hogy mennyit forgolódott a világ a rozi óta, arra annyi minden más mellett az is tanulság lehet, hogy ha az ember bemegy egy könyvesboltba, és azt mondja neil gaiman, most már nem néznek bután, hanem akár négy (!) könyvet is hozzád vághatnak. persze a lényeget aligha; az amerikai isteneket nehezen kapod meg, pedig azóta, hogy a roziék porschéje előtt, a fűben olvastam először, (késő nyár volt, és a lapokon belül, meg kívül is valami fontos dolog közeledett épp) fenntartom, hogy annak a regénynek az első ötven oldala az egyik legjobb dolog, ami sorok és betűk között történhet az emberrel.
hanem most nem az amerikai istenekről énekelek, pedig az milyen hálás feladat lenne, hanem az agave kiadó jóvoltából kiadott régi - új gaiman könyvekről. a sosehol-lal, és a csillagporral kezdődött, majd a kvázi gyerekkönyv, a coraline, mindhárom pék zoltán fordításában, és aztán egy novelláskötet a törékeny holmik.
hálás dolog lehet most már neil gaimannal foglalkozni, a sármos tollforgató, aki a 'modern fantasy bőrdzsekis mestere' mára igazi szupersztárrá nőtte ki magát; szereti a filmipar, sorban áll a zene is (nem csak tori amossal való álítólagos kavarása, és tényleges barátsága meg dalszövegei, - az ő házában írta a soseholt! - hanem hol van neil, amikor szükséged lenne rá? címmel egy válogatás is megjelent pár éve, gaiman által inspirált számokkal, olyan előadókkal, mint például azam ali vagy a lunascape, kellemesen sötét hangulattal, de nagyrészt felejthetően közepes számokkal) ontja magából a könyveket, amik hozzák a díjakat is, ahogy illik. bár magyarországot is megjárta már, én persze kihagytam, viszont az immának köszönhetően mégis rajzolt nekem egy pandát (!), így ezt a figurát nehéz lenne nem szeretnem, de mégis egy kicsit sok nekem az a felhajtás ami körülötte van mostanában, (a fenének kell egy írónak úgy viselkednie mint egy rocksztárnak, és itt nem a bőrdzsekire gondolok, hanem a turnézásokra, dedikálásokra, meg a körülötte lévő marketingre) ráadásul erős a gyanúm, hogy a túl nagy népszerűség nem tesz jót egy írónak, amíg életben van, és ezt úgy látszik neil gaiman se ússza meg.
ettől függetlenül azt még mindig alá kell írnom, hogy gaiman igazi kincs, mert a mesélők abból a fajtájából való, akikből egyre kevesebben vannak. akik nem a valóságot akarják megmásítani, hanem a valótlanban találják meg a valóságot, benéznek a tükör és füst mögé, az ezerszer látott dolgokat is úgy mesélik el, hogy ezeregy (éjszaka) legyen belőle. a coraline egy chesterton idézettel kezdődik, miszerint 'a tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le is lehet győzni' és ez bizony igaz gaiman munkásságra is; sárkányok, démonok, és mindenféle lények jönnek mindenhonnan, a metróból, a falon túlról, az ajtóból, de rendre le is lehet győzni őket, és ez minden történetben nagyon fontos. gaiman azokhoz a mesélőkhöz tartozik, akik úgy tudnak elvinni a valóságból, hogy közben épp azokról tanítanak, amik nagyon is valóságosak; orson scott card, bradbury, ne adj isten adams; és akármilyen hülyén hangzik, még ajar, vian, lewis, dick gibson és clarke mellett nekem valahol török sándor, vagy lázár ervin is idetartozik.
ugyanakkor ezek közül talán gaimannál érzem a legtöbbet hogy blöfföl; írásai gyakran formai toll (troll?) mutatványok, ügyes trükkök, semmint valódi irodalmi értékkel bíró alkotások; gaiman stílusa és humora önmagában elég arra, hogy élvezetes olvasmány legyen, és ő ezzel tisztában is lehet, mert sokszor ennyivel is megelégszik, nem rakja bele azt a bizonyos 'pluszt' amitől például annyira zseniálisak lesznek mondjuk bradbury művei. és néha nagyon direktnek érzem a megoldásait; legjobb példa erre mondjuk amikor a klasszikus hófehérkét fordítja meg (hó, tükör, almák) más nézőpontba, kicsit sötétebbre veszi a figurát, az eredmény nem rossz, de olyan szájízem lesz tőle, mintha be lennék csapva, mintha többet igérne, mint amit aztán adna; és az igaz, hogy kimondva sose ígér többet, mint hogy szórakoztatni fog, és azt általában hiánytalanul meg is teszi, tehát számon aztán semmit nem kérhetek tőle, de ettől csak még inkább az ügyes mutatványos érzésem növekszik tőle; mintha állandóan rád kacsintana ő is hogy 'figyeld amit írok, mert csalok'. az igaz viszont, hogy ezt legalább nem középiskolás fokon teszi; érdemes megnézni, hogy az áthallásokat, összeszedett 'nyúlásokat' mennyivel ügyesebben csinálja, mint például a henry potter írója, vagy hogy a fantáziáját mennyivel technikásabban bontja ki, mint mondjuk stephen king, akivel ellentétben neil legalább tényleg tud írni.
az új neil dömping első állomása a sosehol volt, ami eredetileg egy 96-os tévésorozat forgatókönyve; kicsit érezni is rajta, hogy ez is inkább egy novella ötlet lenne, mint konkrét regény. gaiman szívesen beszél a könyveiről, itt például azt mondja hogy 'a sosehol mint regény tehát lényegében a józan eszem megőrzésére szolgált a bbc sorozat forgatása közben. ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: "nem gond. majd beleteszem a regénybe", s ezzel visszanyertem a lelki békémet. ez addig tartott, amíg a producer egyszer odajött és azt mondta: "kivágtunk egy jelenetet a huszonnegyedik oldalon, és ha azt mondod hogy beteszed a regénybe, megöllek." ettől kezdve csak magamban mondtam.' és ez mind szép, az azonban már kevésbé amit utána mond: 'olyan könyvet akartam írni, ami azt jelenti a felnőtteknek, amit például az alice csodaországban, a narina könyvek, vagy az óz a nagy varázsló jelentett nekem gyerekkoromban.' ettől ugyanis azért messze van. mindössze egy jó ötletből (összehozza az általam is bebarangolt londoni metróhálózatot a középkor a mainál lényegesen varázslatosabb ellenőreivel) kihozott laza fantasy, ami miközben ügyesen figurázza ki a mai világ médiabarmait és irodakukacait, végig udvariasan izgalmas marad, és természetesen a világot is megmentik benne a végére. kellemes olvasmány, de semmi több; karaktereit mintha már eleve filmre teremtették volna (a szerencsétlen főhős, aki persze faszagyerekké érik, a titokzatos lányka, aki persze királynő, a hacsek és sajóra hajazó bérgyilkosok, a macsó márki, aki persze nem biztos hogy megjárja, a vad, gyönyörű amazon, aki viszont tényleg, és így tovább) ami egy forgatókönyvnek indult könyvnél annyira azért nem is meglepő, a humora néha egy picit fárasztó, sőt mondhatni erőltetett, és a történet vége is olyan, hogy fogtam a fejemet. a narina mágikus világától ez messze van, mint ahogy az alice összetettségétől, és az óz a nagy varázsló varázslatos hangulatától is, de ha nem tesszük ilyen magasra a mércét, kitűnően fogunk szórakozni; főleg ha annyira belemerülünk az olvasásba a piccadaly line-n, hogy elfelejtettünk leszállni a finsbury parknál, így már semmi sem menthet meg minket islingtontól.
a csillagport meg úgyis mindenki megnézte filmen, irigylem is érte, mert én először olvastam, és csak utána láttam így a film csalódás volt; nekem nem szabad könyveket filmeken látni. a kedvenc karakteremet (a szőrős kis embert) kihagyták belőle, és bár a rómeó és júlia idején bizisten szerelmes voltam egy kicsit claire danes bánatos szemeibe, de itt annyira bosszantott, hogy tök másnak képzeltem a csillagot, hogy onnantól kezdve nem is tudtam élvezni a dolgot, a befejezéstől meg konkrétan a falnak tudtam volna menni. nekem egyértelműen sokkal jobb a könyv, mint a film, és mivel elvileg olyan sokan szeretik a filmet, hát nekik mind nagyon kellene szeretniük a könyvet is. gyönyörű tündérmese, ami bár sokban hasonlít a soseholra (először töketlenkedő főhős, átjáró egy párhuzamos világba, a lányka képességei, stb), de hangulatában messze fölülmúlja azt; ez egy igazi, kedves mese olyan hálás közhelyekről, mint a nők és a szerelem, a fiúk és a szerelem, a hősök és a szerelem, sőt, a csillagok, meg a szerelem, meg olyanokról is, amiknek speicel nincs közük a szerelemhez, mint például mit tegyünk, ha túl sok a testvérünk, vagy ha sokáig akarunk élni, esetleg ha találkozunk egy unikornissal. egyetlen hiányossága a kötetnek talán az lehet, hogy nem a charles vess által gyönyörűen illusztrált képeket kapjuk, pedig akkor a gyerekek még többet lesnének bele a válunk fölött, ahelyett, hogy aludnának, miközben olvassuk nekik.
a coraline-be bezzeg annál többet leshetnek bele, nemcsak mert ennek már kimondottan ők a célcsoportja, hanem a többi puhafedeles agave kiadvánnyal ellentétben igényes kötetet kapott, dave mckean pazar illusztrációival (külön plusz pont, hogy nem a filmből készült képekkel illusztrálták, így nem keveredik össze a könyv és a film). a szép lassan induló mesében gaiman ismét remekel, méghozzá érdekes módon nem feltétlen az ő asztalánál; a coralineben nem a tipikus fantasy - mese eszközök a legjobbak (magányos kislány, befalazott ajtó, ami természetesen átjáró, gonosz mostoha, segítő macska, elrabolt gyerekek, flúgos öregek), hanem a mesteri visszafogottsággal megteremtett hangulat; az első perctől kezdve sötétre, délutánira, eső utánira festi fel a hangulatot, ami végig átlebegi a történetet. egy unatkozó kislány felfedező útra indul, és így fel is fedez egy ajtót, ami egy olyan világba vezet, ami a sajátjuknak a másolata, csakhogy látszólag minden jobb benne; egy másik anyuka és apuka várja, aki a valódiakkal ellentétben semmi mást nem akar, csak csokit adni neki, és játszani vele; az egyetlen ijesztő bennük, hogy gomb szemük van, aztán persze később ez lesz a legkevesebb. nagyon tetszik hogy coraline neve is ezt a majdnem valóságot mutatja szerintem; nem caroline, hanem a másolata, a majdnem ugyanaz de mégsem már névben is, zseniális húzás. a legjobb pillanatok onnan jönnek, amikor a 'túloldali' boszorkány már nem vesződik a világa megteremtésével, és ahogy mennek tönkre, tűnnek el a dolgok, süllyed el a ház, úgy sötétedik lassan a mese: 'odakint a világ közben alaktalan, kavargó köddé köpülődött, formák és árnyalatok nélküli masszává, a ház pedig eltorzult és megnyúlt. coraline úgy látta, mintha lekuporodva őt figyelné, akárha nem is ház lenne, csak egy házötlet, és az biztos, hogy akinek ilyen ötlete támadt, nem lehet jó ember' a coralineben az a legjobb, hogy annyira szépen, fokozatosan borul be, hogy lennék bár egészen kisgyerek (most arról had ne, hogy az vagyok csak nagyra nőttem, szőrősödtem), is egyre jobban ijednék meg, de épp ettől egyre izgalmasabb lenne a dolog, tehát biztos végigolvasnám; ha már rögtön az elején alaktalan szörnyek, gombszemű torz apukák, és rohangáló kezek fogadnának, visszahőkölnék, de így, ahogy a főszereplő is, az olvasó is egyre bátrabb, elszántabb lesz. a másik, ahol a coraline megnyeri a mesét (vagyis az olvasó szívét) az épp ő maga, coraline; a kislány alakja egyszerűen tökéletes egy ilyen meséhez; nincs túlbonyolítva, nem megy bele idegennek ható felnőttes monológokba, egy egyszerű kislány, aki igazi tizenéveshez méltóan felfedező akar lenni, és józan esze is van; a dolgokat gyerek módra elfogadja, nem okoskodja túl, csak annyira, amennyire egy tíz év körüli gyerek is tenné. a legnagyobb tanulságot is ő mondja ki, olyan egyszerűen mint mindent: 'te tényleg nem érted ugye? én nem akarom, amit akarok. senki se akarja. igazából nem. mi lenne abban a jó, ha csak úgy megkapnék mindent, amit akarok? nem jelentene semmit. mit érne akkor?' natessék. az is borzasztó aranyos, ahogy coraline monológjaiban legtöbbször bátorítja magát (bátorság coraline!), és ettől a legfélelmetesebb részek sem tűnnek annyira félelmetesnek; felületes szemlélőnek persze még így is elég ijesztő mese lehet ez gyerekeknek, de olyan ügyesen van elosztva az ijeszgetés, hogy inkább izgalommá válik mint félelemmé. persze a történet eredetiségébe azért bele köthetnék (alice csodaországban már megint, a momo is beköszön, meg kábé az összes mostohás, nem szeretem a szüleimet, de aztán mégis rájövök hogy ők a legjobbak típusú klisék) ha a szőrős szívemet nem nyerte volna meg coraline a már említett dolgokkal, de hát nincs mit tenni, mert megnyerte.
annál nehezebben nyert e bizonyos szőrős szív ellen a törékeny holmik című új, a tükör és füst után már a második (!) novellás kötete, aminek elvileg e sok könyv közül a legtöbb irodalmi értéket kellene tartalmaznia, hiszen már a kellemesen rondára sikerült borítón is ott az idézet: 'az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is', így az olvasó azt is gondolhatná, hogy embereket, szíveket és álmokat fog a kötetben találni, de sajnos ezt sajnos csak néha kapja meg. persze természetes, hogy mint minden effajta gyűjteménynél, a minőség itt is igencsak ingadozó; az azonban kevésbé, hogy így is nem ártott volna egy kicsit bátrabb kezű szerkesztő, aki a terjedelmet visszafogja és a színvonalat előreengedi. legnagyobb bajom azzal van, hogy ahogy a tükör és füst is, a törékeny holmik is tartalmaz verseket; és ezek bizony szinte már olvashatatlanul rosszak. én sajnos nem azok közé tartozom, akinek eredeti nyelven is volt szerencséje gaimant olvasni, így csak a fordítókra hagyatkozhatok (akikből aztán van rendesen), és ezért nehezen ítélem meg, hogy ez most a fordító hibája, vagy az alkotóé, mindenesetre ezeknek a verseknek jórészét nyugodtan ki lehetett volna hagyni. az se tesz jót a kötetnek, hogy a sok fordító azt hiszem nincs ugyanolyan színvonalon; néhol kimondottan érezni, hogy a szöveg kifogott a magyarítón, vagy lehet hogy csak idejük nem volt rendesen kidolgozni a mondatokat, mindenesetre néha nagyon zavaró. ahogy a tükör és füstnél, itt is kapunk egy előszót, ahol gaiman nagyon élvezetesen beszél a kötet írásairól (sőt, itt is kapunk egy elrejtett külön történetet az előszón belül, bár itt már nem üt akkorát, mint anno a tükör és füstnél), és ott azt mondja hogy 'ha azok közé tartozol, akik nem szeretik a verseket, vigasztaljon a tudat, hogy - akárcsak ez a bevezető - ingyen van. a könyv ugyanannyiba kerül velük és nélkülük, senki nem fizet nekem többet, amiért beleteszem őket. néha jó valami rövidet felvenni, elolvasni és letenni, ahogy néha jó tudni egy történet hátterét, és különben se muszáj elolvasni' és ebben annyira igaza van, hogy erről egy szót se többet. ugyanebből az előszóból derül ki, hogy milyen nehéz is egy sztár író élete; a legtöbb novelláját ezek szerint ugyanis megrendelésre írja, ami nem lehet könnyű. az olvasó is tapasztalhatja, hogy ezek általában gyengébbek, igaz, néha viszont zseniálisak, például az egyik kedvencem a mátrix honlapjára írt góliát, ami nagyon ügyesen keveri a valóság egy program teóriát a függetlenség napja, vagy az armageddon buta világmegmentős sztorijával, így szinte már parodisztikus sci-fi egyveleget alkotva, ráadásul mindezt még élvezetes, álirodalmi visszaemlékezős monológgal is leönti. sajnos az egész kötetre inkább érvényes az, hogy ügyes, meg nem rossz, mint az hogy zseniális és maradandó; legjobban akkor fáj ez, amikor már majdnem sikerül, de aztán valahogy mégis visszaesik. ilyen például a bradburynek ajánlott október a székben; tényleg mintha már-már brandbury beszélne hozzánk, bele is temetkeznénk boldogan, de aztán meg épp az hiányzik belőle, ami zseniálissá teszi brandburyt; az a megfoghatatlan plusz, az a valami, amitől az ember maga elé néz pár percig, mielőtt belekezdene a következőbe. ez a bizonyos plusz szinte az összes novellából hiányzik, de pillanatokig el-el csíphetjük; egy csipetnyi ott van belőle a keserű zaccban, az emlékek és kincsekben, vagy a harlekin szeretben. ezek az írások mind az átlagosnál jóval magasabb színvonalú, jó novellák, amikben van valami, épp csak az a pici hiányzik belőlük, ami számomra igazán maradandóvá tenné őket. aztán van egy másik típus, amire jobb híján azt lehet mondani hogy tökéletes, ügyes, kvázi iparos munkák; itt bravúros stílusgyakorlatokat olvashatunk, tanítható mesélési technikákat, amik bebizonyítják, hogy gaiman mestere a szakmájának. a baj az velük, hogy ezek pont azok, amik miatt bajom van neillel; inkább látványosak, mint mélyenszántók, az persze más kérdés, hogy nem is feltétlenül kell legyen mindennek mélyen szántani, és közben meg vannak annyira szórakoztatóak, hogy bőven érdemes legyen elolvasni. ilyen a nyitó smaragzöld tanulmány, aminél az volt a feladat hogy 'sherlock holmes találkozzon h.p. lovecraft világával', és ezt bizony csillagos ötösre sikerült teljesíteni; a tények miss finch távozásának ügyében is egy ügyes, izgalmas ál krimi, a hogyan beszélgessünk bulin csajokkal is ide tartozik, mint ahogy a napmadár és a falatok és falatozók is. a szerinted milyen érzésnél, és a másiknál kaptam meg azt a pluszt amit akartam; szerintem ezek a kötet csúcspontjai, meg a záró völgy császára; ez utóbbi egy amerikai istenek kisregény (!), és így tapasztalhatom, hogy árnyékból egyszerűen ennyi nem elég, bármit olvasnék, amiben benne van, annyira szeretem a karakterét; jó volt újra látni, már emiatt önmagában bőven megéri a kötet.
hanem most nem az amerikai istenekről énekelek, pedig az milyen hálás feladat lenne, hanem az agave kiadó jóvoltából kiadott régi - új gaiman könyvekről. a sosehol-lal, és a csillagporral kezdődött, majd a kvázi gyerekkönyv, a coraline, mindhárom pék zoltán fordításában, és aztán egy novelláskötet a törékeny holmik.
hálás dolog lehet most már neil gaimannal foglalkozni, a sármos tollforgató, aki a 'modern fantasy bőrdzsekis mestere' mára igazi szupersztárrá nőtte ki magát; szereti a filmipar, sorban áll a zene is (nem csak tori amossal való álítólagos kavarása, és tényleges barátsága meg dalszövegei, - az ő házában írta a soseholt! - hanem hol van neil, amikor szükséged lenne rá? címmel egy válogatás is megjelent pár éve, gaiman által inspirált számokkal, olyan előadókkal, mint például azam ali vagy a lunascape, kellemesen sötét hangulattal, de nagyrészt felejthetően közepes számokkal) ontja magából a könyveket, amik hozzák a díjakat is, ahogy illik. bár magyarországot is megjárta már, én persze kihagytam, viszont az immának köszönhetően mégis rajzolt nekem egy pandát (!), így ezt a figurát nehéz lenne nem szeretnem, de mégis egy kicsit sok nekem az a felhajtás ami körülötte van mostanában, (a fenének kell egy írónak úgy viselkednie mint egy rocksztárnak, és itt nem a bőrdzsekire gondolok, hanem a turnézásokra, dedikálásokra, meg a körülötte lévő marketingre) ráadásul erős a gyanúm, hogy a túl nagy népszerűség nem tesz jót egy írónak, amíg életben van, és ezt úgy látszik neil gaiman se ússza meg.
ettől függetlenül azt még mindig alá kell írnom, hogy gaiman igazi kincs, mert a mesélők abból a fajtájából való, akikből egyre kevesebben vannak. akik nem a valóságot akarják megmásítani, hanem a valótlanban találják meg a valóságot, benéznek a tükör és füst mögé, az ezerszer látott dolgokat is úgy mesélik el, hogy ezeregy (éjszaka) legyen belőle. a coraline egy chesterton idézettel kezdődik, miszerint 'a tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le is lehet győzni' és ez bizony igaz gaiman munkásságra is; sárkányok, démonok, és mindenféle lények jönnek mindenhonnan, a metróból, a falon túlról, az ajtóból, de rendre le is lehet győzni őket, és ez minden történetben nagyon fontos. gaiman azokhoz a mesélőkhöz tartozik, akik úgy tudnak elvinni a valóságból, hogy közben épp azokról tanítanak, amik nagyon is valóságosak; orson scott card, bradbury, ne adj isten adams; és akármilyen hülyén hangzik, még ajar, vian, lewis, dick gibson és clarke mellett nekem valahol török sándor, vagy lázár ervin is idetartozik.
ugyanakkor ezek közül talán gaimannál érzem a legtöbbet hogy blöfföl; írásai gyakran formai toll (troll?) mutatványok, ügyes trükkök, semmint valódi irodalmi értékkel bíró alkotások; gaiman stílusa és humora önmagában elég arra, hogy élvezetes olvasmány legyen, és ő ezzel tisztában is lehet, mert sokszor ennyivel is megelégszik, nem rakja bele azt a bizonyos 'pluszt' amitől például annyira zseniálisak lesznek mondjuk bradbury művei. és néha nagyon direktnek érzem a megoldásait; legjobb példa erre mondjuk amikor a klasszikus hófehérkét fordítja meg (hó, tükör, almák) más nézőpontba, kicsit sötétebbre veszi a figurát, az eredmény nem rossz, de olyan szájízem lesz tőle, mintha be lennék csapva, mintha többet igérne, mint amit aztán adna; és az igaz, hogy kimondva sose ígér többet, mint hogy szórakoztatni fog, és azt általában hiánytalanul meg is teszi, tehát számon aztán semmit nem kérhetek tőle, de ettől csak még inkább az ügyes mutatványos érzésem növekszik tőle; mintha állandóan rád kacsintana ő is hogy 'figyeld amit írok, mert csalok'. az igaz viszont, hogy ezt legalább nem középiskolás fokon teszi; érdemes megnézni, hogy az áthallásokat, összeszedett 'nyúlásokat' mennyivel ügyesebben csinálja, mint például a henry potter írója, vagy hogy a fantáziáját mennyivel technikásabban bontja ki, mint mondjuk stephen king, akivel ellentétben neil legalább tényleg tud írni.
az új neil dömping első állomása a sosehol volt, ami eredetileg egy 96-os tévésorozat forgatókönyve; kicsit érezni is rajta, hogy ez is inkább egy novella ötlet lenne, mint konkrét regény. gaiman szívesen beszél a könyveiről, itt például azt mondja hogy 'a sosehol mint regény tehát lényegében a józan eszem megőrzésére szolgált a bbc sorozat forgatása közben. ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: "nem gond. majd beleteszem a regénybe", s ezzel visszanyertem a lelki békémet. ez addig tartott, amíg a producer egyszer odajött és azt mondta: "kivágtunk egy jelenetet a huszonnegyedik oldalon, és ha azt mondod hogy beteszed a regénybe, megöllek." ettől kezdve csak magamban mondtam.' és ez mind szép, az azonban már kevésbé amit utána mond: 'olyan könyvet akartam írni, ami azt jelenti a felnőtteknek, amit például az alice csodaországban, a narina könyvek, vagy az óz a nagy varázsló jelentett nekem gyerekkoromban.' ettől ugyanis azért messze van. mindössze egy jó ötletből (összehozza az általam is bebarangolt londoni metróhálózatot a középkor a mainál lényegesen varázslatosabb ellenőreivel) kihozott laza fantasy, ami miközben ügyesen figurázza ki a mai világ médiabarmait és irodakukacait, végig udvariasan izgalmas marad, és természetesen a világot is megmentik benne a végére. kellemes olvasmány, de semmi több; karaktereit mintha már eleve filmre teremtették volna (a szerencsétlen főhős, aki persze faszagyerekké érik, a titokzatos lányka, aki persze királynő, a hacsek és sajóra hajazó bérgyilkosok, a macsó márki, aki persze nem biztos hogy megjárja, a vad, gyönyörű amazon, aki viszont tényleg, és így tovább) ami egy forgatókönyvnek indult könyvnél annyira azért nem is meglepő, a humora néha egy picit fárasztó, sőt mondhatni erőltetett, és a történet vége is olyan, hogy fogtam a fejemet. a narina mágikus világától ez messze van, mint ahogy az alice összetettségétől, és az óz a nagy varázsló varázslatos hangulatától is, de ha nem tesszük ilyen magasra a mércét, kitűnően fogunk szórakozni; főleg ha annyira belemerülünk az olvasásba a piccadaly line-n, hogy elfelejtettünk leszállni a finsbury parknál, így már semmi sem menthet meg minket islingtontól.
a csillagport meg úgyis mindenki megnézte filmen, irigylem is érte, mert én először olvastam, és csak utána láttam így a film csalódás volt; nekem nem szabad könyveket filmeken látni. a kedvenc karakteremet (a szőrős kis embert) kihagyták belőle, és bár a rómeó és júlia idején bizisten szerelmes voltam egy kicsit claire danes bánatos szemeibe, de itt annyira bosszantott, hogy tök másnak képzeltem a csillagot, hogy onnantól kezdve nem is tudtam élvezni a dolgot, a befejezéstől meg konkrétan a falnak tudtam volna menni. nekem egyértelműen sokkal jobb a könyv, mint a film, és mivel elvileg olyan sokan szeretik a filmet, hát nekik mind nagyon kellene szeretniük a könyvet is. gyönyörű tündérmese, ami bár sokban hasonlít a soseholra (először töketlenkedő főhős, átjáró egy párhuzamos világba, a lányka képességei, stb), de hangulatában messze fölülmúlja azt; ez egy igazi, kedves mese olyan hálás közhelyekről, mint a nők és a szerelem, a fiúk és a szerelem, a hősök és a szerelem, sőt, a csillagok, meg a szerelem, meg olyanokról is, amiknek speicel nincs közük a szerelemhez, mint például mit tegyünk, ha túl sok a testvérünk, vagy ha sokáig akarunk élni, esetleg ha találkozunk egy unikornissal. egyetlen hiányossága a kötetnek talán az lehet, hogy nem a charles vess által gyönyörűen illusztrált képeket kapjuk, pedig akkor a gyerekek még többet lesnének bele a válunk fölött, ahelyett, hogy aludnának, miközben olvassuk nekik.
a coraline-be bezzeg annál többet leshetnek bele, nemcsak mert ennek már kimondottan ők a célcsoportja, hanem a többi puhafedeles agave kiadvánnyal ellentétben igényes kötetet kapott, dave mckean pazar illusztrációival (külön plusz pont, hogy nem a filmből készült képekkel illusztrálták, így nem keveredik össze a könyv és a film). a szép lassan induló mesében gaiman ismét remekel, méghozzá érdekes módon nem feltétlen az ő asztalánál; a coralineben nem a tipikus fantasy - mese eszközök a legjobbak (magányos kislány, befalazott ajtó, ami természetesen átjáró, gonosz mostoha, segítő macska, elrabolt gyerekek, flúgos öregek), hanem a mesteri visszafogottsággal megteremtett hangulat; az első perctől kezdve sötétre, délutánira, eső utánira festi fel a hangulatot, ami végig átlebegi a történetet. egy unatkozó kislány felfedező útra indul, és így fel is fedez egy ajtót, ami egy olyan világba vezet, ami a sajátjuknak a másolata, csakhogy látszólag minden jobb benne; egy másik anyuka és apuka várja, aki a valódiakkal ellentétben semmi mást nem akar, csak csokit adni neki, és játszani vele; az egyetlen ijesztő bennük, hogy gomb szemük van, aztán persze később ez lesz a legkevesebb. nagyon tetszik hogy coraline neve is ezt a majdnem valóságot mutatja szerintem; nem caroline, hanem a másolata, a majdnem ugyanaz de mégsem már névben is, zseniális húzás. a legjobb pillanatok onnan jönnek, amikor a 'túloldali' boszorkány már nem vesződik a világa megteremtésével, és ahogy mennek tönkre, tűnnek el a dolgok, süllyed el a ház, úgy sötétedik lassan a mese: 'odakint a világ közben alaktalan, kavargó köddé köpülődött, formák és árnyalatok nélküli masszává, a ház pedig eltorzult és megnyúlt. coraline úgy látta, mintha lekuporodva őt figyelné, akárha nem is ház lenne, csak egy házötlet, és az biztos, hogy akinek ilyen ötlete támadt, nem lehet jó ember' a coralineben az a legjobb, hogy annyira szépen, fokozatosan borul be, hogy lennék bár egészen kisgyerek (most arról had ne, hogy az vagyok csak nagyra nőttem, szőrősödtem), is egyre jobban ijednék meg, de épp ettől egyre izgalmasabb lenne a dolog, tehát biztos végigolvasnám; ha már rögtön az elején alaktalan szörnyek, gombszemű torz apukák, és rohangáló kezek fogadnának, visszahőkölnék, de így, ahogy a főszereplő is, az olvasó is egyre bátrabb, elszántabb lesz. a másik, ahol a coraline megnyeri a mesét (vagyis az olvasó szívét) az épp ő maga, coraline; a kislány alakja egyszerűen tökéletes egy ilyen meséhez; nincs túlbonyolítva, nem megy bele idegennek ható felnőttes monológokba, egy egyszerű kislány, aki igazi tizenéveshez méltóan felfedező akar lenni, és józan esze is van; a dolgokat gyerek módra elfogadja, nem okoskodja túl, csak annyira, amennyire egy tíz év körüli gyerek is tenné. a legnagyobb tanulságot is ő mondja ki, olyan egyszerűen mint mindent: 'te tényleg nem érted ugye? én nem akarom, amit akarok. senki se akarja. igazából nem. mi lenne abban a jó, ha csak úgy megkapnék mindent, amit akarok? nem jelentene semmit. mit érne akkor?' natessék. az is borzasztó aranyos, ahogy coraline monológjaiban legtöbbször bátorítja magát (bátorság coraline!), és ettől a legfélelmetesebb részek sem tűnnek annyira félelmetesnek; felületes szemlélőnek persze még így is elég ijesztő mese lehet ez gyerekeknek, de olyan ügyesen van elosztva az ijeszgetés, hogy inkább izgalommá válik mint félelemmé. persze a történet eredetiségébe azért bele köthetnék (alice csodaországban már megint, a momo is beköszön, meg kábé az összes mostohás, nem szeretem a szüleimet, de aztán mégis rájövök hogy ők a legjobbak típusú klisék) ha a szőrős szívemet nem nyerte volna meg coraline a már említett dolgokkal, de hát nincs mit tenni, mert megnyerte.
