abban a kis kék házban lakik az öregasszony, rögtön a fáskert mögött, és van egy macskája, de nem ám cirmos, hanem fekete; ez a macska sokszor naphosszat az ablakban ücsörög, csak nézi az üvegen alácsorgó esőt, és igen nagy barátsággal gondol az egerekre. amikor pedig közeleg az ősz, és az öregasszony esténként hátramegy a kertbe krumplit szedni, a macska utánamegy, és mindaddig a talicskában fekszik a kék derengésben, míg el nem kezd potyogni a burgonya a taligába. akkor aztán leugrik, és hallgatagon, komor ábrázattal bevonul a házba és visszatelepszik az ablakba, a virgok közé.
az öregasszony éjfélig még a hintaszékében ül és rádiót hallgat, hangok szűrődnek át a hangszóró vásznán, és a macska az asszony ölében szunyókál a gyapjúkendő alatt.
számtalan macska van a faluban, ezt a macskát azonban Rembrant úrnak hívják, mint a régi festőt, és a maga útját járja. ha éppen nem ül az ablakban, vagy nem sündörög a gazdasszonya sarkában, amikor az kimegy a kertbe, hogy megforgassa a földet, vagy leszedegesse a fehér, illatos ruhát a szárítókötélről, akkor Rembrant úr az árnyos bozót jótékony magányát keresi, és méltatlankodva fúj, ha egy farok árnyéka suhan el előtte.
mielőtt leszáll az éjszaka, az öregasszony kiáll a ház elé a lépcsőre, és az öböl túlpartján magasló, fekete hegyet kémleli, a kötőtűjével megvakarja a tarkóját, összeborzolja ősz haját, aztán a kötényzsebébe dugja a kötést és bemegy, hogy főzzön egy kis fahéjas kávét magának meg a macskának. a macska most is föltelepedhet a kenyérvágódeszkára és a kistányérból lefetyelheti a finom, édes feketét; a szőre szépen csillog a lámpafényben. s bár öreg macska ő már, mégis körülveszi valami aranyszínű, meg hollandos, meg félelmetes derengés, akár egy finom szövésű fátyol. hangosan, büszkén lefetyeli a kávét és tudja, hogy ekkora adag után nem egykönnyen alszik majd el, de annyi baj legyen – az őszi éjszaka mély, hűvös, és sokat ígér ott az ablakban a virágok közt -, még a farkát is lelógathatja a fűtőtestre melegedni, aztán hideg orra elé kanyaríthatja, hogy az se fázzon ott az ablaküvegnél.
az öregasszony lefeküdt és elaludt, a hintaszék is szundít, a falban meg egerek sutyorognak a Dísáról, a jóságos tündérről, aki egyszer olyan nagy jót tett egy egérfiókkal a kis holland cukorkásdobozban, hogy az egerek is azóta csak róla mesélnek.
az öregasszony műfogsora ott van az éjjeliszekrényen egy pohárban, és ez a fogsor egy kicsit a halálra emlékeztet, de nem jobban, mint sok minden más, és mindig jó hasznát vette. az öregasszony a kék takaró alatt fekszik és békésen alszik, fogatlan ajka beesik, a szemüveg az éjjeli szekrényen pihen; a szemüvege, amivel olyan sokat olvasott már, de hát álmában nincs szüksége szemüvegre, az álmaiban éppen olyan jól lát, mint hajdanvolt fiatalkorában, amikor egy hasonló korú férfival találkozott itt a fáskertben. nyári éjszaka volt, senki sem járt arra, csak két csúnya autó zötyögött tova feketén az úton, amikor lefeküdtek a harmatos fűbe. az egyik autóból később halottaskocsi lett, de azon az éjszakán ez igazán nem számított, és a patika cégtáblája – gyógyszertár – csak úgy izzott az éjféli napban, amely lassan gördült végig a hegygerincen, és a hegy világosabb volt velük szemben, mint máskor. a fiatalember fekete cipőt viselt, amit egykettőre lerúgott a lábáról, de ez sem számít, a lényeg az, hogy a cipője ugyanolyan fekete volt, mint az autók, meg hogy annak az embernek nem adatott hosszú idő ezen a földön.
Rembrandt úr rendületlenül virraszt a kék éjszakában ezen a kísértetjárós őszön, és odafentről, a padlásról, lassú, halk léptek nesze hallatszik, pedig ott fönn teremtett lélek sincsen, de lelkek bolyonganak az éppen hogy kivilágított utcán, és amikor a kék ház elé érnek, Rembrandt úr látja őket, és a lelkek is látják őt, de tartanak a macskáktól, és gyorsan besurrannak a fáskert kapuján. álmában az öregasszony is éppen ott jár, miközben Rembrant úr a lehalkított rádiót hallgatja; álmában újra fiatal, és a szökőkútban pálinkásüveg úszik meg egy fekete cipő, a padon pedig tízévesforma kisfiú fekszik szürke viharkabátban, békatalppal a lábán. ahogy a fiatal öregasszony álomléptekkel közeledik hozzá – a szellemek meg a kertben járnak már -, a fiúcska lekönyököl. lékbe estem nem messze a tanyától, a snæfell aljában, mondja szomorúan, aztán újra elnyúlik a padon, szerencsétlen, vízbe fúlt falusi gyerek, és a lábán a békatalp nem gumiból, hanem kartonpapírból van.
bizony, milyen szép tud lenni az a gleccser, mondja az öregasszony szelíden, és megsimogatja a fiú fejét, összeborzolja szőke haját. a fiú nem szól semmit. a többi kísértet illedelmesen köhécsel a háttérben. az ünneplőcipő lassan alámerül, mint egy kiégett csónak, elhagyottan, feketén.
ahogy hajnalodik a kis kék ház meg az egész falu fölött, elered az eső, csendesen esik a hullámtetőre, lecsorog az ereszen, könnyű, lágy eső, amely inkább a tavaszra, semmint az őszre emlékezteti az embert, és álomnehéz szürkeséget borít mindenre. Rembrandt úr keveset aludt az éjjel; egyik fülével egészen reggelig hallgatta a rádiók közös éjszakai műsorát, a másikkal meg a deszkafalban sutyorgó egerekre figyelt. ég a gyomra a kávétól, talán túl hígra sikeredett; az erős kávétól sosem ég a gyomra, de az este látszott a rózsa a kistányéron, úgyhogy biztos túl gyenge volt.
az odakinn derengő fény a festőt idézi meg a csatornákat ábrázoló, háromszáz éves tusrajzait; eltekintve persze attól a hegytől az öböl túloldalán. Rembrandt úr ásít egyet, nagy komótosan ásít, aztán leugrik az ablakpárkányról, be a gazdasszonya szobájába. az öregasszony még alszik. az öreg kis ágy támlájáról rég lepattogzott a festék; az öregasszony az oldalán fekszik, ősz haja szétterül a párnán, és Rembrandt úr felugrik az ágyra és mancsával végigsimít a ráncos arcon. az asszony nem ébred fel. Rembrandt úr ekkor kimereszti a karmait, és vigyázva belemélyeszti a takarón nyugvó kézbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése