– persze hogy nem, hülye. – pinta megsértődött, és visszament segíteni fancsikónak, aki épp anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé.
apám a felnőttszobában ült, a barna karosszékben, szótlanul. odaléptem hozzá, és kezemet a vállára tettem.
– ne búsulj, öreg. majd járkálunk, és fölszedünk mindenféle lányokat.
– gondolod? – nézett föl apám. – gondolod, menni fog?
– hát hogyafenébe-neis – és kicsit elpirultam. náthás voltam, csöpögött az orrom.
– van egy zsebkendőd? – biztattam az apámat.
– tessék, parancsolj. – kotorászni kezdett a zsebében. – kissé elhasznált, parancsolj.
– na, akkor indulunk? – kérdeztem.
– hová? – a zsebkendőt gyömöszölte vissza.
– hová hová? hát a lányokhoz! föl-föl, kedves barátom.'
(esterházy: fancsikó és pinta - a könnyekkel áztatott szivacs)
------
nagy sűrű csöndek jönnek a hegyek felől, és nekem a faszom kivan velük, látni lehet a csöndet, látni, mert az a fajta csönd ez, ami inkább látható, mint hallható, hiszen zaj folyamatosan van, vadászgépek zúgnak gyakran, mint valami hajókürt, a tenger jut eszembe róluk, és nem a halál, meg a bombázás, drezda, irak, és a háború, és én a tengerre vágyok, ahányszor elhúznak felettem, nem az égbe már, ott ők jobb helyen vannak, ők, a repülők, és amikor jönnek, a csend széttörik, és elgurul, mint az a kislány tegnap, mert amíg magyarországon repültek a tojások, addig itt a repülők, ugye, de nem ez a lényeg, hanem red noise nap volt tegnap, a bohócok napja, én folyamatosan otthonra gondoltam, a ruhámra, talán megvan még, megígérte a panni hogy vigyáz rá, ámbár én is ígértem sok mindent a panninak, és hát ugye, a pető intézetre gondoltam, és arra a szagra, amikor végigmentünk minden nap azon a folyosón, nem is tudom miből tevődött össze az a szag, folyosó szag, a tipikus kórház szagból egy kicsi, a tisztaság szaga, a felmosószer, és a csempék hideg szaga, a félelem szaga, a jócsalád szag, és a piritósok szaga, és még a gyerekek és a halál szaga összekeveredve, de volt ott még valami, nem tudom felidézni a szagot, minden egyes érzékszervemnek meg kellene tanulnia emlékezni, a kezem sem emlékszik jól a k*rva életbe, mennyi helyen megérintettem azt a lányt például, és nem emlékszem rendesen a tapintásra, a flamynak is a hajára, benne volt a kezemben az érintése, de most nem tudom hová lett, felejt a kezem, a lábam is, de az orrom is, csak közhelyekben emlékezek, ott a pető intézetből is közhelyekre gondoltam tegnap, meg hogy azt mondta nekem az öreg dezső, hogy ha bohócok vagyunk, sírni kell hamarabb megtanuljunk, hogy tudjuk min nevetünk, és tegnap olyan régen már, megint magamra vehettem volna a ruhát, és az orrot, mert a piros orr nap a szegényeké, a komédiásoké, akik járják körbe ezt a hülye szigetet ezen a napon, és gyűjtenek, a gyerekeknek, ugye, meg a sérülteknek, de ez az év most afrikáról szólt, van abban tényleg valami k*rva komikus, hogy piros orrat kell húznia egy angol hülyének, és hülyéskednie komoly emberek között, hogy azok komolyan vegyék, hogy mindeközben kis néger gyerekek tűnnek el, anélkül hogy lettek volna, azok a gyerekek, akiknek egyébként a megmentése is azt jelentené, hogy idejönnek erre a szigetre, és elmennek a tescoba dolgozni, legjobb esetben, rosszabb esetben pucolni az egyetemen a szart, ugye ugye, és ez még nem is rasszizmus, de én most ebbe nem megyek bele, túl nagy a világ nekem, elég nekem a piros orr, és hogy feltehettem volna a maszkot újra, az egyik nő hivatalos sminkes, ámbár nem értette, hogy hogy lehet az, hogy mi otthon magyarországon magunknak sminkelünk, hogy az nem lehet olyan jó, hülye ez, nálunk hol engedheti meg egy bohóc magának, hogy hivatásos sminkessel sminkeltessen, kíváncsi lettem volna egyébként a sminkére, tud e annyit mint az enyém?; de nem mertem, és nem tudtam elmagyarázni, nem tudok elég jól angolul, de itt vagyok, és nem tudok elég jól magyarul se, hogy kimondjam hogy pontosan miért, de attól féltem, valahogy, hogy elbőgöm magam, széles vigyorral az arcomon, odafestett vigyorral, egész nap bennem volt a bőgés, nagy komoly, mulya gyereknek éreztem magam, és jól esett volna bőgni, úgy igazán, ahogy nem tudom mikor fogok tudni már végre, túl messze vagyok én ahhoz hogy igazán sírjak, vagy túl közel, az isten tudja, mondanám hogy bőgessen már meg valaki végre, de nem így megy ez, nem is ment sehogy, elmúlt a pirosorros nap, és én még csak piros orrt se tettem fel, viszont annyira beteg vagyok, hogy a percenkénti papírzsebkendő használat gondolom színezi az orromat, és a gyerekek kaptak az állam bácsitól, aki szépen eljött bohócformájában, és nekem erről is csak olyan hülye gondolataim támadtak, hogy nézd meg, itt az igazi politika, nagy cipő és csíkos nadrág, festett mosoly, és ugrabugrálás, nagy segreesések, és aztán művigyorgás, ahogy illik, a gyerekek kacagtak, pedig béna volt a srác szerintem, harminc körül lehetett, állami bohóc b*zdmeg, na mindegy, és mindenki kapott charity pocketet, juj minek írok angolul, na mindegy, és üveg golyó is volt többek között, olyan furcsa üveg golyó, más mint az otthoni, amiben hullámok vannak, de üveg golyó, és az egyik kislány kis batyuba csomagolta őket, sarahnak hívják, sára, lesz egy sára lányom, azt hiszem, ámbár annyi női nevet szeretek már, hogy sok lányomnak kell lennie, de nem ez a lényeg, parkinson kórja van, a keze rángatózik, harcol vele mindig, hol ő irányít, hol a betegség, néztem ahogy a kis batyuba csomagolta az üveg golyókat, de aztán egy pillanatra elvesztette a kontrolt, a keze elkezdett rángatózni, és leejtette a batyut, az nagy csattanással ért a földre, és szét gurult mindenhova az a rengeteg üveg golyó, annyira szeretnék erre a pillanatra is emlékezni, szemmel, kézzel mindennel, a fényre a szobában, délután volt, az arcára, ahogy először bosszúság, hogy leejtette, aztán ijedtség a csattanás miatt, utána meg csodálkozás ahogy elkezdtek gurulni a golyók, azután meg valamiféle gyönyör, hogy ez játék, és már szaladt is utánuk, ez jutott eszembe a repülőkről, és a csöndről, így csattan, és gurul szét a csönd körülöttem is, amikor jönnek, mindenki össze szarja magát tőlük, a kutyák megpróbálják elásni magukat a betonba, a macskák szőre megnő, és elrohannak, lucky - a nyúl - bogyókat gyárt, és nekirohan a ketrecének, a lovak is megugranak, csak a bárányok nem, én még ilyen hülye állatokat nem láttam, békésen legelésznek, a fejük se mozdul meg, ott húz el felettük anglia teljes fegyverzete, gondolom én, rémálmok, és kisfiús álmok, volt idő amikor pilóta akartam lenni, annyira természetellenes hangjuk van, hogy muszáj lenne félni tőle, de nem, én arra gondolok, hogy a csendhez a bárányok értenek a legjobban, merthogy süketek, anyám erre azt mondta hogy 'nagy cucc, mindenki tudja hogy a bárányok hallgatnak', és állítólag ez egy bibliai idézet, mondja ő szerinte világosan le van írva a bibliában, az ószövetségben méghozzá, ezzel a szóhasználattal hogy a-bárányok-hallgatnak, mert hogy ő onnan ismeri, én mondtam neki hogy ez egy jodi foster film anyu, hát azt ő nem tudja, de a bibliában biztos, ilyenkor szeretem anyámat, tényleg nem látta a bárányok hallgatnakat, és még azt se érti, hogy miért csodálkozom azon, hogy hogy a fenébe tudott úgy felnőni hogy nem látja a bárányok hallgatnakat, abban az időben, ámbár én vagyok kicsi, mit tudok én azokról az időkről, nagyjából annyit, mint amennyit anyám tudhat ezekről az időkről, amikor elhúznak felettem a vadászgépek, már hogy unom, egy héten három - négy napig gyakorlatoznak, aztán egy hét kuss, olyankor a hegyek felől nagy csöndek jönnek, olyan csöndek, amik hallatszanak akkor is, ha bömböltetem az ipodot a fülemben, ha porszívózok, ha tányért csörgetek, ha veszekszem a jasperrel, amiért mindig pókember ruhában akar menni az iskolába, pedig valahol neki van igaza, talán pókember ruhában nekem is könnyebb lenne magam felé menni, mert én úgy félek ettől a csöndtől, magamat látom benne, és a hiányaimat, és a faszom kivan velük, a nagy sűrű csöndekkel amik jönnek a hegyek felől.
------
'én vagyok a szupermen. a gonosz nagy ellenfele. én harcolok a jóért, az igazért. szupermen, szuper erőkkel, a szuper jó a gonosz erők ellen. én mindig szupermen akartam lenni.
amikor kisfiú voltam, tűzoltó akartam lenni; belefutni a lángokba a szuper sisakomban, pumpálni a vizet és harcolni a tűz ellen. forró lángok és az ördögi füst, de legyőzném őket és a jó embereket kiszabadítanám a hatalmas baltámmal.
mindig szerettem volna, ha anyám büszke rám. ő az én szupernőm.
orvos akartam lenni. harcolni az elmúlás ellen minden tudásommal, hogy anyám örökké éljen. segíteni mindenkin, aki rosszul érzi magát.
és rendőr is akartam lenni. kék egyenruhában berakni a rossz embereket a dutyiba, vigyázni a rendre az utcán. elkapni a banditákat a szuper autómmal, és lelőni őket a pisztolyommal.
szerettem volna jó ember lenni, mint az apám. egy jó ember, aki vigyáz a családjára; feleségére és gyerekére. munka után mindig hazajönni, és újságot olvasni. házat építeni vidéken, és horgászni járni.
most már semmim sincsen; igen, a feleségem nem szeret többé, de van ilyen. van még terv a tarsolyomban, hogy szerezhetném meg őket. igen, én vagyok a szupermen. harcolok a rossz ellen.
egy nap, majd elrepülök, mint a lepke, magasra az égbe; és talán megérinthetem a napot'.
(husky rescue: the good man)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése