kép, tölt, kód: machlo
"dogonban a yoruba és más nyugat afrikai hagyományokban él ez a szó hogy 'nommo' - azoknak a dolgoknak, erőknek, módoknak a megnevezése, amik emberen felül állnak, ami megnevezhetetlen, megoldhatatlan, amire nincs más szó. amikor az űrutazásról meséltek nekik, sehogy nem értették: belemenni a nommoba, ennek nincs semmi értelme. az ottani emberek két részre osztják a világot: az egyik fele, amiben élnek, amin dolgoznak, ami művelnek, és amire vigyáznak, a másik a nommo, amit tisztelnek, de nem törődnek velük; az az istenek dolga" magyarázzák a címet az első oldalon. egyébként már a borítókép is zavarba ejtő; dario mitideri kifejező és felkavaró képén jó sokáig rajta marad az ember szeme, és elég jól kifejezi hogy mi vár ránk az elkövetkező egy órában. a slovo dave randall gyermeke, azé a dave randallé, akit a faithless családból ismerhet a b.közönség, ő gitározott olyan jókat vasárnap este nyolckor.
(megjegyzem, talán ezért volt annyira kurva jó a második hitetlen lemez, és ezt nem tudta az utána jövő kettő: a másodikon még ott volt a hippi catto is, aki azóta 1 giant leap feleként váltja meg a világot, dobolt a matthy fedőnevű arc, aki azóta skinny néven csinál jobbnál jobb zenéket, és randall is beleszólt még a számokba, ami azért meg is látszik a végeredményen; mellesleg ő jegyzi az akkor még átlag angol lányként éldegélő didó énekével karöltve a beszédes című 'az ő gomblyukában' számot, ami nekem bizony nagy kedvencem)
randall kvalitásában (juhuj milyen szó), érzékenységében és tehetségében jóval több volt, mint hogy egy lassan mainstream atyaúristenné növő zenekar háttérgitárosa legyen, és ezen a lemezen rendesen ki is éli magát. politikai, világfájdalmú lemez ez, elsőre, és utolsóra is nitin sawhney neve ugrik be mint legközelebbi támpont. az album alapvetően két fajta számokra osztható: egyik ez a kultúrákat összevonó, figyelemfelhívó, elgondolkoztató, nagy témákkal foglalkozó szerzemények, a másik fele pedig összebújós, érzelmes, emberi kapcsolatos, szeretkezős számok.
az első típusból kapunk mindent mint a piacon: van itt afrikai jazz-blues, salif keita női változatával (saaba), hallhatunk gospellel kevert 4/4 alapú fenékrázást, amire stílszerűen new yorki rapper rappel egy fiúról aki belezúgott halle berrybe (frank & harry), egy erősen mike oldfieldre hajazó gitározást (21 today) amiben felsorolják azokat az országokat, ahol az amerikaiak bombáztak (!), marokkói éneket és charlie chaplin monológot egy jazz legenda élő dobszólójával keverve (di wneg sane - itt azért már eldobod az agyad) egy kurdish nyelvű költeményt szavaló kurdisht, amit a háttérben angolra fordít egy nő, arról hogy az ember mennyire utálja a saját hangját, amikor a legfontosabb dolgokról beszél (voice), acid jazz alapú guerillai szabadságharcosok zaját portugál énekkel átszövő angol utcafilozófus-raper dalt (hound dog), vagy akár afrikai dobokra a világbéke egyszerű eléréséről szövegelő mc-t (back to peace).
nekem ez túl sok. itt pont az a visszafogottság hiányzik, amitől nitin sawhney annyira zseniális, túl sűrű az egész, nem mászik be az ember fülébe, túlságosan erőltetett, nem dallamos, pedig izgalom van bőven, ritmusváltások, szájbox, szkrecsek, rézfúvósok, erre rájön randall szinte állandóan jelenlevő gitárjátéka, és az okos ügyes elektronika, mégis néhol már már zavaró ez az egyveleg, nem annyira szerethető, ettől függetlenül zenei utazásnak kitűnő, azokért a percekért pedig kimondottan érdemes, amikor hagyják érvényesülni a szintén a faithlessből kirángatott ritmusművészt, sudhát, félelmetesen jó váltásai vannak.
a másik típus viszont nemcsak hogy megmenti a lemezt, de egyenesen felejthetetlenné teszi. itt végre nem akar a randall bácsi világot váltani, egyszerű dalok, gyönyörűek, szerelemről, csalódásról, emberekről, magányról, a már emlegetett faithless szám a hem of his garment továbbgondolt vonalán fekvő számok. magányos férfi bánatai ezek, olyan hangokkal előadva, mint a tiestóval is kurválkodó kristy hawkshaw, akinek egyébként ebben a zenei környezetben jóval többet ad a hangja, vagy az izlandi csalogány, emilliana torrini. egy vonósokon nyugvó nagyon nagyon szép, már már éteri dal páros (a killing me, illetve a whisper, annyira jó szöveggel, hogy az ember esze áll meg) mellett ott a nitinszerű tévébetétekkel kezdődő webbles fall, emilliana hangjával, ami már miatta is nagyon szerethető, kedves aranyos, nem lehet eleget meghallgatni. van itt még szájbox alapú downtempo-two step , ilyet is nitintől lehet tanulni (come down) és a záró én kis különbejáratúm, a sertao blues. ez utóbbi szerintem a lemez csúcspontja: blues gitárszólókkal, dubbosra hangszerelt, two step-r'n'b alapú gyönyörű dal, amire az egy dolog hogy kristy nagyszerű refrént énekel, de körübelül egy percnél bejön egy olyan alap, mint a mr-oizó fat beatja, nahát ettől már aztán tényleg nem lehet mást csinálni, mint feltekerni a hangerőt, és csendben megőrülni.
(megjegyzem, talán ezért volt annyira kurva jó a második hitetlen lemez, és ezt nem tudta az utána jövő kettő: a másodikon még ott volt a hippi catto is, aki azóta 1 giant leap feleként váltja meg a világot, dobolt a matthy fedőnevű arc, aki azóta skinny néven csinál jobbnál jobb zenéket, és randall is beleszólt még a számokba, ami azért meg is látszik a végeredményen; mellesleg ő jegyzi az akkor még átlag angol lányként éldegélő didó énekével karöltve a beszédes című 'az ő gomblyukában' számot, ami nekem bizony nagy kedvencem)
randall kvalitásában (juhuj milyen szó), érzékenységében és tehetségében jóval több volt, mint hogy egy lassan mainstream atyaúristenné növő zenekar háttérgitárosa legyen, és ezen a lemezen rendesen ki is éli magát. politikai, világfájdalmú lemez ez, elsőre, és utolsóra is nitin sawhney neve ugrik be mint legközelebbi támpont. az album alapvetően két fajta számokra osztható: egyik ez a kultúrákat összevonó, figyelemfelhívó, elgondolkoztató, nagy témákkal foglalkozó szerzemények, a másik fele pedig összebújós, érzelmes, emberi kapcsolatos, szeretkezős számok.
az első típusból kapunk mindent mint a piacon: van itt afrikai jazz-blues, salif keita női változatával (saaba), hallhatunk gospellel kevert 4/4 alapú fenékrázást, amire stílszerűen new yorki rapper rappel egy fiúról aki belezúgott halle berrybe (frank & harry), egy erősen mike oldfieldre hajazó gitározást (21 today) amiben felsorolják azokat az országokat, ahol az amerikaiak bombáztak (!), marokkói éneket és charlie chaplin monológot egy jazz legenda élő dobszólójával keverve (di wneg sane - itt azért már eldobod az agyad) egy kurdish nyelvű költeményt szavaló kurdisht, amit a háttérben angolra fordít egy nő, arról hogy az ember mennyire utálja a saját hangját, amikor a legfontosabb dolgokról beszél (voice), acid jazz alapú guerillai szabadságharcosok zaját portugál énekkel átszövő angol utcafilozófus-raper dalt (hound dog), vagy akár afrikai dobokra a világbéke egyszerű eléréséről szövegelő mc-t (back to peace).
nekem ez túl sok. itt pont az a visszafogottság hiányzik, amitől nitin sawhney annyira zseniális, túl sűrű az egész, nem mászik be az ember fülébe, túlságosan erőltetett, nem dallamos, pedig izgalom van bőven, ritmusváltások, szájbox, szkrecsek, rézfúvósok, erre rájön randall szinte állandóan jelenlevő gitárjátéka, és az okos ügyes elektronika, mégis néhol már már zavaró ez az egyveleg, nem annyira szerethető, ettől függetlenül zenei utazásnak kitűnő, azokért a percekért pedig kimondottan érdemes, amikor hagyják érvényesülni a szintén a faithlessből kirángatott ritmusművészt, sudhát, félelmetesen jó váltásai vannak.
a másik típus viszont nemcsak hogy megmenti a lemezt, de egyenesen felejthetetlenné teszi. itt végre nem akar a randall bácsi világot váltani, egyszerű dalok, gyönyörűek, szerelemről, csalódásról, emberekről, magányról, a már emlegetett faithless szám a hem of his garment továbbgondolt vonalán fekvő számok. magányos férfi bánatai ezek, olyan hangokkal előadva, mint a tiestóval is kurválkodó kristy hawkshaw, akinek egyébként ebben a zenei környezetben jóval többet ad a hangja, vagy az izlandi csalogány, emilliana torrini. egy vonósokon nyugvó nagyon nagyon szép, már már éteri dal páros (a killing me, illetve a whisper, annyira jó szöveggel, hogy az ember esze áll meg) mellett ott a nitinszerű tévébetétekkel kezdődő webbles fall, emilliana hangjával, ami már miatta is nagyon szerethető, kedves aranyos, nem lehet eleget meghallgatni. van itt még szájbox alapú downtempo-two step , ilyet is nitintől lehet tanulni (come down) és a záró én kis különbejáratúm, a sertao blues. ez utóbbi szerintem a lemez csúcspontja: blues gitárszólókkal, dubbosra hangszerelt, two step-r'n'b alapú gyönyörű dal, amire az egy dolog hogy kristy nagyszerű refrént énekel, de körübelül egy percnél bejön egy olyan alap, mint a mr-oizó fat beatja, nahát ettől már aztán tényleg nem lehet mást csinálni, mint feltekerni a hangerőt, és csendben megőrülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése