iron & wine: stolen houses (die)

iron & wine: stolen houses (die)

hogy mit gondolok a borotválkozásról, abba beleakadhattál már, ha valamilyen perverziódnál fogva rendszeresen olvasgattad az itteni sorokat, és akkor tudod már azt is, hogy én mennyire túlfilozofálgatom ezt a kérdést, de látod, hogy mit gondol róla sam beam, az sokkal egyszerűbb. akinek ilyen hangja van, annak persze hogy az efféle szakállas viccek is jól állnak: nincs mese, az ezredforduló (egyik) legnagyobb trubadúrja, aki olyan egyszerű, praktikus dalokat ír, mint amennyire egyszerű, és praktikus nem borotválkozni. azonban a vastag szőrzet mögül olyan puha, és szívtájba markoló dolgok jönnek ki, hogy az iron & wine fedőnév alatt daloló, leginkább egy roxfordot végzett szakvarázsló, vagy inkább mormon hittérítő külsejű sam azok közé az előadók közé sorakozik fel, akik azt csinálnak veled, amit akarnak, ha jókor hallgatod őket; megölnek, újrateremtenek, rávesznek hogy szakíts, hogy ne szakíts, hogy legyen kedved élni, hogy ne legyen kedved élni, hogy repülj a felhők fölé és szard le a világot, avagy ásd el magad, és ültess fölé virágot, és így tovább.

most azonban nem a munkásságát, három kitűnő albumát, vagy a nagyszerű calexicoval közös ep-jét szeretném isteníteni, hanem csak egy cseppet a tengerből; egy egy percnél rövidebb (!) apró, és látszólag egyszerű dalt, ami úgy hat rám, mintha egy fejem fölött köröző madár lenne. a red hot kifejezetten zseniális, dark was the night címet kapott válogatásán találhatod meg, - amiről nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem csak az idei év legjobb válogatása már így előre is, hanem úgy a mostani éveké (!), de most nem kezdem isteníteni ezt sem -, valamint nagy valószínűséggel rajta lesz a legközelebbi, ritkaságokat tartalmazó iron & wine lemezen is, amit május közepére ígér az úriember.

saját elmondása szerint egy repülőtéren, jégeső közben (!) írt dalnál már attól meg kell halni, hogy milyen egyszerű a szövege, és mégis milyen hihetetlenül sokrétű, nézd meg ebben a finoman szólva is szabados fordításban (magyarban nem szabad hogy rímeljen):

bármit gondolt apánk apja, ki még lopott házakban aludt,
nem számít már;
és a mi gyermekeink sosem sírnak
és a mi belenézünk a szemedbe
és azt mondjuk, hogy nincs mit félnünk a haláltól.

és igen, anyánk anyja csak fekete fehérben látott,
de ez sem számít már;
és a mi gyerekeink sose hazudnak
és mindegy hogyan próbáljuk
de nekünk nincs mit félnünk a haláltól.

úgy szaggatja szét a szívemet mostanában ez a dal, hogy ihaj; hiszen mikor lesz az, hogy majd az our babies never cry? majd épp akkor, amikor az our children never lie. akkor aztán majd tényleg we are not affraid to die. addig azonban én ebbe a számba minden alkalommal egy kicsit belehalok.