erdély (hétfő, kedd, szerda)

erdély ország sok szép vize, énekelte volna sebestyén márta az autóban, ha a kátyúk miatt nem ugrott volna állandóan a cédé. így azonban oda kellett menni; ráadásul édesanyámmal, ami így egyszerre egy nyírő és tar sándor regény, road movie-be oltva. a román közlekedést nagyon meg kell szokni, egyébként meg, ha nem jársz arra, el se lehet képzelni. az unió főleg abban tapintható, hogy egyrészt szegeden láttunk egy temesvárra stoppoló négert, cowboykalapban (!), másrészt több a kamion, mint valaha, és ezeket a nagy dögöket ráeresztik az amúgy se a minőségükről híres utakra. nemelég hogy a nemzetközi autóutak falvakon, településeken, meg természeti akadályokon keresztül vezetnek - tehát simán lehet az, hogy a svájci üzletember fénylő volvójában kénytelen fél órát állni, és nézni, ahogy az este hazatérő csorda átkell az úton; rosszabb esetben valamelyik miksa meg is tiszteli járműjét valamiféle testnedvel - erre még rájönnek a kamikáze nagytestű sofőrök, akiknek még a kátyúkat se kell kerülgetniük, mert minek, egy húsztonnás kamion átmegy mindenen, még rajtad is, ha nem állsz félre. isztambulban mondják, hogy az a kresz, hogy allah segíts! na, hát romániában meg allah, meg akit akarsz, és kábé annak van igaza, akinek hangosabb a dudája (pamela andersonok, és kamionosok előnyben, a kamionos pamela andersonokról nem is beszélve: netuddmeg, milyen ilyesztő ez az új divat, hogy ilyen űbergagyi, nagycsöcsű meztelen nős törülközőt terít a kamionos maga mellé az ülésre, ettől a felületes szemlélő frászt kap, hiszen mintha egy fedetlen keblű szőke nő vezetné az ezerrel döngető kamiont) ráadásul az adrenalin szétmegy benned, mert a kamionok miatt döcög a sor; nem tudsz haladni, viszont előzni se tudsz; egyrészt, mert olyanok az utak, másrészt meg a teljesen perverz előzni tilos, előzni szabad táblák miatt. mindig pont akkor engedi fel, amikor képtelenség előzni, és amikor végre begyorsulsz, vagy jön egy kanyar, vagy egy tiltótábla. mindenesetre ha méregdrága sportautót vásárolsz, feltétlenül menj vele végig románián, egyfelől, hogy vehess egy másikat, mert tuti hogy szanaszét töröd valamelyik gödörben, vagy kilopják alólad a cigányok, esetleg ráesik egy tehén; másrészt, hogy amíg legalább megvan, addig örülhess neki, és kihasználhasd úgy, ahogy talán sehol máshol; kilőni vele, döngetni, vissza, kilőni, dudálni, frontálisan meghalni. ihaj!

anyám megdöbbentően jól bírta a több mint hétórás utat, rosszabb is lehetett volna. dévára érkeztünk hétfő este, és ismét megerősödött bennem, hogy a dévai otthon inkább hasonlít valamiféle régi katonai táborhoz (kantin, barakkok), mint árvaházhoz, de ha sok időt töltesz ott, megszokod. persze, nem úgy van most, mint régen, azok, akiket tavaly még úgy kellett óvni, cirógatni, és szemeikben ott volt az árvaság, mostanra már nem is ismernek meg (hát persze), nagy a szájuk, sok a dolguk, mennek tovább. így megy ez. aznap este találkoztunk először un. 'magyarellenes' atrocitással, ami persze lehetett fatális véletlen is, nézőpont kérdése: farkaséhesen kerstünk pizzériát, van egy csomó, (bizony, déva haladó iparváros!) a legszimpatikusabbnál döntöttünk, főtér, kellemes kerthelység, dugig tele; anyám bottal elcsápolt az egyik asztalig, marcika bemegy, kérdezi magyarul valaki, nem azt nem, jó, angolul? erre kijön egy pincérnő, de rögtön visszamegy, és hoz magával egy másikat (!), aki elvileg beszél ugye angolul. rendelünk pizzát, de nem érti (pedig aztán ez minden nyelven ugyanaz; ha ülsz egy pizzériában, és azt mondod, pizza, vajon mi az istent akarhatsz? receptet?) majd végül elmagyarázza, tűrhető angolsággal, hogy nagyon sajnálja, de pizza az nincs (hát persze, hiszen pizzériában vagyunk!), egy óra múlva lesz, esetleg, de nem tudja biztosan (!). egy óra az sok, ő tudja, megérti, biztos nem akarunk várni, ugye? valóban, csakhogy, távozóban azért lesz keserű a megnemevett pizza a szánkban, mert látjuk, ahogy az első pincér lány négy pizzával egyensúlyozva halad egy asztal felé, ráadásul egy másik, román asztalnál a minket elküldőnél vesznek fel rendelést, és bár a román tudásom hiányos, a pizzaválasztékra bökést még én is megértem, hát még, hogy a csaj bólogat, és fölírja. magyaroknak nem volt ott pizza valószínűleg. aztán ez épp úgy nem jelent semmit, mint amennyire jelent.
kedden rándulunk ki, mert a helyiek (ej laci!) kora reggel megijesztik anyámat, hogy torockóra 'rossz az út'. anyám úgy okoskodik, hogy ha egy itteni azt mondja egy útra hogy rossz, akkor annak nagyon rossznak kell lennie, (lévén hogy a jó utak is rosszak, ugye) tehát inkább várjunk még (hátha közben megcsinálják, gondolom én). először vajdahunyad; a jó öreg gyárkémények és alumínumpagodák városa. vajdahunyad nem a világ legrondább városa, egyrészt mert van benne szép (a vár ugye), másrészt meg mert nyilván vannak ennél rondább városok is (még ha nem is sok), így tehát egy erős középmezőny mindössze. az itteni jómódú cigányság (oláhcigányok talán, bár én úgy sejtem, hogy ezek az ízléstelen újgazdag műveletlen marhák nem echte oláhcigányok lehetnek, tusnád után én úgy látom - aztán lehet tévedek - hogy az oláh cigányokerrefelé amolyan nemesek ezekhez képest, akik mind a kultúrájukat, mind a tartásukat büszkén őrzik) ilyen idióta pagodákat épít, gazdagságát mutatandó, amik hihetetlen viccesek; a görögkeleti vallás miatt rózsafüzér, a tető viszont lépcsőzetes, és cirádás, mint a pagodák, ugyanakkor olyan díszítőelemekkel, ami a barokk (!) kastélyokat jellemezte; a tetejére mindezek után akármi kerülhet (gyakran mercedes jel - ! -, vagy neadjisten dobókocka!), mindez persze alumínumból, amik szinte már folynak a forróságban; legtöbbször a tető után elfogyott a pénz, ezért a baromi nagy hodályok gyakran vakolatlanul, félkészen állnak, mint valami kitollazott papagájok. a várnál annyi a változás (számomra) hogy nincs füst; a másik, első látásra is feltűnő, de aztán körbejárva bebizonyosodó fricska a románoktól, hogy egy büdös magyar szó nem sok, annyi sincsen az egész várban; angolul és románul vannak a tájékoztató szövegek. a magyarok tanulják meg otthon, ha már az ő váruk, hát végülis. ennek ellenére (vagy épp ezért?) tele van magyarral, egyáltalán, az összes magyar hely tele volt magyarral, (azért basszus, volt idő amikor ez nem volt ennyire természetes!) aminek lehet örülni is, lehet bosszankodni is (tudnék mesélni a mobiltelefonos susogógatyás kopasz bunkókról, vagy az árpádházas boxerben - ez komoly basszus! - nyomuló motorosokról, de persze nem fogok). megúsztuk a nyolc lejes belépőt (még anyám is becsápolt, hiába ezek a magyarok, borzasztóak), és bemásztunk a medveárokba, körbefényképeztünk mindent, utána pedig irány a botanikus kert (inkább a rátóti!), aztán szászváros.
szászvárosi otthon az, aminek a dévainak kell lennie. az a romantikus kép, ahogy az ember szeretne elképzelni egy ilyen árvaházat, az teljesen ráillik a szászvárosira; gyönyörű, eldugott kis templom, kolostor, átalakítva gyerekeknek, szinte már mesebelien szép kiskert körülötte, lugas, udvar csirkékkel, és egy belső udvar, kisherceges fallal, és csúszdával. megkapó és idilli. ráadásul itt még gyerekek is vannak (épp táboroznak, kézművestábor!), később ez nem lesz ilyen magátólértetődő. anyám teljesen beleszeret egy itteni nevelőbe, rózsikába, akit hallgatva az ember regényt akar írni; elvált, két gyerek, varrónő, és amikor majdnem végleg feladta, levél böjtéhez, és azóta itt, csak a cigi maradt meg a világból. az egész szellemisége és hangulata teljesen olyan, amilyennek lennie kellene, azon gondolkozok, hogy ha idejövök először, és nem tusnádra, mennyivel más lenne a képem az alapítványról. akik önkéntességben gondolkoznak, ide jöjjenek. a mesebeli hangulatot fokozza, hogy egy kilencven éves pap bácsi (!) is lakik a kolostorban, aki még mindig misézik; az egyik ajtóra rá van írva 'ajtó', az egyik táblán pedig egy kis rajz, csíkos kapu, alatta a dűlöngélő gyerekírás: 'a mennyország kapuja'. a nagyobbak a gyűrűk urát nézik, frodó épp válságban, miközben kanalazzuk a levest, anyámon is látom, hogy meghatotta ez a hely. a kertben a szent ferenc emlékpark félig készen, és egy kis tó is, az egyik fára tök kúszik fel, a nevelők büszkén viccelődnek, hogy már 'majdnem az égig ér ez a paszuly', a templom falánál kis asztalt találok, kis székkel, sose akarok elmenni innen. estére már persze déva, anyámat felzavarom a dévai várba, ami persze le van zárva, külön vicc, hogy a lanofka mégis működik, meggyőződésem, hogy a liftkezelő saját zsebére.

alvás déván, másnap indulás, irány torockó! enyeden állunk meg először, gyönyörűszép, tiszta, rendes kisváros. ez tetszik legjobban romániában, hogy a szélsőségek olyan tárházát nyújtja, amitől minden sokkal többnek tűnik, mint valójában: a szép nagyon szép, a ronda nagyon ronda, ami rossz az nagyon rossz, ami jó az nagyon jó; ahol jó ott nagyon jó, ahol rossz, ott nagyon rossz, és így tovább, de mindettől az ember egyrészt sokkal jobban fárad, mint kellene, másrészt az a hülye érzése van, mintha beutazná a világot, holott csak negyven kilométert ment arrébb. és valóban, enyed után jön az a ,bizonyos rossz út, ami tényleg nem jó; anyám harminccal kerülgeti a meteorkrátereket, de mellettünk a dácsiák legalább hetvennel zúgnak el, vagy a dácsia tud ennyivel többet mint a toyota (naná, erre lett tervezve), vagy nekik már mindegy. a betonból gyakran kő lesz, aztán még azse, aztán meg első osztályú új út, aztán megint föld, közbe néha az az elmaradhatatlan útjavításokkal, amitől egybeterelődnek a dácsiák, kamionok, szekerek és nyugati szalonterepjárók, míg a kecskék békésen álldogálnak közöttük. olyan humoros pillanatokat élünk át, minthogy egy barna kisgyerek (a barna leány kifejezés igazi mélységét romániában érted meg) kisbiciklivel nyomul elöttünk, papucsos lába jár mint a motolla, közbe büszkén hátranéz, előzni persze nem tudjuk, amúgy is a kisfiú gyorsabban megy, mint ahogy egy ilyen úton lehet; aztán felvesszük a versenyt, üldözzük, de előzni már nincs idő, befordul a kapualjba, és lenézően néz vissza a szerencsétlen toyotára. hiába, itt ő van itthon. a másik mókás dolog, én már mint valami matrózgyerek, derékig kint vagyok a kocsiablakban, hogy észrevegyem az egyébként árnyékban teljesen észrevehetetlen kátyúkat, erre látom, hogy az úton (persze az árnyékban, van esze!) fekszik egy kutya. megyünk felé, békésen fekszik, látszik hogy abszolút nem aggódik. hogy elütjük (igaza is van harminccal nem lehet). rádudálunk, erre felemeli a fejét,. rádudálunk, erre felemeli a fejét, ránknéz, szemében ott van hogy hülyének néz, aztán alszik tovább. megkerüljük széles ívben, akkor látjuk hogy neki volt igaza: egy mély kátyún fekszik. íme az okos román találmány: úthibajelző kutya.
