forogni körbe

szamszára

'hogyan menthetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?' kérdezi nem sokkal az eleje után a film, és jó ha hozzászokunk, hogy ez a mozi sokat kérdez, és az benne a legjobb, hogy cserébe keveset válaszol, ráadásul azt se konkrétan; mint egy jó tanár, kinyitja az ablakot, de a nézőnek kell kinézni rajta, márha akarja.

nalin pan filmje az első volt azok az alkotások közül, amik a független filmesek válaszai voltak annaud hét év tibetben-jére; a kétezres évek elején viszonylag nagy dolognak számított, ha egy film a keleti, még inkább ha a 'hegyi' kultúrából merítkezett, hát még ha a buddhizmust is megmutatta valamennyire, és nem az ilyen teaházas, giccses, műanyagbuddhás, álezoterikus módon, ahogy azt sajnos gyakran teszik azóta. emlékszem annak idején az ember olyan jobbnál jobb filmeket tekinthetett meg a fapados mozikban (mint például a kulti emeletén: valaki adja vissza nekem azt az élményt, hogy két ember és tíz összecsukató szék ül egy teremben, és a film közben elmegy az áram), mint kim duk 'tavasz, nyár, ősz, tél és aztán megint tavasz'-át, vagy eric vali 'himalája'-t; (és ilyen helyen láttam először özpetek tudatlan tündérekét is, meg kitano bábokját, bár ezek most sehogy nem jönnek ide, viszont annál jobban meghatározóak azóta) az előző számomra az egyik legfontosabb film amit valaha láttam, az utóbbi könnyebben emészthető, ellenben megdöbbentően jó zenéje van, ha beteszem, alig bírom kivenni.

azóta hiányzik ez a vonal, a lelkesedés leült, talán ma már nem számít annyira egzotikumnak, ha valaki a buddhizmusról, tibetről, és a hegyekről beszél, de az is lehet hogy épp pénz nincs rá, esetleg a mostanában a buddhizmussal kapcsolatos szinte kampányszerű európai dömping miatt ment el az alkotók kedve ettől a nehéz, bár rendkívül gazdag témától, vagy csak én nem találkozok új, és figyelemre méltó alkotásokkal. mindenesetre így egy kezemen (ha a tenyerembe veszem a másik kezem ujjait is) meg tudom számolni, hogy ha tibetbe akarok menni a dvd lejátszómmal, mit kell betennem; ha a szép, európai művész giccs oldalról érkeznék, bertolucci segíthet a kis buddhával, vagy pedig ingrid bergman operatőre által felvezetett, néhol már túlzóan édeskés sziddhártha (bár ez utóbbit inkább olvasd el, és nem is tibet, inkább india); ha máshonnan, akkor a már említett alkotásokon kívül tényleg csak a fricke barakája maradt, vagy reggio és phillip glass triológiája. ezek után főleg tessék megbecsülni pan filmjét, hátha még azt is beleszámítjuk, hogy a magyar dvd kiadás 5.1-es tibeti (!!) hanggal érkezik, és 300 forintért megvásárolható a tescóban.

az viszont annál dühítőbb a magyar kiadással kapcsolatban, hogy egyrészt a borítója alapján könnyen valami erotikus filmnek hihetné az egyszeri tescó barangoló, főleg ha kibetűzi a cím alatti nagy betűs ajánlást: 'egy film a káma-szútra rajongóinak'! én sehogy nem értem, hogy a picsába jön ide a káma szútra, (bár ami tény az tény, az utolsó szeretkezős jelenettől azért lehet tanulni: a száriját felköti a gerendára a leányzó, és ezen kapaszkodva tulajdonképpen háromszázhatvan fokban forog - ez is szamszára? - az úriemberen; ezt azért érzed) attól függetlenül, hogy előfordul (összesen háromszor) hogy meztelen testeket látunk egymáshoz tapadni, ráadásul az első az egyik legszebben filmezett szeretkezés, amit láttam a vásznon (pan megfordítja a kamerát, ettől úgy tűnik, mintha lebegnének a földön, és egymást fognák, hogy ne zuhanjanak le... gyönyörű) de annyira nem ez a lényeg, hogy az már fáj.

a lényeg a संसार.
az ismétlődés, az újrakezdés, a körforgás, a kör, ami az egyik legfontosabb szimbóluma a buddhizmusnak; érdekes, hogy míg mi európaiak általában mindent keresztre feszítünk (a kereszt véges, még feltámadással együtt is), ők inkább körbe forgatják a dolgokat. a főszereplőnk, tashi is körbeér; elindul egy kőtől ('hogyan mentsünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?') és visszaérkezik a kőhöz ('úgy, hogy bedobjuk a tengerbe'), közben azt kérdezi a nézőtől, hogy hol végződik az önmagadhoz (és a megvilágosodáshoz) vezető út, önmagadnál, vagy a másiknál (a szerelemnél?), tőle meg azt kérdezik, hogy mi a fontosabb, ezer vágyat kielégíteni, vagy egyetlenen úrrá lenni; kérdezős film ez, mondom, meg kell szokni, nalin pan pedig ügyesen és szépen forog a kérdések közül, nem a választ figyeli, hanem a kérdést, teret hagy a főszereplőinek, időt a gondolatoknak. közben pedig átlebeg a teren, a vásznon, és a nézőn cyril morin gyönyörű zenéje, amiben hol a vágyakat, hol a gondolatokat, hol a köveket lehet hallani.

így sokadszorra újranézve talán annyi tűnik fel, hogy a film sebessége megdöccen néha: a rendkívül erős, szinte spártai felvezetés után elengedi a történetet, kvázi átmegy művészkedésbe, a szimbólumokat szelíden és lassan festi fel, a madár, a fa, a hegyek, a folyó, a mező és a búza, meg a szereplők hegyeken érlelt szakadék mély tekintete; minden körbe forog, minden megváltozik, és minden ugyanaz marad. azt mondta annak idején a kedvenc enigma albumom már az elején: 'minden változik, mégsem változik semmi; de a változás az élet' - nahát ezt sokkal szebben és diszkrétebben mondják el ebben a filmben. a tempó viszont néha kissé lassú lehet, a szimbólumok és a szépség nem mindig tartja úgy meg a figyelmet, mint mondjuk ahogy azt kim duk öt évszaka teszi, és gyakran az embernek a történettel kapcsolatban is hiányérzései lehetnek; túl sok mindenbe markol bele a film, és ahhoz képest mindenképpen kevesebbet fog - a buddhizmus nőkkel való viszonyától (felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy a buddhizmus nem tud mit kezdeni a nőkkel; ez azonban persze csak félig igaz, az viszont tényleg érdekes, hogy miért nincs fontos szerepük az ilyen megváltó próféta történetekben a nőknek, és a film elég konkrétan rá is mer kérdezni ezzel kapcsolatos dolgokra, ami nekem nagyon tetszik), a szerelem, a párkapcsolat, a változások nehézségétől és a gyökerek erejétől még egészen az indiai elvilágosodáshoz is eljuthatunk (tanulságos az a jelenet, amikor egy másodpercig lehet látni egy ladakhi városrészletet, és a kamera elmegy egy internetet hirdető hely mellett; connect the world, mondja a felirat, miközben 1999-ben járunk, 5000 méter magasan!), és persze ez így egyszerre sok lehet, vagy éppen túl kevés.

azonban amit átszűrhetünk ezen, az még így is jóval több, mint amit mozgolódó képektől általában várhatunk; azt írtam három éve erről a filmről, hogy 'megdöbbentően érzéki, tiszta, és lassú, ha jókor, jó helyen, jó emberrel látod, megváltoztat' és ezt még most is aláírom, csak most már annyit tennék hozzá, hogy így bármi megváltoztathat, ha jókor, jó helyen, jó emberrel csinálod. milyen könnyen változnak a dolgok, látod, aztán meg mégis csak forgunk körbe.