annál nehezebben nyert e bizonyos szőrős szív ellen a törékeny holmik című új, a tükör és füst után már a második (!) novellás kötete, aminek elvileg e sok könyv közül a legtöbb irodalmi értéket kellene tartalmaznia, hiszen már a kellemesen rondára sikerült borítón is ott az idézet: 'az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is', így az olvasó azt is gondolhatná, hogy embereket, szíveket és álmokat fog a kötetben találni, de sajnos ezt sajnos csak néha kapja meg. persze természetes, hogy mint minden effajta gyűjteménynél, a minőség itt is igencsak ingadozó; az azonban kevésbé, hogy így is nem ártott volna egy kicsit bátrabb kezű szerkesztő, aki a terjedelmet visszafogja és a színvonalat előreengedi. legnagyobb bajom azzal van, hogy ahogy a tükör és füst is, a törékeny holmik is tartalmaz verseket; és ezek bizony szinte már olvashatatlanul rosszak. én sajnos nem azok közé tartozom, akinek eredeti nyelven is volt szerencséje gaimant olvasni, így csak a fordítókra hagyatkozhatok (akikből aztán van rendesen), és ezért nehezen ítélem meg, hogy ez most a fordító hibája, vagy az alkotóé, mindenesetre ezeknek a verseknek jórészét nyugodtan ki lehetett volna hagyni. az se tesz jót a kötetnek, hogy a sok fordító azt hiszem nincs ugyanolyan színvonalon; néhol kimondottan érezni, hogy a szöveg kifogott a magyarítón, vagy lehet hogy csak idejük nem volt rendesen kidolgozni a mondatokat, mindenesetre néha nagyon zavaró. ahogy a tükör és füstnél, itt is kapunk egy előszót, ahol gaiman nagyon élvezetesen beszél a kötet írásairól (sőt, itt is kapunk egy elrejtett külön történetet az előszón belül, bár itt már nem üt akkorát, mint anno a tükör és füstnél), és ott azt mondja hogy 'ha azok közé tartozol, akik nem szeretik a verseket, vigasztaljon a tudat, hogy - akárcsak ez a bevezető - ingyen van. a könyv ugyanannyiba kerül velük és nélkülük, senki nem fizet nekem többet, amiért beleteszem őket. néha jó valami rövidet felvenni, elolvasni és letenni, ahogy néha jó tudni egy történet hátterét, és különben se muszáj elolvasni' és ebben annyira igaza van, hogy erről egy szót se többet. ugyanebből az előszóból derül ki, hogy milyen nehéz is egy sztár író élete; a legtöbb novelláját ezek szerint ugyanis megrendelésre írja, ami nem lehet könnyű. az olvasó is tapasztalhatja, hogy ezek általában gyengébbek, igaz, néha viszont zseniálisak, például az egyik kedvencem a mátrix honlapjára írt góliát, ami nagyon ügyesen keveri a valóság egy program teóriát a függetlenség napja, vagy az armageddon buta világmegmentős sztorijával, így szinte már parodisztikus sci-fi egyveleget alkotva, ráadásul mindezt még élvezetes, álirodalmi visszaemlékezős monológgal is leönti. sajnos az egész kötetre inkább érvényes az, hogy ügyes, meg nem rossz, mint az hogy zseniális és maradandó; legjobban akkor fáj ez, amikor már majdnem sikerül, de aztán valahogy mégis visszaesik. ilyen például a bradburynek ajánlott október a székben; tényleg mintha már-már brandbury beszélne hozzánk, bele is temetkeznénk boldogan, de aztán meg épp az hiányzik belőle, ami zseniálissá teszi brandburyt; az a megfoghatatlan plusz, az a valami, amitől az ember maga elé néz pár percig, mielőtt belekezdene a következőbe. ez a bizonyos plusz szinte az összes novellából hiányzik, de pillanatokig el-el csíphetjük; egy csipetnyi ott van belőle a keserű zaccban, az emlékek és kincsekben, vagy a harlekin szeretben. ezek az írások mind az átlagosnál jóval magasabb színvonalú, jó novellák, amikben van valami, épp csak az a pici hiányzik belőlük, ami számomra igazán maradandóvá tenné őket. aztán van egy másik típus, amire jobb híján azt lehet mondani hogy tökéletes, ügyes, kvázi iparos munkák; itt bravúros stílusgyakorlatokat olvashatunk, tanítható mesélési technikákat, amik bebizonyítják, hogy gaiman mestere a szakmájának. a baj az velük, hogy ezek pont azok, amik miatt bajom van neillel; inkább látványosak, mint mélyenszántók, az persze más kérdés, hogy nem is feltétlenül kell legyen mindennek mélyen szántani, és közben meg vannak annyira szórakoztatóak, hogy bőven érdemes legyen elolvasni. ilyen a nyitó smaragzöld tanulmány, aminél az volt a feladat hogy 'sherlock holmes találkozzon h.p. lovecraft világával', és ezt bizony csillagos ötösre sikerült teljesíteni; a tények miss finch távozásának ügyében is egy ügyes, izgalmas ál krimi, a hogyan beszélgessünk bulin csajokkal is ide tartozik, mint ahogy a napmadár és a falatok és falatozók is. a szerinted milyen érzésnél, és a másiknál kaptam meg azt a pluszt amit akartam; szerintem ezek a kötet csúcspontjai, meg a záró völgy császára; ez utóbbi egy amerikai istenek kisregény (!), és így tapasztalhatom, hogy árnyékból egyszerűen ennyi nem elég, bármit olvasnék, amiben benne van, annyira szeretem a karakterét; jó volt újra látni, már emiatt önmagában bőven megéri a kötet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése