köd nem volt, mégsem láttam tisztán, meleg sem volt, mégsem fáztam, aztán meleg lett, mégis fáztam, de azóta se látom amit nézek; magyarkúton jártam, bicikliztem, először tekertem és váltót törtem, aztán dühöngtem és toltam, fákat láttam, és rovarokat, térdig sárban álltam, és láttam a fák közé bújt napot; később tejbe áztattam a nadrágom, hogy kijöjjön belőle a tinta folt, és tejszagú nadrággal mozdonyra másztam, hogy aztán még olajos is legyen; így jutottam el veszprémbe, ahol plázából vett grillcsirkét ettem, és üres csontokat hagytam magam után a füvön, mint valami szent-barbár ember, aztán koncert helyett kávét ittam, és vártam hogy vasárnap legyen, és olyan egyedül voltam ahogy csak ennyi ember között lehet az ember; aztán amikor már legalább öt perce vasárnap volt, nem fizettem, elfutottam, végig az utcán, a tömeggel szemben, bőgős zenéket hallgatva, lehúzott sapkával belerohantam a quimby rajongókba, aztán ki a városból, az első lengetésre stop, fuvar fehérvárra, ott viharra állt az ég, de csak majd huszonnégy órával később esett, másnap, akkor viszont egész éjjel, dühösen, mint ahogy valamilyen istentől várnád az esőt, amikor le kellene szakadjon az ég; persze nem szakadt le, pedig közel voltam hozzá, tetőtérben, és az ablakot se verte be, csak felriadtam párszor, és nagy, megnyíló egekről álmodtam, aztán elmúlt az éjszaka is, a vihar is, és én délben a téren ültem, amikor megszólaltak a harangok, hideg, őszi nap volt az is, az embereken átfújt a szél, és a harangok egymásnak válaszolták, ahogy falun a kutyák; van ott egy órajáték, ami megvárta, amíg elcsendesedtek a nagyok, és csak utána szólalt meg, majd öt perccel tizenkettő után, régi királyokat és királynőket mutogatva; és a kis tér, amely templomokkal, színházzal és fodrászműhellyel volt körítve, közepén egy kávézóval, annak a kasmír kendőkkel fedett asztalánál ültem én, és mintha a harangoktól ébredt volna a tér, mászkálni kezdtek az emberek, hajat vágtak, színészkedtek, istenben hittek, és egy kisfiú rendőrautót kezdett tologatni a padkán, kiránduló osztály is átment a téren, köztük egy kerekesszékes lánnyal, a kerekeken piros dísztárcsák voltak, és lehetett vagy tizenkét éves; és aztán hallottam, ahogy a kisfiú anyukája meséli, hogy a kisfiú ült a minap a wcn, és azt mondta: 'anya, szeretnék egy kistestvért; megtanítom majd kakilni!', és közben a harangok a délutánt is felébresztették, és én pesten találtam magam, fájt a fogam, orvost kerestem, nemtaláltam, a fájdalom összegyűrött képén láttam mindent, majd moziba mentem utána, és félreértett, kellemetlen estét végigültem, és hazamentem, már amennyire tudok én hazamenni, aztán majdnem orvoshoz mentem, meg majdnem bicikliztem, de az orvos nem jött, elfutottam, a biciklit meg tolni kellett; majd borzalmas délután, fáradság, félreértés, utána megint vissza fehérvárra, ahol megint megtörtént, ahogy egy régi nap, és épp úgy nem tudtam vele mit kezdeni, ahogyan egy régi nap; fáradság, némi keserűség, majd béke, ahogyan csak a kedd esték lehetnek békések, macifröccs, éjszaka, és elmúlás; be nem csapott ajtók, aztán megszületés, gödöllő, séta az esőben, futni kell, mert bassza meg, nem hoztam magammal kabátot, találkozás az esőben, megfázás az esőben, aztán elmúlás, ami akkor még érezhetetlen és fehérvár újra; szelíden becsukott ajtók, újabb macifröcsök, és próbálkozás valamihez, aminek boldogság rímelne a végére; aztán láz, mindenféle értelemben vett láz, félelem és hőség; az öledbe esett fej, és az öledből kieső fej; képek, amiket őszintén az arcodba ver a láz; és újabb elmúlás, a láz mögött, utána a láz fölött, újabb gödöllő, és egy este, ahol a kádból kihúzzák a dugót, és nézed, ahogy elkezd tölcsért csinálni az, ami már sose jön vissza; és utána, üresség, persze, hideg, üres kád, és másfajta, orvosilag egészséges láz; megőrülni minden egyes válltól a villamoson, kapkodni, és dühösen fújni, mindarra, amire nem akarsz gondolni, és már csak azért is arra gondolsz, mert arra gondolsz hogy ne gondolj rá; tolni a dávidot megint pesten, üresen, töltelék idő, amikor már nincs az, ami még nincs; mentem előre, úgy, hogy közben tudtam hogy nem megyek sehova, még visszafele se, és őrjöngtem, hogy megint, pontosan megtörténik velem, hogy mindig pontosan 'az' történik velem, kávék között az érintetlen idők; és nők, nők, az utóbbi napokban nőnemű volt minden, és a nők fölött az a fajta vágyódás, amit nem is lehet pontosan megmagyarázni; harapni tudtam volna az utóbbi napokban azt az érzést, amitől egyszerre válik állattá, szánalmassá, bölcsé, és kvázi férfivé az, aki benne van, ilyesmire mondja attila hogy 'amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde / nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is / - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is' ez a muszáj is, ez volt az elmúlt napokban, alig csendesedett; és elmúltak az elmúlt napok is közben, pedig végtelenül hosszúnak tűntek, aztán hétvége lett, és elvittem őt kapolcsra; szinte szó szerint a hátamon, és annyi keserűség, fájdalom, pusztulás, és egyéb ilyen igék szabadultak fel, hogy nem maradt helyem, se időm, se energiám a magam tragédiájára, és ezért iszonyú hálás voltam neki, és közben megtanultam, hogy semmit nem tudok még, a szeretetről, a türelemről, az életemről, hazajöttem, hogy mindezt leírjam, és azt is megtanultam, hogy az írásról is legalább annyit kell tanuljak még, mint az életemről, nyilván a két dolog összefügg; de ezek voltak az elmúlt napok, és az elmúlt napokat most úgy írtam le, hogy kihagytam belőle az embereket, holott az elmúlt napokban is ők voltak a legfontosabbak, az emberek, azok, akiktől az elmúlt napok így múltak el, és nem máshogy; azok, akiket egyre jobban meg tudnék fogalmazni, ezért, így valahogy ők azok, akikről egyre jobban hallgatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése