnyú repüléshez,
a sebzéshez, a gyógyuláshoz,
nem ismertem fel a hamis szót,
sem a szívből kiszökkenő vért,
futom tovább köreimet
örök évfolyamismétlőként.

matrózblúzban, lehajtott fejjel
megyek az utcán, szinte sírva,
mit bánom, hogyha megbámulnak,
látják rajtam, ma volt a vizsga,

csak alakítom, átfogalmazom
azt az egy mondatot, mit neked mondok:
ha még nincsen túl késő hozzá,
Uram, adj még egy időpontot!

mi ez nekünk, iskolakerülőknek. pedig ő, tényleg sosem szadizik; csak olyanokat kérdez, amire nem tudjuk a választ. hátha ez a kötet tudja majd a választ, gondoltam, míg belevetettem magam, és aztán kiderült, hogy számomra a legerősebb része pont ezek a rövidülések maradtak, és judit vagy ágnes költészetére elég jellemző képet ad pár oldalról előrébb az ük:

mert mind elkurvulunk egy szép napon.
helyzetbe hozni van, akit nehéz,
de kialakul majd az olyan helyzet,
s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz,

amiért végül szétrakjuk a lábunk,
s ha van kereslet, áruba bocsátjuk:
hitét az egyik, tudását a másik,
és élvezkednek rajtunk megunásig.

ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem.
aztán nagyon. de végül megszokod.
próbáld azt mímelni, hogy élvezed,
s nem a leendő hasznot számolod.

legyél hétpróbás, ki tudja a módját:
forró lehellet, ha a szív hideg,
pergetik már azt az időt az órák,
mikor ingyen sem kellesz senkinek.

egy-két barát az utcán félrefordul,
apa és anya, mint mindig, megért.
hajnalban, ha az álmok vére csordul,
csak Isten kérdi néha meg, miért.

tehát ízig vérig nő írja ezeket a verseket, ráadásul főleg a nőiességről, az istenről, és a szerelemről; s ha vannak akik érdekeltek ezekben a dolgokban, azok főleg a nők, és a nőies férfiak, de ebbe ne menjünk bele. judit vagy ágnes néha ügyesen, néha kevésbé ügyesen egyensúlyoz a mondanivaló súlyossága, és a forma könnyebbsége között; valahol a kötet célja tényleg az lehet, mint amit szabó t. anna mond róla a holmiban hogy 'arra tesz kísérletet, hogy a nőieség sokféleségét egyetlen könyvben és egyetlen karakterben mutassa meg'; és ez bár magasztos cél, de gyakran kissé alantasan sikerül. pedig elég izgalmas a költőnőnk: egyetemi tanár, aki ráadásul oboa szakot is végzett - a magas labdát persze ő maga sem hagyja ki ezzel kapcsolatban: 'a kezemet, ahogy simogatott, / és épp elég hangszert és faszt fogott'.

asszondja már az elején, amikor épp bolondistókként dicsekszik: 'a folyóknak is új / irányt szab a dalom, / minden egyes szavam / világszabadalom.' (bolond istók dicsekszik, 19 old.) és ez teszik nekem; ez a cinikus, gézengúz kikacsintás, játszás; van benne valami varró danis ügyesség, blöffség, mondhatni geg; és máshol meg jónitomis odabaszás, keserű kurvaanyázás, szókimondás, amikkel elrejti a szív sebeit: 'ne ordíts, persze hogy fáj, meg van műtve. / az a dolga hogy fájjon, basszameg. / a tied meg hogy kultúráltan szenvedj, / és ne mozogj, és ne tépd fel a sebed. (...) háború van bazdmeg, nem érdekelsz senkit / kérj morfint, és fogd be. fáj tőled a fejem.' (frontkórház, 25 old.)

ezek férfiak (már amennyire egy költő férfi, igaz tomi?), judit, aki ágnes is, hozza a női oldalt, de ugyanakkor sajnos nem csak a naprakész közhelyeket, hanem a néhol már bántóan indirekt megoldásokat is; néha tényleg irodalom, de máskor meg csak ügyes, üres szavak, legalábbis nekem. nézd csak meg: 'lieben und lieben lassen /ez majd mindent megold / ha férfi vagy, légy majka / ha nő vagy, maja gold' (úttörődal, 24 old.) vagy ilyen mondatok mint amikor az előző kötetének irgalmasvérnője épp visszatekint: 'óvszerre nem költök már, / csak néha altatóra, / nézem a hintaszéket, / hol nagymama lettem volna.' (irgalmasvérnő visszatekint 78 old.) esetleg ilyen szintű örök igazságok: 'szép vagy mondják s azt gondolom / ne higyj sosem egy férfinak / ha épp erekciója van' (ronda capriccioso 4, 81 old.) de igazi multikulturális ez a nőiesség, itt a mátrix is: 'lassan önmagam árnyékává sorvaszt / ez a valóság a kék kapszulában' (sanzon a hazugságról, 8 old.) vagy akár a next: 'most nincs nyár és lehet, hogy már nem is lesz, / csak ez a bágyadt, elkésett tavasz, / az unicumról átszoktam a nextre, / hisz jön majd a következő pasas' (tangó lemondó, 83 old.)

jók ezek a rímek, az ember mosolyog is rajta, de versekhez talán kevés; nekem inkább csak mondatok tetszettek igazán, nem egyben a művek. kimondottan zavar, ahogy megidézi például attilát: '(...) mert már vérünk J.A-szintje / az élhető alá csökken (...) mennyei cinkosunk, add meg / mindennapi Attilánkat.' (nekifohászkodás, 117 old.) - bár igaz, megidézi máshogy is, a bábok között elalvó költőnő nagyon szép motívum a mágusban (37 old.): '(...) valahol egy vonat / már várt rá, de még velem maradt'. és erotikát is találunk bőven, méghozzá nagyszerűen, nézd csak ezt meg: '(...) a tenyered hevesen húzom ölembe, s a sorsod / sokezer vonalát figyelem a bőrőmmel, lassan szétfeszülő combbal, / s ujjbegyeidnek a rajzolatát látom, mint válik örök lenyomattá bennem' (szávitri, 36 old)

ügyes szavak ezek, mondom, de basszameg, nekem ez nem líra, hanem valami más. impozáns, hogy ennyi minden stílusba kapkod bele; van itt tangó, sanzon, blues, folk, népdal, de még pop is, ha engem kérdeznek, és zeneileg néznek; de nincs meg az a finomság, az a lebegés, amit például annyira szeretek tóth krisztina, vagy makai ida költészetében, és amiről azt mondom, hogy ez az, amit férfi így nem írhat. igaz, judit, aki ági, nem is ezt akarja elérni; azt hiszem ez az erőltetett szellemesség nem a líra hiányát akarja eltakarni, és nem is a kort, vagy a mai modern nő gondolkozását próbálja lefedni, hanem szórakoztatni akar, el akarja viccelni azt, ami túl komoly. jó ez a lázadás a konzervatív líra iránt, de csak akkor jó, ha nem lesz túl erőltetett, indirekt. van hogy sikerül: 'hol vagytok, szerelemeim drága / könyvéből kihullott lapok? / feri, kinek a szerszámára / akaszthattál egy kalapot? (...) hol a sietős zongorista, / ujján én és a fűr elíz?' (ballada a tűnt szeretőkről, 88 old.) jó hogy ennyiféle a nő, hogy tud múzsa, istennő, kurva, feleség, és ijedt őzike, vagy akár örök társ is lenni; de amit a férfi keres a nőben, az nem csak ott mélyen, 'négy ujjnyival a köldököm alatt (...) ketrecbe zárva mert nagyon veszélyes, / friss húst kíván, s nem kap, csak néhanap' (ketrec, 90 old.) hanem valahol az odavezető útban is benne van, és én erről nem tudtam meg sokkal többet ezekből a versekből. persze attól még jól szórakoztam, nézd csak meg például a regélőt figurázó pergetőt (102 old.):

addig néztél szerelemmel
áldjon meg a Devla
míg megvertél a szemeddel
vigyen el a Devla

úgy magadhoz szorítottál
áldjon meg a Devla
hogy a végén felcsináltál
vigyen el a Devla

hoztál nekem inni-enni
áldjon meg a Devla
basztál feleségül venni
vigyen el a Devla

a gyereket elrengetted
áldjon meg a Devla
csak a lóvét nem fizetted
vigyen el a Devla

hoztál nekem cifra kendőt
áldjon meg a Devla
mellé másik asszonyt kettőt
vigyen el a Devla

ha nem mész el szépszerével
áldjon meg a Devla
megétetlek büröklével
vigyen el a Devla

megvetem a halott-ágyad
áldjon meg a Devla
lehugyozom a fejfádat
vigyen el a Devla

amit nagyon hiányolok, az az igazán szenvedélyes, vagy őszintén tiszta versek, ebből én a már emlegetett uvn kívül csak egyet kaptam, azt is az irgalmasvérnőtől, amikor épp megtörik (84 old.):

én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.

sokan hevültek értem, én is értük,
sok nyáron át az elmúlt évtizedben,
s ha szeptemberben kihult körülöttem
minden, mégiscsak nálad melegedtem.
lassan feléltem mindened, kiszívtam,
s másokra ragyogtam a színeid,
mint a kő, szürke lettél, mozdulatlan,
és mint a veszett farkas, túl szelíd.

táplálsz még így is, pedig nem vagyok más:
szivárgó hordó, tátongó üreg,
nem művésznő, nem hírhedt alfa-nőstény,
emberi lény sem vagyok nélküled.
a háború csak addig tart, míg megél
a hátországa tartalékain,
kifosztlak még pár győzelemért, aztán
meg vannak számlálva a napjaim.

nézlek már évek óta, s szinte látom,
színed majd visszaadja a harag,
letépsz magadról, szárnyakat növesztesz,
és útra kelsz, hogy megmenthesd magad.

megyek én is, útrakelek, hogy megmenthessem magam.

stoppolni minden különösebb cél nélkül

itt vesznek fel

a blog címadó mixe, ami nem csak ebből a szempontból kiemelkedő, hanem hogy ez volt az első, laptoppal buherált, kvázi digitálisan összerakott mixem. az persze külön poén, hogy pár szám (quanticoktól az awol one-ig) élőben lett felvéve bristolban, a ha ha! bárban, egy triphop buliban, ahol én pakolgattam a lemezeket, ráadásul bakeliteket; ezek ahogy kell, egy kicsit máshogy szólnak, így tehát pont az első 'digitális' mixem nem is teljesen digitális, natessék. akkora hibák vannak benne egyébként hogy ihaj, dehát amíg élünk tanulunk ugye. a laptop-mixes rész se jobb, akkoriban még csak a virtual dj-t ismertem, ami amilyen kellemesen kezelhető, annyi hiányossága is van, sok bajom volt vele.

a cím úgy jött, hogy eleve van egy ilyen terranova lemez, provokatív borítóval, de elég gyenge zenével, a close the doors sokkal jobb. amikor ez a mix készült, 2007 márciusában, az utolsó napjaimat tengettem gloucesterben, és a szabadnapjaimon végigbicikliztem rourdeant, volt hogy egészen a walesi erdőkig eljutottam. aztán egy erdei úton elestem, összetörtem a bringát, így elindultam az út mentén, lábamon a hülye spd-s cipő, amiben aztán lehet gyalogolni. angliában nem lehet stoppolni, egyrészt mert az angolok hülyék, másrészt nincs is mindig hely rá; gloucesterhireben kis vékony utak kanyarognak, térdig érő kőfal kíséri őket, mögöttük földek, bárányok meg tehenek. gyakran még két autó se fér el egymás mellett, kis beugrók vannak, ahol bevárják egymást, oda állhatsz, ha akarsz, de lengetni nem érdemes, max rád dudálnak, elütnek, rád hajtják a teheneket, esetleg néznek rád bután, és egészen biztosak abban, hogy valami köcsög bevándorló vagy. azon az erdei úton bandukoltam, és csak poénból stoppoltam, ráadásul annyira idegesített a cipő, hogy levettem, zokniban mentem a betonon, nadrágom szétszakadva, csupa vér, és a cipővel lengettem; lehet emiatt állt meg egy figura, ment a farmra, platós kiskocsival, és magyarázta, hogy ez az út bizony nem megy sehova, én hova akarok menni? mondtam, hogy pont oda; sehova. nincs particular destinationom, jutott eszembe a terranova lemez. akkor kezdtem el stoppolni minden különösebb cél nélkül, és megtanultam, hogy angliában is lehet stoppolni, de csak úgy, ha az ember nem akar eljutni valahova. így eljutottam egészen skóciáig.

az akkori, friss, trendi ipodommal, amihez még zoknit (!) is vettem, és az összes spórólt pénzen össze ebayozott lemezekkel indultam útnak, és ezekből a stoppolós zenékből lett ez a mix. az a száradós, mindentől távol levő érzés jött akkoriban velem, és a katica hiánya; ezért van ilyen elvágyódós, szerelemtől jövős-menős zenékkel tele. tudtam hogy mindig mindenről elkések, és biztosan messziről jövök, mint ahogy azt is hogy én a halál rokona vagyok, szeretem a tűnő szerelmet, hát még megcsókolni azt, aki elmegy. akkoriban jöttem rá, hogy az ember hiába megy akármilyen messzire, viszi magával azt, ami elől elmegy; és erről szól ez a mix. az eleje elvágyódós, a közepe haladós, a vége pedig visszavágyódós; mehetsz bárhova, viszed magaddal adyt.

abban az időben hétvégén játszhattam londonban, a camdeni oh bar-ban, koradélután, amikor a kutya se figyelt rám, és egy fillért nem kaptam érte; viszont olyan arcok váltottak a dj pultban, mint mondjuk a lazyboyos rob, vagy a bentes simon nills, meg akár jon kennedy. és odajárt kávézni a volt faithless tag, az 1 giant leapos jamie catto, az ő kiadójának (spacious music) jelenléte elég fontos ebben a mixben, nagyon sokat köszönhetek neki. innen ismerem az e blogban már emlegetett slovo-s randall szóló dolgait, és a puszta improvizációból létrejött háromnapos zenei projektet, a happeninget. meghatározó volt még annak idején a windmills of your mind című szám is; amikor januárban hazajöttem magyarországra, csak ezt az egy számot hallgattam, negyven valahány változatban, többek között pityeregtem a magyar szövegtől is. a kultikus moondog féle trombita dallam is nagyon fontos volt akkor, ez a szarjunk mindenre, csak menjünk előre hangulat, meg főleg a mr scruff-os vj videó, amitől mindig jókedvem lett, ha ki voltam bukva. ugyanez a rázzuk a fenekünket az útszélén stílus a quantic is, akiket nagyon sokat hallgattam annak idején (élőben kurvajók!), az aim, vagy a beta bandos figura másik éne, a king biscuit time.

az ebay volt a másik nagy zenei inspirátor, naponta rendeltem a lemezeket, vagyonokat adtam mindenféle ritkaságokért, így sikerült megszerezni az egyik kedvenc, eddig egylemezes zenekarom, a custom blue so low maxiját; az itt hallható cinematic orchestra remixet több évig hiába kajtattam, és persze hogy amikor megjött, rongyosra játszottam. a charles webster szintén egylemezes projektje, a presence is így került hozzám, mint ahogy a dzihan & kamienék albumai is; mindkettőjük itteni felvétele, a drophere, meg a far far away from my heart azóta is nagyon benne vannak a szívemben; üres utakon égre nézni, miközben a füledben is benne vannak, az hajaj. a folk világába is akkoriban csöpögtem bele; a bent szám is egy billie jo spears feldolgozás, de erre a gene clark dalra ugráltam a legtöbbet a bárányok között. a husky rescue-s korszakom is akkor volt, mint ahogy parov stelar is abban az időben szólt sokat. főleg a mix utolsó tíz percére vagyok büszke, a végén egymáson szól a happening dubja, és a penguin cafe orchestra nagyzenekara, úgy illenek egymásba, mint a jó szeretők. ez utóbbit már csak a címe miatt is ide kellett tenni; zene valakiről, akit szeretsz, de elmegy, és ez mégse számít. hát ez ilyen, mint ahogy ez a mix is.

ehe tracklist:

1 latinovits: akik mindig elkésnek (ady endre)
2 randall: narghile
3 custom blue ft spacek: so low (cinematic orchestra remix)
4 husky rescue: new light of tomorrow (bonobo remix)
5 bent: so long without you
6 gene clark & the godsin brothers: only colombe
7 mazzy star: taste of blood
8 victor malloy: the girl who wasn't there (quantic remix)
9 moondog: lament 1 'bird's lament'
10 mr scruff: get a move on (edit)
11 quantic soul orchestra: get a move on
12 quantic soul orchestra ft alice russel: end of the road
13 king biscuit time: i walk the earth
14 hird ft yukimi nagano: keep your kimi
15 aim: cold water music
16 psychonauts: circles
17 the orange factory: windmills of your mind
18 awol one & daddy kev: danyell's song (wild is the wind remix)
19 slovo: magazine man
20 silent poets ft ursula rucker: get ready (dj yas & marcus cuts)
21 miles davis: in a silent way (dj cam remix)
22 parov stelar ft billy kern: nowhere
23 presence ft sarah jay: far, far away from my heart
24 dzihan & kamien feat ma.dita: drophere
25 the happening: finding our feet
26 the happening: let it move you
27 penguin cafe orchestra: sound of someone you love who's going away, and it doesn't matter
28 phoenix: outro (ady endre)

a rajzokat annának, a boldizsárnak köszönhetem, akinek nem tudom hogy fogom megbocsájtani, hogy nem a rajzolás felé ment tovább.

új neil gaiman könyvek

hogy mennyit forgolódott a világ a rozi óta, arra annyi minden más mellett az is tanulság lehet, hogy ha az ember bemegy egy könyvesboltba, és azt mondja neil gaiman, most már nem néznek bután, hanem akár négy (!) könyvet is hozzád vághatnak. persze a lényeget aligha; az amerikai isteneket nehezen kapod meg, pedig azóta, hogy a roziék porschéje előtt, a fűben olvastam először, (késő nyár volt, és a lapokon belül, meg kívül is valami fontos dolog közeledett épp) fenntartom, hogy annak a regénynek az első ötven oldala az egyik legjobb dolog, ami sorok és betűk között történhet az emberrel.

hanem most nem az amerikai istenekről énekelek, pedig az milyen hálás feladat lenne, hanem az agave kiadó jóvoltából kiadott régi - új gaiman könyvekről. a sosehol-lal, és a csillagporral kezdődött, majd a kvázi gyerekkönyv, a coraline, mindhárom pék zoltán fordításában, és aztán egy novelláskötet a törékeny holmik.

hálás dolog lehet most már neil gaimannal foglalkozni, a sármos tollforgató, aki a 'modern fantasy bőrdzsekis mestere' mára igazi szupersztárrá nőtte ki magát; szereti a filmipar, sorban áll a zene is (nem csak tori amossal való álítólagos kavarása, és tényleges barátsága meg dalszövegei, - az ő házában írta a soseholt! - hanem hol van neil, amikor szükséged lenne rá? címmel egy válogatás is megjelent pár éve, gaiman által inspirált számokkal, olyan előadókkal, mint például azam ali vagy a lunascape, kellemesen sötét hangulattal, de nagyrészt felejthetően közepes számokkal) ontja magából a könyveket, amik hozzák a díjakat is, ahogy illik. bár magyarországot is megjárta már, én persze kihagytam, viszont az immának köszönhetően mégis rajzolt nekem egy pandát (!), így ezt a figurát nehéz lenne nem szeretnem, de mégis egy kicsit sok nekem az a felhajtás ami körülötte van mostanában, (a fenének kell egy írónak úgy viselkednie mint egy rocksztárnak, és itt nem a bőrdzsekire gondolok, hanem a turnézásokra, dedikálásokra, meg a körülötte lévő marketingre) ráadásul erős a gyanúm, hogy a túl nagy népszerűség nem tesz jót egy írónak, amíg életben van, és ezt úgy látszik neil gaiman se ússza meg.

ettől függetlenül azt még mindig alá kell írnom, hogy gaiman igazi kincs, mert a mesélők abból a fajtájából való, akikből egyre kevesebben vannak. akik nem a valóságot akarják megmásítani, hanem a valótlanban találják meg a valóságot, benéznek a tükör és füst mögé, az ezerszer látott dolgokat is úgy mesélik el, hogy ezeregy (éjszaka) legyen belőle. a coraline egy chesterton idézettel kezdődik, miszerint 'a tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le is lehet győzni' és ez bizony igaz gaiman munkásságra is; sárkányok, démonok, és mindenféle lények jönnek mindenhonnan, a metróból, a falon túlról, az ajtóból, de rendre le is lehet győzni őket, és ez minden történetben nagyon fontos. gaiman azokhoz a mesélőkhöz tartozik, akik úgy tudnak elvinni a valóságból, hogy közben épp azokról tanítanak, amik nagyon is valóságosak; orson scott card, bradbury, ne adj isten adams; és akármilyen hülyén hangzik, még ajar, vian, lewis, dick gibson és clarke mellett nekem valahol török sándor, vagy lázár ervin is idetartozik.

ugyanakkor ezek közül talán gaimannál érzem a legtöbbet hogy blöfföl; írásai gyakran formai toll (troll?) mutatványok, ügyes trükkök, semmint valódi irodalmi értékkel bíró alkotások; gaiman stílusa és humora önmagában elég arra, hogy élvezetes olvasmány legyen, és ő ezzel tisztában is lehet, mert sokszor ennyivel is megelégszik, nem rakja bele azt a bizonyos 'pluszt' amitől például annyira zseniálisak lesznek mondjuk bradbury művei. és néha nagyon direktnek érzem a megoldásait; legjobb példa erre mondjuk amikor a klasszikus hófehérkét fordítja meg (hó, tükör, almák) más nézőpontba, kicsit sötétebbre veszi a figurát, az eredmény nem rossz, de olyan szájízem lesz tőle, mintha be lennék csapva, mintha többet igérne, mint amit aztán adna; és az igaz, hogy kimondva sose ígér többet, mint hogy szórakoztatni fog, és azt általában hiánytalanul meg is teszi, tehát számon aztán semmit nem kérhetek tőle, de ettől csak még inkább az ügyes mutatványos érzésem növekszik tőle; mintha állandóan rád kacsintana ő is hogy 'figyeld amit írok, mert csalok'. az igaz viszont, hogy ezt legalább nem középiskolás fokon teszi; érdemes megnézni, hogy az áthallásokat, összeszedett 'nyúlásokat' mennyivel ügyesebben csinálja, mint például a henry potter írója, vagy hogy a fantáziáját mennyivel technikásabban bontja ki, mint mondjuk stephen king, akivel ellentétben neil legalább tényleg tud írni.

az új neil dömping első állomása a sosehol volt, ami eredetileg egy 96-os tévésorozat forgatókönyve; kicsit érezni is rajta, hogy ez is inkább egy novella ötlet lenne, mint konkrét regény. gaiman szívesen beszél a könyveiről, itt például azt mondja hogy 'a sosehol mint regény tehát lényegében a józan eszem megőrzésére szolgált a bbc sorozat forgatása közben. ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: "nem gond. majd beleteszem a regénybe", s ezzel visszanyertem a lelki békémet. ez addig tartott, amíg a producer egyszer odajött és azt mondta: "kivágtunk egy jelenetet a huszonnegyedik oldalon, és ha azt mondod hogy beteszed a regénybe, megöllek." ettől kezdve csak magamban mondtam.' és ez mind szép, az azonban már kevésbé amit utána mond: 'olyan könyvet akartam írni, ami azt jelenti a felnőtteknek, amit például az alice csodaországban, a narina könyvek, vagy az óz a nagy varázsló jelentett nekem gyerekkoromban.' ettől ugyanis azért messze van. mindössze egy jó ötletből (összehozza az általam is bebarangolt londoni metróhálózatot a középkor a mainál lényegesen varázslatosabb ellenőreivel) kihozott laza fantasy, ami miközben ügyesen figurázza ki a mai világ médiabarmait és irodakukacait, végig udvariasan izgalmas marad, és természetesen a világot is megmentik benne a végére. kellemes olvasmány, de semmi több; karaktereit mintha már eleve filmre teremtették volna (a szerencsétlen főhős, aki persze faszagyerekké érik, a titokzatos lányka, aki persze királynő, a hacsek és sajóra hajazó bérgyilkosok, a macsó márki, aki persze nem biztos hogy megjárja, a vad, gyönyörű amazon, aki viszont tényleg, és így tovább) ami egy forgatókönyvnek indult könyvnél annyira azért nem is meglepő, a humora néha egy picit fárasztó, sőt mondhatni erőltetett, és a történet vége is olyan, hogy fogtam a fejemet. a narina mágikus világától ez messze van, mint ahogy az alice összetettségétől, és az óz a nagy varázsló varázslatos hangulatától is, de ha nem tesszük ilyen magasra a mércét, kitűnően fogunk szórakozni; főleg ha annyira belemerülünk az olvasásba a piccadaly line-n, hogy elfelejtettünk leszállni a finsbury parknál, így már semmi sem menthet meg minket islingtontól.

a csillagport meg úgyis mindenki megnézte filmen, irigylem is érte, mert én először olvastam, és csak utána láttam így a film csalódás volt; nekem nem szabad könyveket filmeken látni. a kedvenc karakteremet (a szőrős kis embert) kihagyták belőle, és bár a rómeó és júlia idején bizisten szerelmes voltam egy kicsit claire danes bánatos szemeibe, de itt annyira bosszantott, hogy tök másnak képzeltem a csillagot, hogy onnantól kezdve nem is tudtam élvezni a dolgot, a befejezéstől meg konkrétan a falnak tudtam volna menni. nekem egyértelműen sokkal jobb a könyv, mint a film, és mivel elvileg olyan sokan szeretik a filmet, hát nekik mind nagyon kellene szeretniük a könyvet is. gyönyörű tündérmese, ami bár sokban hasonlít a soseholra (először töketlenkedő főhős, átjáró egy párhuzamos világba, a lányka képességei, stb), de hangulatában messze fölülmúlja azt; ez egy igazi, kedves mese olyan hálás közhelyekről, mint a nők és a szerelem, a fiúk és a szerelem, a hősök és a szerelem, sőt, a csillagok, meg a szerelem, meg olyanokról is, amiknek speicel nincs közük a szerelemhez, mint például mit tegyünk, ha túl sok a testvérünk, vagy ha sokáig akarunk élni, esetleg ha találkozunk egy unikornissal. egyetlen hiányossága a kötetnek talán az lehet, hogy nem a charles vess által gyönyörűen illusztrált képeket kapjuk, pedig akkor a gyerekek még többet lesnének bele a válunk fölött, ahelyett, hogy aludnának, miközben olvassuk nekik.

a coraline-be bezzeg annál többet leshetnek bele, nemcsak mert ennek már kimondottan ők a célcsoportja, hanem a többi puhafedeles agave kiadvánnyal ellentétben igényes kötetet kapott, dave mckean pazar illusztrációival (külön plusz pont, hogy nem a filmből készült képekkel illusztrálták, így nem keveredik össze a könyv és a film). a szép lassan induló mesében gaiman ismét remekel, méghozzá érdekes módon nem feltétlen az ő asztalánál; a coralineben nem a tipikus fantasy - mese eszközök a legjobbak (magányos kislány, befalazott ajtó, ami természetesen átjáró, gonosz mostoha, segítő macska, elrabolt gyerekek, flúgos öregek), hanem a mesteri visszafogottsággal megteremtett hangulat; az első perctől kezdve sötétre, délutánira, eső utánira festi fel a hangulatot, ami végig átlebegi a történetet. egy unatkozó kislány felfedező útra indul, és így fel is fedez egy ajtót, ami egy olyan világba vezet, ami a sajátjuknak a másolata, csakhogy látszólag minden jobb benne; egy másik anyuka és apuka várja, aki a valódiakkal ellentétben semmi mást nem akar, csak csokit adni neki, és játszani vele; az egyetlen ijesztő bennük, hogy gomb szemük van, aztán persze később ez lesz a legkevesebb. nagyon tetszik hogy coraline neve is ezt a majdnem valóságot mutatja szerintem; nem caroline, hanem a másolata, a majdnem ugyanaz de mégsem már névben is, zseniális húzás. a legjobb pillanatok onnan jönnek, amikor a 'túloldali' boszorkány már nem vesződik a világa megteremtésével, és ahogy mennek tönkre, tűnnek el a dolgok, süllyed el a ház, úgy sötétedik lassan a mese: 'odakint a világ közben alaktalan, kavargó köddé köpülődött, formák és árnyalatok nélküli masszává, a ház pedig eltorzult és megnyúlt. coraline úgy látta, mintha lekuporodva őt figyelné, akárha nem is ház lenne, csak egy házötlet, és az biztos, hogy akinek ilyen ötlete támadt, nem lehet jó ember' a coralineben az a legjobb, hogy annyira szépen, fokozatosan borul be, hogy lennék bár egészen kisgyerek (most arról had ne, hogy az vagyok csak nagyra nőttem, szőrősödtem), is egyre jobban ijednék meg, de épp ettől egyre izgalmasabb lenne a dolog, tehát biztos végigolvasnám; ha már rögtön az elején alaktalan szörnyek, gombszemű torz apukák, és rohangáló kezek fogadnának, visszahőkölnék, de így, ahogy a főszereplő is, az olvasó is egyre bátrabb, elszántabb lesz. a másik, ahol a coraline megnyeri a mesét (vagyis az olvasó szívét) az épp ő maga, coraline; a kislány alakja egyszerűen tökéletes egy ilyen meséhez; nincs túlbonyolítva, nem megy bele idegennek ható felnőttes monológokba, egy egyszerű kislány, aki igazi tizenéveshez méltóan felfedező akar lenni, és józan esze is van; a dolgokat gyerek módra elfogadja, nem okoskodja túl, csak annyira, amennyire egy tíz év körüli gyerek is tenné. a legnagyobb tanulságot is ő mondja ki, olyan egyszerűen mint mindent: 'te tényleg nem érted ugye? én nem akarom, amit akarok. senki se akarja. igazából nem. mi lenne abban a jó, ha csak úgy megkapnék mindent, amit akarok? nem jelentene semmit. mit érne akkor?' natessék. az is borzasztó aranyos, ahogy coraline monológjaiban legtöbbször bátorítja magát (bátorság coraline!), és ettől a legfélelmetesebb részek sem tűnnek annyira félelmetesnek; felületes szemlélőnek persze még így is elég ijesztő mese lehet ez gyerekeknek, de olyan ügyesen van elosztva az ijeszgetés, hogy inkább izgalommá válik mint félelemmé. persze a történet eredetiségébe azért bele köthetnék (alice csodaországban már megint, a momo is beköszön, meg kábé az összes mostohás, nem szeretem a szüleimet, de aztán mégis rájövök hogy ők a legjobbak típusú klisék) ha a szőrős szívemet nem nyerte volna meg coraline a már említett dolgokkal, de hát nincs mit tenni, mert megnyerte.

annál nehezebben nyert e bizonyos szőrős szív ellen a törékeny holmik című új, a tükör és füst után már a második (!) novellás kötete, aminek elvileg e sok könyv közül a legtöbb irodalmi értéket kellene tartalmaznia, hiszen már a kellemesen rondára sikerült borítón is ott az idézet: 'az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is', így az olvasó azt is gondolhatná, hogy embereket, szíveket és álmokat fog a kötetben találni, de sajnos ezt sajnos csak néha kapja meg. persze természetes, hogy mint minden effajta gyűjteménynél, a minőség itt is igencsak ingadozó; az azonban kevésbé, hogy így is nem ártott volna egy kicsit bátrabb kezű szerkesztő, aki a terjedelmet visszafogja és a színvonalat előreengedi. legnagyobb bajom azzal van, hogy ahogy a tükör és füst is, a törékeny holmik is tartalmaz verseket; és ezek bizony szinte már olvashatatlanul rosszak. én sajnos nem azok közé tartozom, akinek eredeti nyelven is volt szerencséje gaimant olvasni, így csak a fordítókra hagyatkozhatok (akikből aztán van rendesen), és ezért nehezen ítélem meg, hogy ez most a fordító hibája, vagy az alkotóé, mindenesetre ezeknek a verseknek jórészét nyugodtan ki lehetett volna hagyni. az se tesz jót a kötetnek, hogy a sok fordító azt hiszem nincs ugyanolyan színvonalon; néhol kimondottan érezni, hogy a szöveg kifogott a magyarítón, vagy lehet hogy csak idejük nem volt rendesen kidolgozni a mondatokat, mindenesetre néha nagyon zavaró. ahogy a tükör és füstnél, itt is kapunk egy előszót, ahol gaiman nagyon élvezetesen beszél a kötet írásairól (sőt, itt is kapunk egy elrejtett külön történetet az előszón belül, bár itt már nem üt akkorát, mint anno a tükör és füstnél), és ott azt mondja hogy 'ha azok közé tartozol, akik nem szeretik a verseket, vigasztaljon a tudat, hogy - akárcsak ez a bevezető - ingyen van. a könyv ugyanannyiba kerül velük és nélkülük, senki nem fizet nekem többet, amiért beleteszem őket. néha jó valami rövidet felvenni, elolvasni és letenni, ahogy néha jó tudni egy történet hátterét, és különben se muszáj elolvasni' és ebben annyira igaza van, hogy erről egy szót se többet. ugyanebből az előszóból derül ki, hogy milyen nehéz is egy sztár író élete; a legtöbb novelláját ezek szerint ugyanis megrendelésre írja, ami nem lehet könnyű. az olvasó is tapasztalhatja, hogy ezek általában gyengébbek, igaz, néha viszont zseniálisak, például az egyik kedvencem a mátrix honlapjára írt góliát, ami nagyon ügyesen keveri a valóság egy program teóriát a függetlenség napja, vagy az armageddon buta világmegmentős sztorijával, így szinte már parodisztikus sci-fi egyveleget alkotva, ráadásul mindezt még élvezetes, álirodalmi visszaemlékezős monológgal is leönti. sajnos az egész kötetre inkább érvényes az, hogy ügyes, meg nem rossz, mint az hogy zseniális és maradandó; legjobban akkor fáj ez, amikor már majdnem sikerül, de aztán valahogy mégis visszaesik. ilyen például a bradburynek ajánlott október a székben; tényleg mintha már-már brandbury beszélne hozzánk, bele is temetkeznénk boldogan, de aztán meg épp az hiányzik belőle, ami zseniálissá teszi brandburyt; az a megfoghatatlan plusz, az a valami, amitől az ember maga elé néz pár percig, mielőtt belekezdene a következőbe. ez a bizonyos plusz szinte az összes novellából hiányzik, de pillanatokig el-el csíphetjük; egy csipetnyi ott van belőle a keserű zaccban, az emlékek és kincsekben, vagy a harlekin szeretben. ezek az írások mind az átlagosnál jóval magasabb színvonalú, jó novellák, amikben van valami, épp csak az a pici hiányzik belőlük, ami számomra igazán maradandóvá tenné őket. aztán van egy másik típus, amire jobb híján azt lehet mondani hogy tökéletes, ügyes, kvázi iparos munkák; itt bravúros stílusgyakorlatokat olvashatunk, tanítható mesélési technikákat, amik bebizonyítják, hogy gaiman mestere a szakmájának. a baj az velük, hogy ezek pont azok, amik miatt bajom van neillel; inkább látványosak, mint mélyenszántók, az persze más kérdés, hogy nem is feltétlenül kell legyen mindennek mélyen szántani, és közben meg vannak annyira szórakoztatóak, hogy bőven érdemes legyen elolvasni. ilyen a nyitó smaragzöld tanulmány, aminél az volt a feladat hogy 'sherlock holmes találkozzon h.p. lovecraft világával', és ezt bizony csillagos ötösre sikerült teljesíteni; a tények miss finch távozásának ügyében is egy ügyes, izgalmas ál krimi, a hogyan beszélgessünk bulin csajokkal is ide tartozik, mint ahogy a napmadár és a falatok és falatozók is. a szerinted milyen érzésnél, és a másiknál kaptam meg azt a pluszt amit akartam; szerintem ezek a kötet csúcspontjai, meg a záró völgy császára; ez utóbbi egy amerikai istenek kisregény (!), és így tapasztalhatom, hogy árnyékból egyszerűen ennyi nem elég, bármit olvasnék, amiben benne van, annyira szeretem a karakterét; jó volt újra látni, már emiatt önmagában bőven megéri a kötet.

forogni körbe

szamszára

'hogyan menthetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?' kérdezi nem sokkal az eleje után a film, és jó ha hozzászokunk, hogy ez a mozi sokat kérdez, és az benne a legjobb, hogy cserébe keveset válaszol, ráadásul azt se konkrétan; mint egy jó tanár, kinyitja az ablakot, de a nézőnek kell kinézni rajta, márha akarja.

nalin pan filmje az első volt azok az alkotások közül, amik a független filmesek válaszai voltak annaud hét év tibetben-jére; a kétezres évek elején viszonylag nagy dolognak számított, ha egy film a keleti, még inkább ha a 'hegyi' kultúrából merítkezett, hát még ha a buddhizmust is megmutatta valamennyire, és nem az ilyen teaházas, giccses, műanyagbuddhás, álezoterikus módon, ahogy azt sajnos gyakran teszik azóta. emlékszem annak idején az ember olyan jobbnál jobb filmeket tekinthetett meg a fapados mozikban (mint például a kulti emeletén: valaki adja vissza nekem azt az élményt, hogy két ember és tíz összecsukató szék ül egy teremben, és a film közben elmegy az áram), mint kim duk 'tavasz, nyár, ősz, tél és aztán megint tavasz'-át, vagy eric vali 'himalája'-t; (és ilyen helyen láttam először özpetek tudatlan tündérekét is, meg kitano bábokját, bár ezek most sehogy nem jönnek ide, viszont annál jobban meghatározóak azóta) az előző számomra az egyik legfontosabb film amit valaha láttam, az utóbbi könnyebben emészthető, ellenben megdöbbentően jó zenéje van, ha beteszem, alig bírom kivenni.

azóta hiányzik ez a vonal, a lelkesedés leült, talán ma már nem számít annyira egzotikumnak, ha valaki a buddhizmusról, tibetről, és a hegyekről beszél, de az is lehet hogy épp pénz nincs rá, esetleg a mostanában a buddhizmussal kapcsolatos szinte kampányszerű európai dömping miatt ment el az alkotók kedve ettől a nehéz, bár rendkívül gazdag témától, vagy csak én nem találkozok új, és figyelemre méltó alkotásokkal. mindenesetre így egy kezemen (ha a tenyerembe veszem a másik kezem ujjait is) meg tudom számolni, hogy ha tibetbe akarok menni a dvd lejátszómmal, mit kell betennem; ha a szép, európai művész giccs oldalról érkeznék, bertolucci segíthet a kis buddhával, vagy pedig ingrid bergman operatőre által felvezetett, néhol már túlzóan édeskés sziddhártha (bár ez utóbbit inkább olvasd el, és nem is tibet, inkább india); ha máshonnan, akkor a már említett alkotásokon kívül tényleg csak a fricke barakája maradt, vagy reggio és phillip glass triológiája. ezek után főleg tessék megbecsülni pan filmjét, hátha még azt is beleszámítjuk, hogy a magyar dvd kiadás 5.1-es tibeti (!!) hanggal érkezik, és 300 forintért megvásárolható a tescóban.

az viszont annál dühítőbb a magyar kiadással kapcsolatban, hogy egyrészt a borítója alapján könnyen valami erotikus filmnek hihetné az egyszeri tescó barangoló, főleg ha kibetűzi a cím alatti nagy betűs ajánlást: 'egy film a káma-szútra rajongóinak'! én sehogy nem értem, hogy a picsába jön ide a káma szútra, (bár ami tény az tény, az utolsó szeretkezős jelenettől azért lehet tanulni: a száriját felköti a gerendára a leányzó, és ezen kapaszkodva tulajdonképpen háromszázhatvan fokban forog - ez is szamszára? - az úriemberen; ezt azért érzed) attól függetlenül, hogy előfordul (összesen háromszor) hogy meztelen testeket látunk egymáshoz tapadni, ráadásul az első az egyik legszebben filmezett szeretkezés, amit láttam a vásznon (pan megfordítja a kamerát, ettől úgy tűnik, mintha lebegnének a földön, és egymást fognák, hogy ne zuhanjanak le... gyönyörű) de annyira nem ez a lényeg, hogy az már fáj.

a lényeg a संसार.
az ismétlődés, az újrakezdés, a körforgás, a kör, ami az egyik legfontosabb szimbóluma a buddhizmusnak; érdekes, hogy míg mi európaiak általában mindent keresztre feszítünk (a kereszt véges, még feltámadással együtt is), ők inkább körbe forgatják a dolgokat. a főszereplőnk, tashi is körbeér; elindul egy kőtől ('hogyan mentsünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?') és visszaérkezik a kőhöz ('úgy, hogy bedobjuk a tengerbe'), közben azt kérdezi a nézőtől, hogy hol végződik az önmagadhoz (és a megvilágosodáshoz) vezető út, önmagadnál, vagy a másiknál (a szerelemnél?), tőle meg azt kérdezik, hogy mi a fontosabb, ezer vágyat kielégíteni, vagy egyetlenen úrrá lenni; kérdezős film ez, mondom, meg kell szokni, nalin pan pedig ügyesen és szépen forog a kérdések közül, nem a választ figyeli, hanem a kérdést, teret hagy a főszereplőinek, időt a gondolatoknak. közben pedig átlebeg a teren, a vásznon, és a nézőn cyril morin gyönyörű zenéje, amiben hol a vágyakat, hol a gondolatokat, hol a köveket lehet hallani.

így sokadszorra újranézve talán annyi tűnik fel, hogy a film sebessége megdöccen néha: a rendkívül erős, szinte spártai felvezetés után elengedi a történetet, kvázi átmegy művészkedésbe, a szimbólumokat szelíden és lassan festi fel, a madár, a fa, a hegyek, a folyó, a mező és a búza, meg a szereplők hegyeken érlelt szakadék mély tekintete; minden körbe forog, minden megváltozik, és minden ugyanaz marad. azt mondta annak idején a kedvenc enigma albumom már az elején: 'minden változik, mégsem változik semmi; de a változás az élet' - nahát ezt sokkal szebben és diszkrétebben mondják el ebben a filmben. a tempó viszont néha kissé lassú lehet, a szimbólumok és a szépség nem mindig tartja úgy meg a figyelmet, mint mondjuk ahogy azt kim duk öt évszaka teszi, és gyakran az embernek a történettel kapcsolatban is hiányérzései lehetnek; túl sok mindenbe markol bele a film, és ahhoz képest mindenképpen kevesebbet fog - a buddhizmus nőkkel való viszonyától (felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy a buddhizmus nem tud mit kezdeni a nőkkel; ez azonban persze csak félig igaz, az viszont tényleg érdekes, hogy miért nincs fontos szerepük az ilyen megváltó próféta történetekben a nőknek, és a film elég konkrétan rá is mer kérdezni ezzel kapcsolatos dolgokra, ami nekem nagyon tetszik), a szerelem, a párkapcsolat, a változások nehézségétől és a gyökerek erejétől még egészen az indiai elvilágosodáshoz is eljuthatunk (tanulságos az a jelenet, amikor egy másodpercig lehet látni egy ladakhi városrészletet, és a kamera elmegy egy internetet hirdető hely mellett; connect the world, mondja a felirat, miközben 1999-ben járunk, 5000 méter magasan!), és persze ez így egyszerre sok lehet, vagy éppen túl kevés.

azonban amit átszűrhetünk ezen, az még így is jóval több, mint amit mozgolódó képektől általában várhatunk; azt írtam három éve erről a filmről, hogy 'megdöbbentően érzéki, tiszta, és lassú, ha jókor, jó helyen, jó emberrel látod, megváltoztat' és ezt még most is aláírom, csak most már annyit tennék hozzá, hogy így bármi megváltoztathat, ha jókor, jó helyen, jó emberrel csinálod. milyen könnyen változnak a dolgok, látod, aztán meg mégis csak forgunk körbe.

az asszony és a majom

ha nem tudsz élni, olvass, ha nem tudsz olvasni, írj, ha nem tudsz írni, élj, ha nem tudsz élni, vissza az elejére gondolat füzérét követve egy újabb könyvet szeretnék körbenyalni, most épp peter høegtől az asszony és a majmot.

høeg másik magyarul megjelent regénye, a smilla kisasszony hóra vágyik az egyik kedvenc olvasmányom lett az elmúlt években, és már volt szerencsém méltatni is, e blogban megszokott kétes minőséggel. az asszony és a majmot utána írta høeg, és magyarra szintén kertész judit fordította, áldja meg az isten érte, ráadásul most a palatinus kiadó újra kiadta, végre nem olyan iszonyatosan ízléstelen borítóval mint a magyar könyklub kiadványán, és főleg értelmesebb fülszöveggel - a könyklub kiadásán szereplő szöveg (lsd. szépség és a szörnyeteg fabulája!) kritikán aluli - kedves, zsebre vágható méretben, részemről nagyon tetszik ez a turczi féle e{x}trém sorozat koncepciója, csak így tovább.

az alaptörténet összefoglalva elég ijesztő lehet: van egy kellően csinos és kellően depresszív, alkoholista asszony, aki mellesleg épp állatkert igazgató feleség; valamint van egy eddig ismeretlen fajhoz tartozó, a csúnya nagyvárosba (london - végig angliában járunk) becsempészett majom, aki annyira baromira intelligens, hogy fügét mutat darwinnak. e páros indul el, vissza a természetbe (természetesen), hogy aztán némi szodomita ízzel a szájukban olyan kérdésekre találják meg a választ, mint hogy hogyan lehetünk szabadok, mi is az ember, mi az ember és az állat között a különbség, és legyőzhet e a szerelem minden akadályt, például a faji különbségeket; ráadásul mindeközben a gonosz korrupt társadalom vadul vadászik rájuk.

természetesen (naná) mivel ez egy høeg regény, ennél azért jóval többről van szó. bár smilla helyett most madelene lett a neve a nőnek, hasonlóságuk letagadhatatlan: madelene is dán értelmiségi elit leszármazott, aki a társadalomba beilleszkedni képtelen, ráadásul nem is nagyon akaró, magányos, de vonzó jelenség, viszont míg smilla a hóba, addig madelene a házasságba és az alkoholba menekül, legalább annyira eredményesen. nézzük csak meg madelene-t:

'madelene minden reggel feltámadt. ez a feltámadás a tükör előtt zajlott, és körülbelül fél-háromnegyed óráig tartott. madelene elmélyült e folyamatban. megalkuvás nélkül, alaposan végezte az egyetlen tevékenységet, melyről biztosan tudta hogy jól végzi: újrateremtette a fikciót, miszerint madelene ragyogóan néz ki.
az arc, ami visszanézett rá a tükörből, véleménye szerint szomorú volt. nem fáradt vagy széteső, hiszen madelene még csak harmincéves volt. inkább - úgy látta - egy sápadt és névtelen arc, mely akár a következő pillanatban semmivé válhat. de nem tomboló destrukció közepette, hanem szürke hétköznapiságában egyszerűen beolvadva a környezetébe.
erre a felületre vitt fel madelene egy érzéki, egyszersmind visszafogott maszkot. mielőtt arclemosóval letisztította az arcát, pórusai összehúzódtak, és az immár zsírtalanított felületről matt fényű, selymes alapozással eltávolította életének utolsó tíz évét. az immár semlegesen sima arc a tükörben lehetett 20, talán 15, sőt, 12 éves is.
szeme körül ceruzával álcázta a mikroszkopikus ráncokat és egy élet fokozatosan megszerzett szkepszisét. egy finom ecsettel a fiatalok állandóan csodálkozó arckifejezéséhez igazította tekintetét.
a kor és a fáradtság arcunk sötét pontjain bújik meg. a szemöldök vonalát követő halvány árnyékkal madelene megnagyobbította a szemét, majd folyékony szemtussal óvatosan kihúzta. tekintete nyílt, tiszta és kritikátlan volt. arcára ezután finom aranyárnyalatú, testszínű alapozót vitt fel, szája kontúrját ecsettel húzta ki, és egy természetes szájfénnyel teltebbé varázsolta ajkait. végül a könnycsatorna végénél egy enyhén betegesnek ható, pici rózsaszínű pötty is megnagyobbította a szemét, ugyanakkor tompította az egészség látszatát. arca most gyermekien sugárzónak, kissé betegesnek tűnt, de az átrendezés olyan virtuóz és diszkrét módon zajlott le, hogy csak egy szakértő tudta volna észrevenni, hogy mindez kozmetikázás eredménye.'

naugye. ami szintén hasonlít a hó hatalmára, az a történet felépítése; fokozatosan építkező, krimi elemekkel teletűzdelt történet, okosan adagolt feszültséggel, jókor, ügyesen elhelyezett csattanókkal, és a vége felé már szinte science fictionba hajló végkifejlettel. høeg látszólag cinikus és kíméletlen a szereplőivel, de olyan végtelenül gyengéden mozgatja őket, hogy emögött szinte már efuórikus humanizmus (már ha egyáltalán van ilyen) sejlik fel; nézd csak meg madeline alkoholizmusát:

alkoholizmusában madelene, mint minden más dologban a világon, meglehetősen magányos volt. nem volt tanácsadója, kísérője, sőt tapasztalata sem. úgy fedezte fel az italt, ahogy egy magányos utazó fedez fel egy új kontinenst. fogalma sem volt róla hogy miért csinálja, és nem is akarta tudni. de arra hamar rájött hogy az ötvenöt százalék az optimális. ötvenöt százaléknál az első hatás beállta előtt, amikor a száj nyálkahártyája felszívja a folyékony gőzt, miközben a szájüreg sejtjei pusztulnak, maró, égető érzés keletkezik. ez az égető érzés fontos volt. tisztaságot árasztott és madelene megérezte belőle a szenvedély lelkét: az önpusztítás mély, mindent átható vágyát. ezek után következett az első mámor. nézte magát a szekrényajtóban. belső ürességében lassan felcsapott egy forró, lobogó alkoholláng. madelene a semmiből egy csapásra valamivé vált.

ráadásul mindezek mellé a folyamatosan beszurkált keserű, filozofikus mélységű, szofisztikált monológok teszik teljessé az élményt. élvezetesen ír, úgy mint egy tudós, egy matematikus, egy politikus, egy szociológus, egy detektív, és egy költő egyszerre; és ha mindez nem lenne elég, tud tárgyilagosan, és visszafogottan is lenni, mint egy újságíró. de ez még nem minden; ennek a tetejébe még az érzékiség finom fátylát is lebegteti, annyira művelten és finoman, mint az ízléses francia erotikus regények. így lehet az, hogy bár nem hagyja ki a nyilvánvaló magas labdákat a történettel kapcsolatban, mégse érzi az ember erőltetettnek, vagy ponyva szagúnak, épp ellenkezőleg, gyönyörű irodalmi élmények közepén találja magát, miközben épp olyan sikamlós és kényes dolgokról olvas, mint hogy egy nő hogy szeretkezik egy majommal. vagy épp mással:

'madelene-t tízéves korába bedugták egy koppenhágától északra fekvő angol iskolába, mely nemzetközi internátus volt, és egyben dánia utolsó leányiskolája. egy angelikán gyógyító rend apácái vezették, angol üzletemberek és diplomaták lányai jártak ide, valamint olyan dán lányok, akiktől a szüleik meg akartak szabadulni, és volt módjuk rá, hogy e kívánságukat szakmailag megalapozott módon teljesítsék. (...)
amikor negyedik éve járt az intézetbe, valóságos természeti katasztrófa tört ki az osztályban. néhány hónap leforgása alatt madelene osztályában mind a harminc lányban tombolni kezdett az erotika. (...)
a katasztrófa különböző formákat öltött. egyik lány se tudta mire megy ki az egész, és néhányuk számára a változás gyógyíthatatlan traumát okozott. testükön, mely eddig karcsú és fiús volt, daganatszerű zsírdudorok nőttek, melyek akadályt jelentettek a sportpályán, kizökkentették őket megszokott kereteik közül, szétrepesztették ruhájukat, és kiszolgáltatták őket az agresszív maszkurin vágyaknak. (...)
ebben a káoszban fedezte fel egymást madelene és susan. miután éveken át karnyújtásnyira voltak egymástól, anélkül hogy észrevették volna egymást. de ekkor elég volt egy rövid, elgondolkozó pillantás, hogy felfedezzék, az általános hanyatlásban ők ketten a felszínen maradtak. (...)
az apácák általában képzettségükkel, tapasztalatukkal és jó adag határozott brutalitással lettek úrrá a lányokon ilyenkor eluralkodó helyzeten. de ez az egyidejűségben rejlő erő meglepte őket, és emiatt csaknem két évre volt szükségük hogy a lányokat újra hatalmukba kerítsék. ám ez után a két év után, egy sor abortusz, nemi betegség, két sikeres öngyilkossági kísérlet és végül egy nyílt lázadás után - amelyet egy utolsó tisztogató akció követett - az eredmény tizenkilenc, legalábbis felszínen alkalmazkodó és szófogadó lány volt. közöttük susan és madelene.
két évet töltöttek még az intézetben, melőtt kitört a botrány, és ebben az időben voltaképpen észrevétlenek maradtak. a környezetük nem értette őket, és ami érthetetlen, az egyben mindig láthatlan is. (...)
egy percig sem volt kétségük afelől, hogy mi felé tartanak. idegrendszerük legmélyén pontosan tudták, hogy az út végén egy férfi vár rájuk. egy férfi, akinek még nem tudják a nevét, akinek még nincs se arca, se teste, létezéséről azonban ösztönös biztonsággal tudnak.
segítették egymást ezen az utazáson. mivel a legutolsó nagy tisztogatás után az iskola egy része üresen állt, ketten foglaltak el egy négyágyas szobát, és ebből a szobából hajóztak ki a nyílt tengerre. az ágyuk volt a hajó, a víz először kékben, majd rózsaszínben játszott, később sötétvörösre váltott. hőmérséklete kellemes volt, mint a fürdővízé.
e két év alatt igen keveset aludtak éjszakánként, és nem is volt rá szükségük. szerelmük játék volt, minden sietség és kétségbeesés nélkül. és voltaképpen iránya sem volt. egyszerűen csak szörfözni próbáltak, ameddig csak lehet, a forró felszínen.
soha nem beszéltek arról, amit csináltak, sem másokkal, sem egymással, de még saját magukkal sem. tudták, minél kevesebb szót ejtenek róla, annál nagyobb a kihágás. soha senki nem látta, hogy egymáshoz értek volna. abban a valóságban, amit környezetükkel megosztottak, semmi sem utalt arra, hogy nem csupán nagyon jó iskolatársak, és barátnők lennének, könnyen kezelhető, csendes, közepes tanulók egy előkelő iskolában. csakhogy e szféra mellett volt egy másik. és ebben egy pillantás, egy orrcimparezdülés vagy a mód, ahogy egyikük nyelve hegyével benedvesítette felső ajka domború ívét elég volt ahhoz, hogy felgyújtson egy lángcsóvát, mely ölüktől hajuk tövéig, onnan egyenesen a kék égig csapott fel.'

ennek a regényének a humora egyébként lágyabb mint a smilláé, mondhatni 'szőrösebb'; és kicsit didaktikusabbnak is tűnik, viszont itt a krimi hatás jobban érezhető, pörgősebb, izgalmasabb a lendülete, és a végére tartogatott végső csattanó garantáltan meglepetést fog okozni azoknak a hűvös vérmérsékletűeknek, akik kibírják, hogy nem lapoznak az utolsó oldalra, ellentétben velem:

(- mi az az angyal? - kérdezte a majom.
madelene a fejét rázta.
- ez az, amit én se tudtam soha - válaszolta. - de talán egyharmad isten, egyharmad állat, és egyharmad ember.)

ha nem is annyira meghatározó olvasmány, mint a smilla kisasszony hóra vágyik, de fantasztikus élmény volt ez is, talán ha ezt olvasom hamarabb, ez ütött volna nagyobbat, így viszont csak azt tudom tanácsolni az utánam jövőknek, hogy először kezdjék ezzel, aztán a smillával, és úgy lesz az igazi. aki még ezek után sem høeg rajongó, de szereti az effajta könyveket, szintén jól jár vele; mindenképpen kiemelkedik az állatos - emberes, szociológiailag érzékeny regények közül, és hogy igazán baromságokat írjak már így végre a végére, közvetlenül boulle majmok bolygója, vagy merle állati elmék (a majom ábécé adná magát, de azt annyira nem szeretem) mellé, lehet föltenni a polcra és az is beszerezheti, aki crichton kongója miatt látta magát majomnak a tükörben. de igazán annak való, aki észreveszi benne, hogy mitől mutat meg ez a könyv jóval többet a többinél; és nem, nem a majmokról.

'madelene a szerelemből élt már nagyon régóta. jobban mondva a függőségéből. azt a néhány kockázatot, amelyet élete során vállalt, azt a néhány önálló lépést, amelyet három héttel azelőttig harminc éven keresztül megtett, csak azért merte megtenni, mert tudta hogy biztonsági háló feszül alatta. ez a háló a bizonyosság volt, hogy a férfiak, akik szerették, beleőrülnének, sőt belepusztulnának, ha elhagyná őket. a bizonyosság volt személyiségének esszenciális aminosava. a vele szemben álló majomból azonban teljességgel hiányzott a félelem. ha legalább csak egy árnyalatnyi alázatot vagy félelmet mutatna.
de nem, szó sem volt ilyesmiről. az állat tökéletesen félelemmentes volt.
ekkor tette fel a kert madelene-nek az első kérdést. olyan világosan és érthetően, mintha egy hírolvasó olvasta volna fel. a kérdés így hangzott: ki döntött életed eddigi szerelemi viszonyaiban? még mialatt a kérdést hallgatta, még mielőtt teljes egészében elhangzott volna, madelene tudta, nem tölt itt el elég időt ahhoz, hogy megtudja a választ.'

iron & wine: stolen houses (die)

iron & wine: stolen houses (die)

hogy mit gondolok a borotválkozásról, abba beleakadhattál már, ha valamilyen perverziódnál fogva rendszeresen olvasgattad az itteni sorokat, és akkor tudod már azt is, hogy én mennyire túlfilozofálgatom ezt a kérdést, de látod, hogy mit gondol róla sam beam, az sokkal egyszerűbb. akinek ilyen hangja van, annak persze hogy az efféle szakállas viccek is jól állnak: nincs mese, az ezredforduló (egyik) legnagyobb trubadúrja, aki olyan egyszerű, praktikus dalokat ír, mint amennyire egyszerű, és praktikus nem borotválkozni. azonban a vastag szőrzet mögül olyan puha, és szívtájba markoló dolgok jönnek ki, hogy az iron & wine fedőnév alatt daloló, leginkább egy roxfordot végzett szakvarázsló, vagy inkább mormon hittérítő külsejű sam azok közé az előadók közé sorakozik fel, akik azt csinálnak veled, amit akarnak, ha jókor hallgatod őket; megölnek, újrateremtenek, rávesznek hogy szakíts, hogy ne szakíts, hogy legyen kedved élni, hogy ne legyen kedved élni, hogy repülj a felhők fölé és szard le a világot, avagy ásd el magad, és ültess fölé virágot, és így tovább.

most azonban nem a munkásságát, három kitűnő albumát, vagy a nagyszerű calexicoval közös ep-jét szeretném isteníteni, hanem csak egy cseppet a tengerből; egy egy percnél rövidebb (!) apró, és látszólag egyszerű dalt, ami úgy hat rám, mintha egy fejem fölött köröző madár lenne. a red hot kifejezetten zseniális, dark was the night címet kapott válogatásán találhatod meg, - amiről nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem csak az idei év legjobb válogatása már így előre is, hanem úgy a mostani éveké (!), de most nem kezdem isteníteni ezt sem -, valamint nagy valószínűséggel rajta lesz a legközelebbi, ritkaságokat tartalmazó iron & wine lemezen is, amit május közepére ígér az úriember.

saját elmondása szerint egy repülőtéren, jégeső közben (!) írt dalnál már attól meg kell halni, hogy milyen egyszerű a szövege, és mégis milyen hihetetlenül sokrétű, nézd meg ebben a finoman szólva is szabados fordításban (magyarban nem szabad hogy rímeljen):

bármit gondolt apánk apja, ki még lopott házakban aludt,
nem számít már;
és a mi gyermekeink sosem sírnak
és a mi belenézünk a szemedbe
és azt mondjuk, hogy nincs mit félnünk a haláltól.

és igen, anyánk anyja csak fekete fehérben látott,
de ez sem számít már;
és a mi gyerekeink sose hazudnak
és mindegy hogyan próbáljuk
de nekünk nincs mit félnünk a haláltól.

úgy szaggatja szét a szívemet mostanában ez a dal, hogy ihaj; hiszen mikor lesz az, hogy majd az our babies never cry? majd épp akkor, amikor az our children never lie. akkor aztán majd tényleg we are not affraid to die. addig azonban én ebbe a számba minden alkalommal egy kicsit belehalok.

és meglátá a szamár az úrnak angyalát

madarat tolláról, embert meg a másikéról, mert asszonta erről a könyvről a távolodó hogy 'az és meglátá a szamár az úrnak angyalát vegytiszta epika, s ahányféleképpen mérhető az irodalom, annyiféleképpen remekmű. stílusa és hangulata magához szorít, s egyre mélyebbre szív; le a regény színhelyéül szolgáló fortyogó mocsárnak az aljára', namost én amennyire rühellem szegény marton lászlót, most annyira egyet kell értsek vele, legalábbis az utolsó mondattal; ez a könyv a szó szoros, átvitt, és mindenféle értelmében magához szorít, és beszív. igen, a mocsárba. a pokolba, a szarba, a kínba, a nyomorba, az esőbe, az emberiségbe, vagyis az ukulore völgybe. az első mondattal pedig nem tudok mit kezdeni; szokásos távolodó mondat, epikus, túlzó. azt nem hiszem, hogy ahányféleképpen mérhető az irodalom annyiféleképpen, de az biztos, hogy a köztünk élő pokol megjelenítésében mindenképpen remekmű.

az is biztos, hogy az elmúlt hetek piszkos reménytelenségében és bimbózó őrületében hű társammá szegődött ez a regény. nem mintha sokat tudtam volna olvasni; na nem, azt nem, ez nem az a típus. sőt, marton lászlót játszok, és nagyokat mondok: azt hiszem életemben nem volt még ilyen nehéz könyv a kezemben. puha fedeles, elfér a kabátzsebemben, de ha kinyitom, úgy koszol össze, húz le, fertőzi meg a levegőt, a szememet, és húzza le a mocsárba a lelkemet, hogy pár oldal után levegő után kapdosok, mint ha tényleg valami bűzlő, fortyogó, gonosztól párolgó helyen ücsörögnék. nick cave stílusa olyan, mint a zenéje; kiszámíthatatlan, sodró, hol kedves, hol kegyetlen, hol egyenesen olvashatatlan (hallgathatatlan?), vagy legalábbis embert próbáló; hol szemérmetlenül lírai, de már annyira, mintha valami szentimentális szerelemregényt olvasnál, hol pedig gyomorforgatóan realista. csapongó, gyakran szinte már káoszba torkollóan követhetetlen, máskor meg visszafogott, kimért.

nem is az elkerülhetetlen, a lassan kinyíló, az egyre erőteljesebben jelen lévő pokol ami megégeti az ember szemét a sorok között, és ami ránehezedik olvasás közben a lelkére, és körbefonja, fojtogatva azt, hanem az a hihetetlen érzékletesség és sodrás, amitől egy kevéssé harcedzett olvasó gyakran visszahőköl. minderre rátesz egy lapáttal a szóhasználata; hol bibliai módra epikus, történelmi, nagyívű, tele bibliai szimbólumokkal, utalásokkal, hol mintha egy bulvár regényt olvasnál, káromkodik mint egy kocsis. külön tiszteletem egyébként a hír tv kedvencének széky jánosnak, én még ennyire jó magyar fordítást nem olvastam; igaz ugyan, hogy ez olyan szöveg, ahol lehet brillírozni, de széky le is csapja a magas labdát, olyan szavakat ír le a papírra (pl tudod mi az a grottó?), amiket úgy kell megízlelni, mielőtt elolvasnánk őket, (s ha figyelünk rendesen megnövelheti a szókincsünket) és tökéletesen hozza át mind az emelkedettséget, mind a mocskos keserűséget.

tehát azt kell mondjam, nem könnyű olvasmány. jön megint a sőt; sőt, egyenesen kurvanehéz. az egész történeten úgy kell végigverekedned magad, és az isten tudja hogy megéri e; illetve, persze, ő nem néz ide. a történetért talán nem, (engem nagyon dühített, de nem mondom el a végét, mert minek, meg a vége úgyis az eleje, tudod, de még ezt se mondom el, semmilyen szereplőről nem beszélek, se cselekményről, edd meg, vedd meg, járj utána magad) de az odavezető útért mindenképpen. nick cave egyébként akkor a legerősebb prózában, amikor olyan mintha lírát írna; és ugyanekkor a leggyengébb is. jópár mondata túlírt, túldíszített, mások viszont annyira eltaláltak, hogy az ember azt érzi, mint márqueznél, hogy ilyen mondatokkal meg lehet vacsorázni.

egyébként támpontként nehezen találhatnék hasonló irodalmi művet; márquez minden más értelemben baromság, semmi köze nincs ennek a könyvnek a száz év magányhoz; akkor már inkább dante isteni színjátéka, éljen a purgatórium. leginkább palahniuk halálkultusza jutott róla eszembe, főleg a történet felépítése, és a vallási közösség, a nőkkel való viszony, meg a prófétaság miatt; hanem azonban ami ott mesterkélt, és gyakran csak látványos blöff, itt őszinte, és szívbemarkoló; az ehhez képest egy trendin megszerkesztett lányregény. mondom ezt úgy, hogy kedvelem palahniukot, és nem rossz olvasmány a halálkultusz sem, sőt.

ebben a könyvben, ebben a völgyben, ebben a 'városban', annak is a másik végén van a hallis-átkelés - száraz patakmeder fölött átvezető alacsony híd, 'amit majdnem minden oldalról szadista, sűrű vadrózsabozót vesz körül'. ide persze beesnek páran, de ami a lényeg; először ide esik be a nyájas olvasó is, én azt hiszem. úgy szúrják a mondatok, a nyelv, a történet, a modor, a téma, meg úgy az egész a tisztelt (valószínűleg pucér) valagát, hogy ihaj; aztán ha átverekszi magát, felkapaszkodik a hídra, kihúzza a seggéből a tüskéket, elindulhat a mocsár felé. éljen! szóval ilyen ez a könyv. s bizonyítékképpen, hogy miről is beszélek, mondjuk ezt a részt nézzétek:

'kiskoromban és kamaszéveimben - sőt még fiatal férfiként is - mindvégig óvakodtam attól, hogy ítélkezzem embertársaim fölött. de ide hallgasatok. már akkor, amikor rángó, ramatyéletű bábuként lelógtam arról a megcsípett, bíborba borult fél fülemről, megadva magamat a pedofág rémparádénak, amit oly szadista kéjjel idézett föl anyám - már akkor is, amilyen vakarcs voltam - egy lustrum se folyt még le az élet vizeiből - ééngem, euchrid eucrow-t olyan gyűlölet fűtött a kibaszott hülye kurva iránt, hogy azt éreztem, mirigyeim halálos méreggel telnek meg, ami besszennyezi minden testnedvemet - és úgy is volt. halálhurut-váladék szivárgot belőlem - mocskos és gyilkos fekete turha.
megrontott a gyűlölet. iszonyatos voltam. sátáni voltam, veszélyesebb, mint egy csörgőkígyó, és amíg a koca aludt a kígyó - lecsapott! ezt hallgassátok. egyszer, amikor őlotyósága elnyúlva döglött a karosszékében, één odalopóztam, és egy tele szájra való meleg, halálos köpetet suttyintottam a butéliájába. aztán kimentem a házból, de gondoskodtam róla, hogy egy ajtócsapással fölébresszem őszukaságát. elsurrantam a déli fal mellett, kihúztam a dugaszt a kémlelőlyukból, és a lyukra szorítottam szememet - kicsi fekete szívem tombolt a ketrecében, olyan pokoli boldog volt.
lestem, ahogy egyetlen hosszú sukkra lehajtja a gyilkos elixírt. és a nézésem kihült. anyám böffentett egy bajlósat, és már csukva is volt megint a szeme. nekikezdett megint a horkolásnak. eltelt egy perc, és kiütött rajtam az émely verítéke. a szám megtelt szennyes, maró nyáladékkal.
visszaütöttem a dugót a lyukba, és sziszegtem.
immunins a disznaja.
tökig lerobbantam, sercintettem egyet az ágyékomra, és néztem, ahogy egy vadhagyma lekonyolul és elhal a bal vállamon.'

csak annyit tennék hozzá, hogy az één azért één, mert euchird nem egyedül jött a világra, hanem volt egy másik én is, a báttya, akinek 'több esze volt, rögtön távozott a másvilágra'. euchird tehát a második én, az één. dehogy a másik tipusú stílusból is mutassak egy picinykét:

'ha egyvalamit megúszok, jön száz másik dolog - gondoltam. - megmérettem és könnyűnek találtattam. tökéletlenség, és fogyatékosság. szenyfolt és makula. születési hátrány, elégtelenség, kórságosság. hát minden sarkamban fog sánítani ez a ramaty sors, mostantól a sírig, hogy mindörökre a napjaim megkeserítője legyen?' - így busongtam, és tisztára sajnáltam magamat. "hogy indíthatnék szent háborút - vertem a mellemet szabad kezemmel -, amikor a hadicuccom egy nagy luk, és nem egy kibaszott páncél?" az égre ráztam panaszos kezeimet.'

s végezetül az egyik kedvenc mondatom a műből:

tíz perc múlva dethridge nővér kimasírozott a ház ajtaján, gumikesztyűtlenül, fehérkesztyűsen, összeszorítva tomporát a feszesen viritó egyenruhája alatt; nyekergő cipőjében végighaladt a kockaköves kerti úton, és távozott valami halál felé, valahová nyugatra.

valami halál felé, valahová nyugatra. hát ez egy ilyen könyv gyerekek.

slovo - todo cambia

a kulcs a kép mögött van (machlo a jelszó)

a slovo első lemezét méltattam már e hasábokon, és a második is idestova két éve (07) megjelent már, de csak néha jobb soha, mint későn. a nommo nagyon meghatározó darabja a cédégyűjteményemnek, már csak a whisper és a killing me miatt is, épp ezért őrjöngtem, hogy amikor megjelent a folytatás, sehogy nem tudtam megszerezni; amikor volt paypalom, a weblapon nem lehetett kapni, az utánnyomás meg mire kijött, én írországban voltam, és csak angliában terjesztették, drága lett volna, aztán meg nem is jött ki hivatalos piacra, én úgy tudom, lehet tévedek. nade mit nekünk a csúnya anyagiak, ha itt van a letöltés másként!

amiatt már különösen kedves lehet(ne, ha meg tudnánk venni, és gyönyörködni tudnánk benne) nekünk e lemez, hogy a kedvenc háborús képkészítőm (mitideri) után egy magyar úriember munkája a borító, gardi balázsé, aki zseniális fotós, és akit ráadásul van szerencsém személyesen is ismerni, sőt fotózott is minket annak idején mumbaiban.

a nommohoz hasonlóan itt is egy messzi szó a cím; todo combia azt jelenti hogy minden változik. és tényleg; a lemez egységesebb, hangszeresebb megszólalású lett, mint a debüt, viszont még jobban elmozdult a politikai, világmegváltó irányba, és nekem már az elsőnél is az volt a bajom, hogy jobbak a szerelmes dalok. mégse todo a combia, vagyis minden azért nem változik; itt is jobbak a szerelmes dalok, csak ez esetben kevesebb van belőle. számomra a lemez legjobb dala a közepén bújkáló, szemérmetlenül szentimentális being you, ami amolyan könnycsepp csinálós, szoba sarkában gubbasztós, szívszakadós dal, amitől látott már fátyolosabban e sorok írója (is). egyértelműen a whisper (vagy a killing me?) párja az új lemezen, és ha azokat nem is éri el, ha jókor hallgatod, azért megmozgathatja a szívedet ez is. az egyébként igen irritáló rihanna énekel benne abszolult nem irritálóan, és ezzel kvázi sztár közreműködője is van a lemeznek, arról nem is beszélve, hogy bár a kisasszony többi munkája számomra a szeméttel egyenlő (főleg amiatt a kurva esernyő miatt tudnám megtépni, amitől az összes tini órákig azt ismételgette, mint a nagyapám megakadt lemezjátszója, hogy umbrela, eva eva, e, e, áááááá), ezt viszont szeretem.

a többi női hangot (bár emiliana torrini is visszatér, de csak egy rövid sample erejéig) a lustralban is vendégeskedő andrea britton hozza, aki nem ismeretlen név a tánczenékben, viszont személyében a slovo állandó énekesnőt talált az élő fellépésekre is. az éteri, égbenézős hangulatot tőle kapjuk a lemezt záró, az életen merengő, zseniális szövegű on the bus-on, amit csak a dávid gitárja kisér; én nem értem, hogy miért nem inkább ilyen számokat ír ez a randall fiú, ebből egyszerűen zseniális. de szívfájdalom helyett inkább világfájdalom (akinek a szíve nem fáj, az megteheti, hogy neki már a világ fáj); a palesztinok kiszolgáltatottságát önti dühös rappbe a ramalah underground frontembere (nakba), a hamis jelképek és a világhatalmakról beszél az az arundhati roy, (flags) akinek az apró dolgok istene című könyvélményemet köszönhetem, ami szerintem a száz év magány női megfelelője, már ha lehet ilyet mondani. a magazinokban tündöklő tökéletes embereket gúnyolja a magazine man, ami egy tökös kis popdal, pete miser tanítandó szkreccseivel. bobby whiskers, nagydarab angol odamondó figura medve hangjával pedig megvan az állandó férfihangja is a lemeznek; csak meg kell szokni a hangsúlyozását, félúton van a beszélés és a rapp között. a híres rab írót, george jacksont is megidézik a samplerben (soldead brother), mint ahogy venezeula elnökét, hugo chávezt, akinek egyik beszédét dolgozza fel a lemez címadó felvétele, amibe beleszól a bolíviai aktivista - színész oscar olivera is.

tehát közreműködő és politika van bőven, bobby szerepeltetése miatt inkább hangsúlyosabb a hiphop jelenléte ezen a lemezen, mint az előzőn, bár azt is hangsúlyozni kell, hogy ez nem a baseball sapkás, fenékütögetős, bőgatyás amerikai aranydolláros hiphop, hanem inkább a dolgok kimondásától lesz hip; alatta a zene pedig inkább bánatos hop, a már emlegetett teltebb, hangszeresebb megszólalástól inkább érezhetjük ezeket daloknak, főleg andrea zseniális háttérvokáljainak köszönhetően. minden tiszteletem dave randallé, nagyszerű, hogy valaki a saját médiumát (zene) kihasználva beszél(tet) olyan dolgokról, amik tényleg körülöttünk történnek, és nem az affajta puff dadys 'csak öt terepjárót vettem ma / azért így is fasza vagyok, na / csak hogy beszólt az a hülye béla / mindjárt berakom a fejét az izmomba' szintű szövegekkel hülyíti az amúgy is tökhülye népet; csakhogy a slovo ilyen számainak befogadása nagy fokú figyelmet igényel, (és többszöri meghallgatást, főleg a zenei megoldások értékelése miatt) és így alig hiszem hogy esélye lenne a popularitásra; persze nem is ez a cél, de kurvajó lenne, ha ilyen szövegek mennének olyan helyen (már ha van ilyen), ahol van értelme.

a popularitásra viszont több esélye van az album két un. sláger számának, amikhez ez esetben klipp, maxi, és remix is készült; az egyik randall eight stories 'szólóalbumának' gyönyörű nyitó számát (narghile - lásd esti út) továbbgondoló, kimondottan poppos one, kedves, szentimentális, szerelmes szöveggel, és háttérkórussal, a klip változat még rappet is kapott a már emlegetett bobby macitól. én egy picit haragszok az one-ra, mert se dave hangja, se a szöveg nem az igazi, és az eredetit (vagyis az alapot) pedig annyira szeretem, hogy nem értem, mi a fenének kellett így 'bepopposítani', de nagyobb bajom ne legyen. a másik a dögös, szinte már funk basszussal operáló spun out, amire lazán rázhatja a műértő közönség, főleg a lágy d'n'b-be burjánzó verzére. azért zavarbaejtő ez a két szám, főleg ha a bénácska klipekkel együtt nézzük, mert teljesen más, mint amit idáig dave-től megszokhattunk; nemcsak hogy énekel, még mutogatja is magát, kvázi popsztárt játszik (ezzel a külsővel főleg), és furcsán hat a lemez többi részére jellemző okos, háttérbemaradós világmegváltáshoz.

összességében nyugodtabb, mondhatni érettebb munka a slovo második albuma, viszont így nem is annyira izgalmas, a zenei jelentősége is kisebb; sajnálnám, ha ebben a vonalban találná meg randall azt a bizonyos 'saját hangot', mert ha csak sima szerelmes, vallomásos, lírai popdalokat gyártana (whisper, being you, killing me) se haragudna rá senki, de persze az se baj, ha közben a világ ismét megmenekül.