a kulcs a kép mögött van (machlo a jelszó)
a slovo első lemezét méltattam már e hasábokon, és a második is idestova két éve (07) megjelent már, de csak néha jobb soha, mint későn. a nommo nagyon meghatározó darabja a cédégyűjteményemnek, már csak a whisper és a killing me miatt is, épp ezért őrjöngtem, hogy amikor megjelent a folytatás, sehogy nem tudtam megszerezni; amikor volt paypalom, a weblapon nem lehetett kapni, az utánnyomás meg mire kijött, én írországban voltam, és csak angliában terjesztették, drága lett volna, aztán meg nem is jött ki hivatalos piacra, én úgy tudom, lehet tévedek. nade mit nekünk a csúnya anyagiak, ha itt van a letöltés másként!
amiatt már különösen kedves lehet(ne, ha meg tudnánk venni, és gyönyörködni tudnánk benne) nekünk e lemez, hogy a kedvenc háborús képkészítőm (mitideri) után egy magyar úriember munkája a borító, gardi balázsé, aki zseniális fotós, és akit ráadásul van szerencsém személyesen is ismerni, sőt fotózott is minket annak idején mumbaiban.
a nommohoz hasonlóan itt is egy messzi szó a cím; todo combia azt jelenti hogy minden változik. és tényleg; a lemez egységesebb, hangszeresebb megszólalású lett, mint a debüt, viszont még jobban elmozdult a politikai, világmegváltó irányba, és nekem már az elsőnél is az volt a bajom, hogy jobbak a szerelmes dalok. mégse todo a combia, vagyis minden azért nem változik; itt is jobbak a szerelmes dalok, csak ez esetben kevesebb van belőle. számomra a lemez legjobb dala a közepén bújkáló, szemérmetlenül szentimentális being you, ami amolyan könnycsepp csinálós, szoba sarkában gubbasztós, szívszakadós dal, amitől látott már fátyolosabban e sorok írója (is). egyértelműen a whisper (vagy a killing me?) párja az új lemezen, és ha azokat nem is éri el, ha jókor hallgatod, azért megmozgathatja a szívedet ez is. az egyébként igen irritáló rihanna énekel benne abszolult nem irritálóan, és ezzel kvázi sztár közreműködője is van a lemeznek, arról nem is beszélve, hogy bár a kisasszony többi munkája számomra a szeméttel egyenlő (főleg amiatt a kurva esernyő miatt tudnám megtépni, amitől az összes tini órákig azt ismételgette, mint a nagyapám megakadt lemezjátszója, hogy umbrela, eva eva, e, e, áááááá), ezt viszont szeretem.
a többi női hangot (bár emiliana torrini is visszatér, de csak egy rövid sample erejéig) a lustralban is vendégeskedő andrea britton hozza, aki nem ismeretlen név a tánczenékben, viszont személyében a slovo állandó énekesnőt talált az élő fellépésekre is. az éteri, égbenézős hangulatot tőle kapjuk a lemezt záró, az életen merengő, zseniális szövegű on the bus-on, amit csak a dávid gitárja kisér; én nem értem, hogy miért nem inkább ilyen számokat ír ez a randall fiú, ebből egyszerűen zseniális. de szívfájdalom helyett inkább világfájdalom (akinek a szíve nem fáj, az megteheti, hogy neki már a világ fáj); a palesztinok kiszolgáltatottságát önti dühös rappbe a ramalah underground frontembere (nakba), a hamis jelképek és a világhatalmakról beszél az az arundhati roy, (flags) akinek az apró dolgok istene című könyvélményemet köszönhetem, ami szerintem a száz év magány női megfelelője, már ha lehet ilyet mondani. a magazinokban tündöklő tökéletes embereket gúnyolja a magazine man, ami egy tökös kis popdal, pete miser tanítandó szkreccseivel. bobby whiskers, nagydarab angol odamondó figura medve hangjával pedig megvan az állandó férfihangja is a lemeznek; csak meg kell szokni a hangsúlyozását, félúton van a beszélés és a rapp között. a híres rab írót, george jacksont is megidézik a samplerben (soldead brother), mint ahogy venezeula elnökét, hugo chávezt, akinek egyik beszédét dolgozza fel a lemez címadó felvétele, amibe beleszól a bolíviai aktivista - színész oscar olivera is.
tehát közreműködő és politika van bőven, bobby szerepeltetése miatt inkább hangsúlyosabb a hiphop jelenléte ezen a lemezen, mint az előzőn, bár azt is hangsúlyozni kell, hogy ez nem a baseball sapkás, fenékütögetős, bőgatyás amerikai aranydolláros hiphop, hanem inkább a dolgok kimondásától lesz hip; alatta a zene pedig inkább bánatos hop, a már emlegetett teltebb, hangszeresebb megszólalástól inkább érezhetjük ezeket daloknak, főleg andrea zseniális háttérvokáljainak köszönhetően. minden tiszteletem dave randallé, nagyszerű, hogy valaki a saját médiumát (zene) kihasználva beszél(tet) olyan dolgokról, amik tényleg körülöttünk történnek, és nem az affajta puff dadys 'csak öt terepjárót vettem ma / azért így is fasza vagyok, na / csak hogy beszólt az a hülye béla / mindjárt berakom a fejét az izmomba' szintű szövegekkel hülyíti az amúgy is tökhülye népet; csakhogy a slovo ilyen számainak befogadása nagy fokú figyelmet igényel, (és többszöri meghallgatást, főleg a zenei megoldások értékelése miatt) és így alig hiszem hogy esélye lenne a popularitásra; persze nem is ez a cél, de kurvajó lenne, ha ilyen szövegek mennének olyan helyen (már ha van ilyen), ahol van értelme.
a popularitásra viszont több esélye van az album két un. sláger számának, amikhez ez esetben klipp, maxi, és remix is készült; az egyik randall eight stories 'szólóalbumának' gyönyörű nyitó számát (narghile - lásd esti út) továbbgondoló, kimondottan poppos one, kedves, szentimentális, szerelmes szöveggel, és háttérkórussal, a klip változat még rappet is kapott a már emlegetett bobby macitól. én egy picit haragszok az one-ra, mert se dave hangja, se a szöveg nem az igazi, és az eredetit (vagyis az alapot) pedig annyira szeretem, hogy nem értem, mi a fenének kellett így 'bepopposítani', de nagyobb bajom ne legyen. a másik a dögös, szinte már funk basszussal operáló spun out, amire lazán rázhatja a műértő közönség, főleg a lágy d'n'b-be burjánzó verzére. azért zavarbaejtő ez a két szám, főleg ha a bénácska klipekkel együtt nézzük, mert teljesen más, mint amit idáig dave-től megszokhattunk; nemcsak hogy énekel, még mutogatja is magát, kvázi popsztárt játszik (ezzel a külsővel főleg), és furcsán hat a lemez többi részére jellemző okos, háttérbemaradós világmegváltáshoz.
összességében nyugodtabb, mondhatni érettebb munka a slovo második albuma, viszont így nem is annyira izgalmas, a zenei jelentősége is kisebb; sajnálnám, ha ebben a vonalban találná meg randall azt a bizonyos 'saját hangot', mert ha csak sima szerelmes, vallomásos, lírai popdalokat gyártana (whisper, being you, killing me) se haragudna rá senki, de persze az se baj, ha közben a világ ismét megmenekül.
a többi női hangot (bár emiliana torrini is visszatér, de csak egy rövid sample erejéig) a lustralban is vendégeskedő andrea britton hozza, aki nem ismeretlen név a tánczenékben, viszont személyében a slovo állandó énekesnőt talált az élő fellépésekre is. az éteri, égbenézős hangulatot tőle kapjuk a lemezt záró, az életen merengő, zseniális szövegű on the bus-on, amit csak a dávid gitárja kisér; én nem értem, hogy miért nem inkább ilyen számokat ír ez a randall fiú, ebből egyszerűen zseniális. de szívfájdalom helyett inkább világfájdalom (akinek a szíve nem fáj, az megteheti, hogy neki már a világ fáj); a palesztinok kiszolgáltatottságát önti dühös rappbe a ramalah underground frontembere (nakba), a hamis jelképek és a világhatalmakról beszél az az arundhati roy, (flags) akinek az apró dolgok istene című könyvélményemet köszönhetem, ami szerintem a száz év magány női megfelelője, már ha lehet ilyet mondani. a magazinokban tündöklő tökéletes embereket gúnyolja a magazine man, ami egy tökös kis popdal, pete miser tanítandó szkreccseivel. bobby whiskers, nagydarab angol odamondó figura medve hangjával pedig megvan az állandó férfihangja is a lemeznek; csak meg kell szokni a hangsúlyozását, félúton van a beszélés és a rapp között. a híres rab írót, george jacksont is megidézik a samplerben (soldead brother), mint ahogy venezeula elnökét, hugo chávezt, akinek egyik beszédét dolgozza fel a lemez címadó felvétele, amibe beleszól a bolíviai aktivista - színész oscar olivera is.
tehát közreműködő és politika van bőven, bobby szerepeltetése miatt inkább hangsúlyosabb a hiphop jelenléte ezen a lemezen, mint az előzőn, bár azt is hangsúlyozni kell, hogy ez nem a baseball sapkás, fenékütögetős, bőgatyás amerikai aranydolláros hiphop, hanem inkább a dolgok kimondásától lesz hip; alatta a zene pedig inkább bánatos hop, a már emlegetett teltebb, hangszeresebb megszólalástól inkább érezhetjük ezeket daloknak, főleg andrea zseniális háttérvokáljainak köszönhetően. minden tiszteletem dave randallé, nagyszerű, hogy valaki a saját médiumát (zene) kihasználva beszél(tet) olyan dolgokról, amik tényleg körülöttünk történnek, és nem az affajta puff dadys 'csak öt terepjárót vettem ma / azért így is fasza vagyok, na / csak hogy beszólt az a hülye béla / mindjárt berakom a fejét az izmomba' szintű szövegekkel hülyíti az amúgy is tökhülye népet; csakhogy a slovo ilyen számainak befogadása nagy fokú figyelmet igényel, (és többszöri meghallgatást, főleg a zenei megoldások értékelése miatt) és így alig hiszem hogy esélye lenne a popularitásra; persze nem is ez a cél, de kurvajó lenne, ha ilyen szövegek mennének olyan helyen (már ha van ilyen), ahol van értelme.
a popularitásra viszont több esélye van az album két un. sláger számának, amikhez ez esetben klipp, maxi, és remix is készült; az egyik randall eight stories 'szólóalbumának' gyönyörű nyitó számát (narghile - lásd esti út) továbbgondoló, kimondottan poppos one, kedves, szentimentális, szerelmes szöveggel, és háttérkórussal, a klip változat még rappet is kapott a már emlegetett bobby macitól. én egy picit haragszok az one-ra, mert se dave hangja, se a szöveg nem az igazi, és az eredetit (vagyis az alapot) pedig annyira szeretem, hogy nem értem, mi a fenének kellett így 'bepopposítani', de nagyobb bajom ne legyen. a másik a dögös, szinte már funk basszussal operáló spun out, amire lazán rázhatja a műértő közönség, főleg a lágy d'n'b-be burjánzó verzére. azért zavarbaejtő ez a két szám, főleg ha a bénácska klipekkel együtt nézzük, mert teljesen más, mint amit idáig dave-től megszokhattunk; nemcsak hogy énekel, még mutogatja is magát, kvázi popsztárt játszik (ezzel a külsővel főleg), és furcsán hat a lemez többi részére jellemző okos, háttérbemaradós világmegváltáshoz.
összességében nyugodtabb, mondhatni érettebb munka a slovo második albuma, viszont így nem is annyira izgalmas, a zenei jelentősége is kisebb; sajnálnám, ha ebben a vonalban találná meg randall azt a bizonyos 'saját hangot', mert ha csak sima szerelmes, vallomásos, lírai popdalokat gyártana (whisper, being you, killing me) se haragudna rá senki, de persze az se baj, ha közben a világ ismét megmenekül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése