és meglátá a szamár az úrnak angyalát

madarat tolláról, embert meg a másikéról, mert asszonta erről a könyvről a távolodó hogy 'az és meglátá a szamár az úrnak angyalát vegytiszta epika, s ahányféleképpen mérhető az irodalom, annyiféleképpen remekmű. stílusa és hangulata magához szorít, s egyre mélyebbre szív; le a regény színhelyéül szolgáló fortyogó mocsárnak az aljára', namost én amennyire rühellem szegény marton lászlót, most annyira egyet kell értsek vele, legalábbis az utolsó mondattal; ez a könyv a szó szoros, átvitt, és mindenféle értelmében magához szorít, és beszív. igen, a mocsárba. a pokolba, a szarba, a kínba, a nyomorba, az esőbe, az emberiségbe, vagyis az ukulore völgybe. az első mondattal pedig nem tudok mit kezdeni; szokásos távolodó mondat, epikus, túlzó. azt nem hiszem, hogy ahányféleképpen mérhető az irodalom annyiféleképpen, de az biztos, hogy a köztünk élő pokol megjelenítésében mindenképpen remekmű.

az is biztos, hogy az elmúlt hetek piszkos reménytelenségében és bimbózó őrületében hű társammá szegődött ez a regény. nem mintha sokat tudtam volna olvasni; na nem, azt nem, ez nem az a típus. sőt, marton lászlót játszok, és nagyokat mondok: azt hiszem életemben nem volt még ilyen nehéz könyv a kezemben. puha fedeles, elfér a kabátzsebemben, de ha kinyitom, úgy koszol össze, húz le, fertőzi meg a levegőt, a szememet, és húzza le a mocsárba a lelkemet, hogy pár oldal után levegő után kapdosok, mint ha tényleg valami bűzlő, fortyogó, gonosztól párolgó helyen ücsörögnék. nick cave stílusa olyan, mint a zenéje; kiszámíthatatlan, sodró, hol kedves, hol kegyetlen, hol egyenesen olvashatatlan (hallgathatatlan?), vagy legalábbis embert próbáló; hol szemérmetlenül lírai, de már annyira, mintha valami szentimentális szerelemregényt olvasnál, hol pedig gyomorforgatóan realista. csapongó, gyakran szinte már káoszba torkollóan követhetetlen, máskor meg visszafogott, kimért.

nem is az elkerülhetetlen, a lassan kinyíló, az egyre erőteljesebben jelen lévő pokol ami megégeti az ember szemét a sorok között, és ami ránehezedik olvasás közben a lelkére, és körbefonja, fojtogatva azt, hanem az a hihetetlen érzékletesség és sodrás, amitől egy kevéssé harcedzett olvasó gyakran visszahőköl. minderre rátesz egy lapáttal a szóhasználata; hol bibliai módra epikus, történelmi, nagyívű, tele bibliai szimbólumokkal, utalásokkal, hol mintha egy bulvár regényt olvasnál, káromkodik mint egy kocsis. külön tiszteletem egyébként a hír tv kedvencének széky jánosnak, én még ennyire jó magyar fordítást nem olvastam; igaz ugyan, hogy ez olyan szöveg, ahol lehet brillírozni, de széky le is csapja a magas labdát, olyan szavakat ír le a papírra (pl tudod mi az a grottó?), amiket úgy kell megízlelni, mielőtt elolvasnánk őket, (s ha figyelünk rendesen megnövelheti a szókincsünket) és tökéletesen hozza át mind az emelkedettséget, mind a mocskos keserűséget.

tehát azt kell mondjam, nem könnyű olvasmány. jön megint a sőt; sőt, egyenesen kurvanehéz. az egész történeten úgy kell végigverekedned magad, és az isten tudja hogy megéri e; illetve, persze, ő nem néz ide. a történetért talán nem, (engem nagyon dühített, de nem mondom el a végét, mert minek, meg a vége úgyis az eleje, tudod, de még ezt se mondom el, semmilyen szereplőről nem beszélek, se cselekményről, edd meg, vedd meg, járj utána magad) de az odavezető útért mindenképpen. nick cave egyébként akkor a legerősebb prózában, amikor olyan mintha lírát írna; és ugyanekkor a leggyengébb is. jópár mondata túlírt, túldíszített, mások viszont annyira eltaláltak, hogy az ember azt érzi, mint márqueznél, hogy ilyen mondatokkal meg lehet vacsorázni.

egyébként támpontként nehezen találhatnék hasonló irodalmi művet; márquez minden más értelemben baromság, semmi köze nincs ennek a könyvnek a száz év magányhoz; akkor már inkább dante isteni színjátéka, éljen a purgatórium. leginkább palahniuk halálkultusza jutott róla eszembe, főleg a történet felépítése, és a vallási közösség, a nőkkel való viszony, meg a prófétaság miatt; hanem azonban ami ott mesterkélt, és gyakran csak látványos blöff, itt őszinte, és szívbemarkoló; az ehhez képest egy trendin megszerkesztett lányregény. mondom ezt úgy, hogy kedvelem palahniukot, és nem rossz olvasmány a halálkultusz sem, sőt.

ebben a könyvben, ebben a völgyben, ebben a 'városban', annak is a másik végén van a hallis-átkelés - száraz patakmeder fölött átvezető alacsony híd, 'amit majdnem minden oldalról szadista, sűrű vadrózsabozót vesz körül'. ide persze beesnek páran, de ami a lényeg; először ide esik be a nyájas olvasó is, én azt hiszem. úgy szúrják a mondatok, a nyelv, a történet, a modor, a téma, meg úgy az egész a tisztelt (valószínűleg pucér) valagát, hogy ihaj; aztán ha átverekszi magát, felkapaszkodik a hídra, kihúzza a seggéből a tüskéket, elindulhat a mocsár felé. éljen! szóval ilyen ez a könyv. s bizonyítékképpen, hogy miről is beszélek, mondjuk ezt a részt nézzétek:

'kiskoromban és kamaszéveimben - sőt még fiatal férfiként is - mindvégig óvakodtam attól, hogy ítélkezzem embertársaim fölött. de ide hallgasatok. már akkor, amikor rángó, ramatyéletű bábuként lelógtam arról a megcsípett, bíborba borult fél fülemről, megadva magamat a pedofág rémparádénak, amit oly szadista kéjjel idézett föl anyám - már akkor is, amilyen vakarcs voltam - egy lustrum se folyt még le az élet vizeiből - ééngem, euchrid eucrow-t olyan gyűlölet fűtött a kibaszott hülye kurva iránt, hogy azt éreztem, mirigyeim halálos méreggel telnek meg, ami besszennyezi minden testnedvemet - és úgy is volt. halálhurut-váladék szivárgot belőlem - mocskos és gyilkos fekete turha.
megrontott a gyűlölet. iszonyatos voltam. sátáni voltam, veszélyesebb, mint egy csörgőkígyó, és amíg a koca aludt a kígyó - lecsapott! ezt hallgassátok. egyszer, amikor őlotyósága elnyúlva döglött a karosszékében, één odalopóztam, és egy tele szájra való meleg, halálos köpetet suttyintottam a butéliájába. aztán kimentem a házból, de gondoskodtam róla, hogy egy ajtócsapással fölébresszem őszukaságát. elsurrantam a déli fal mellett, kihúztam a dugaszt a kémlelőlyukból, és a lyukra szorítottam szememet - kicsi fekete szívem tombolt a ketrecében, olyan pokoli boldog volt.
lestem, ahogy egyetlen hosszú sukkra lehajtja a gyilkos elixírt. és a nézésem kihült. anyám böffentett egy bajlósat, és már csukva is volt megint a szeme. nekikezdett megint a horkolásnak. eltelt egy perc, és kiütött rajtam az émely verítéke. a szám megtelt szennyes, maró nyáladékkal.
visszaütöttem a dugót a lyukba, és sziszegtem.
immunins a disznaja.
tökig lerobbantam, sercintettem egyet az ágyékomra, és néztem, ahogy egy vadhagyma lekonyolul és elhal a bal vállamon.'

csak annyit tennék hozzá, hogy az één azért één, mert euchird nem egyedül jött a világra, hanem volt egy másik én is, a báttya, akinek 'több esze volt, rögtön távozott a másvilágra'. euchird tehát a második én, az één. dehogy a másik tipusú stílusból is mutassak egy picinykét:

'ha egyvalamit megúszok, jön száz másik dolog - gondoltam. - megmérettem és könnyűnek találtattam. tökéletlenség, és fogyatékosság. szenyfolt és makula. születési hátrány, elégtelenség, kórságosság. hát minden sarkamban fog sánítani ez a ramaty sors, mostantól a sírig, hogy mindörökre a napjaim megkeserítője legyen?' - így busongtam, és tisztára sajnáltam magamat. "hogy indíthatnék szent háborút - vertem a mellemet szabad kezemmel -, amikor a hadicuccom egy nagy luk, és nem egy kibaszott páncél?" az égre ráztam panaszos kezeimet.'

s végezetül az egyik kedvenc mondatom a műből:

tíz perc múlva dethridge nővér kimasírozott a ház ajtaján, gumikesztyűtlenül, fehérkesztyűsen, összeszorítva tomporát a feszesen viritó egyenruhája alatt; nyekergő cipőjében végighaladt a kockaköves kerti úton, és távozott valami halál felé, valahová nyugatra.

valami halál felé, valahová nyugatra. hát ez egy ilyen könyv gyerekek.