ahogy a fehér szikla és székelykő egyszercsak megjelenik az úton, és hírtelen az ember kövek között találja magát, lenyűgőző; nekem egyenesen tibetet jutatta eszembe, legyen bármily távol is torockótól lhasa. a párhuzam már csak abból is jogos, hogy itt is, a hegy szélén megbúvó kőépületek kolostorok; bár a görög-keletiek sincsenek éppen közel buddhizmushoz. én bevallom, torockóról nem sokat tudtam, a jókai regényt se olvastam (egy az isten) , talán ezért is taglózott le ennyire torockó; külsőre, és belsőre is mintha egy itteni hollókőre kerültem volna, megérkezésünkor csak kerültem volna, megérkezésünkkor csak kapdostam a fejem; arra is, hogy mennyi a turista (csupa magyar rendszám), arra is, hogy mekkora a turizmus (minden szoba kiadó, minden dolog eladó), és arra is ami ezek után megmarad; gyönyörűszép, ezek mellett is részleteiben érintetlen (!), gazdag falu, ami olyan, mintha külön világba csöppentél volna. semmire nem hasonlít, és mindenre; nincs köze erdély többi részéhez, és mégis; azt hiszem így láthatták az erdélyi falukat nagyapáink, így, ahogy este megjön a csorda, és isznak a falu közepén a kútból, a harangok óránként elsuttogják a múló időt, a kocsmákban jó bort és felejtést mérnek, a víznek víz, a kürtöskalácsnak kürtőskalács, a tejnek tej íze van, a kenyér akkora mint egy párna, és az öregek, esténként, mint ahogy józsef attila mondja:

még a nagyon öregek is
kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
s türelmet prédikálnak messze,
a mulandóság halainak.
igen, igen.

a mulandóság halai előtt viszont még az otthont kellett megtalálni, ami ugyanolyan, mint a többi ház, csak az utcára nyíló pincéjéből csináltak egy kápolnát, ami annyira megható és aranyos, mintha valami görög falucskában járnál. a kapuja tárva nyitva, de belül nem hogy gyerekeket, de még felnőttet se találtunk, mindössze egy szamár árválkodott a tűző melegben, mert feltekerte magát a láncára; marci, a hős, persze ment hogy kiszabadítsa, de aztán sípcsonton rúgott, és újra betekerte magát, tehát feladtam a dolgot. kínunkban elmentünk egy helyi étterembe enni, anyám pacal levese nyerte meg a versenyt, és kiderült, hogy a helyi ursus (az egy medve!) sör egyenesen finom. aztán megpróbáltuk megtalálni az otthon vezetőjét, de a falubeliek különböző véleményen voltak az otthont illetően, az egyik szerint tegnap még voltak itt gyerekek (később kiderült: nem lehettek) a másik szerint most is vannak, csak kirándulnak, a harmadik szerint sosem volt itt senki, a negyedik ismerni vélte a babit, aki a szakácsnő, az ötödik tudta is hogy hol lakik (de nem ott lakott), a hatodik, egy nagyon öregen öreg néni, aki úgy nézett ki, mint aki minden időn, és koron felül van, és mint aki, mint a mesékben, pontosan azért van itt, hogy útbaigazítson minket, megmutatta végül, meg is találtunk egy fiatal srácot, akiről kiderült hogy déván nőtt fel (ez tényleg egy család), onnan jött ide dolgozni, ő az egyetlen nevelő most itt, a gyerekek táboroznak, vagy nyaralnak, megmutatta a szállásunkat, majd visszament, házat építeni(!). este aztán kiültünk mi is a dolgok előtti egyszerű lócára, és beengedtük az alapítvány tehenét, (!) én meg konkrétan kocsmát mentem felfedezni, tanulság az utánunk jövőknek, a gondűzőnek jó a neve, de a forrásban adják a legjobb bort, amit valaha ittam (és anyám is ezt mondta később, pedig ő többet is élt, és többet is ivott, mint én).