erdély (hétfő, kedd, szerda)

erdély ország sok szép vize, énekelte volna sebestyén márta az autóban, ha a kátyúk miatt nem ugrott volna állandóan a cédé. így azonban oda kellett menni; ráadásul édesanyámmal, ami így egyszerre egy nyírő és tar sándor regény, road movie-be oltva. a román közlekedést nagyon meg kell szokni, egyébként meg, ha nem jársz arra, el se lehet képzelni. az unió főleg abban tapintható, hogy egyrészt szegeden láttunk egy temesvárra stoppoló négert, cowboykalapban (!), másrészt több a kamion, mint valaha, és ezeket a nagy dögöket ráeresztik az amúgy se a minőségükről híres utakra. nemelég hogy a nemzetközi autóutak falvakon, településeken, meg természeti akadályokon keresztül vezetnek - tehát simán lehet az, hogy a svájci üzletember fénylő volvójában kénytelen fél órát állni, és nézni, ahogy az este hazatérő csorda átkell az úton; rosszabb esetben valamelyik miksa meg is tiszteli járműjét valamiféle testnedvel - erre még rájönnek a kamikáze nagytestű sofőrök, akiknek még a kátyúkat se kell kerülgetniük, mert minek, egy húsztonnás kamion átmegy mindenen, még rajtad is, ha nem állsz félre. isztambulban mondják, hogy az a kresz, hogy allah segíts! na, hát romániában meg allah, meg akit akarsz, és kábé annak van igaza, akinek hangosabb a dudája (pamela andersonok, és kamionosok előnyben, a kamionos pamela andersonokról nem is beszélve: netuddmeg, milyen ilyesztő ez az új divat, hogy ilyen űbergagyi, nagycsöcsű meztelen nős törülközőt terít a kamionos maga mellé az ülésre, ettől a felületes szemlélő frászt kap, hiszen mintha egy fedetlen keblű szőke nő vezetné az ezerrel döngető kamiont) ráadásul az adrenalin szétmegy benned, mert a kamionok miatt döcög a sor; nem tudsz haladni, viszont előzni se tudsz; egyrészt, mert olyanok az utak, másrészt meg a teljesen perverz előzni tilos, előzni szabad táblák miatt. mindig pont akkor engedi fel, amikor képtelenség előzni, és amikor végre begyorsulsz, vagy jön egy kanyar, vagy egy tiltótábla. mindenesetre ha méregdrága sportautót vásárolsz, feltétlenül menj vele végig románián, egyfelől, hogy vehess egy másikat, mert tuti hogy szanaszét töröd valamelyik gödörben, vagy kilopják alólad a cigányok, esetleg ráesik egy tehén; másrészt, hogy amíg legalább megvan, addig örülhess neki, és kihasználhasd úgy, ahogy talán sehol máshol; kilőni vele, döngetni, vissza, kilőni, dudálni, frontálisan meghalni. ihaj!

anyám megdöbbentően jól bírta a több mint hétórás utat, rosszabb is lehetett volna. dévára érkeztünk hétfő este, és ismét megerősödött bennem, hogy a dévai otthon inkább hasonlít valamiféle régi katonai táborhoz (kantin, barakkok), mint árvaházhoz, de ha sok időt töltesz ott, megszokod. persze, nem úgy van most, mint régen, azok, akiket tavaly még úgy kellett óvni, cirógatni, és szemeikben ott volt az árvaság, mostanra már nem is ismernek meg (hát persze), nagy a szájuk, sok a dolguk, mennek tovább. így megy ez. aznap este találkoztunk először un. 'magyarellenes' atrocitással, ami persze lehetett fatális véletlen is, nézőpont kérdése: farkaséhesen kerstünk pizzériát, van egy csomó, (bizony, déva haladó iparváros!) a legszimpatikusabbnál döntöttünk, főtér, kellemes kerthelység, dugig tele; anyám bottal elcsápolt az egyik asztalig, marcika bemegy, kérdezi magyarul valaki, nem azt nem, jó, angolul? erre kijön egy pincérnő, de rögtön visszamegy, és hoz magával egy másikat (!), aki elvileg beszél ugye angolul. rendelünk pizzát, de nem érti (pedig aztán ez minden nyelven ugyanaz; ha ülsz egy pizzériában, és azt mondod, pizza, vajon mi az istent akarhatsz? receptet?) majd végül elmagyarázza, tűrhető angolsággal, hogy nagyon sajnálja, de pizza az nincs (hát persze, hiszen pizzériában vagyunk!), egy óra múlva lesz, esetleg, de nem tudja biztosan (!). egy óra az sok, ő tudja, megérti, biztos nem akarunk várni, ugye? valóban, csakhogy, távozóban azért lesz keserű a megnemevett pizza a szánkban, mert látjuk, ahogy az első pincér lány négy pizzával egyensúlyozva halad egy asztal felé, ráadásul egy másik, román asztalnál a minket elküldőnél vesznek fel rendelést, és bár a román tudásom hiányos, a pizzaválasztékra bökést még én is megértem, hát még, hogy a csaj bólogat, és fölírja. magyaroknak nem volt ott pizza valószínűleg. aztán ez épp úgy nem jelent semmit, mint amennyire jelent.
kedden rándulunk ki, mert a helyiek (ej laci!) kora reggel megijesztik anyámat, hogy torockóra 'rossz az út'. anyám úgy okoskodik, hogy ha egy itteni azt mondja egy útra hogy rossz, akkor annak nagyon rossznak kell lennie, (lévén hogy a jó utak is rosszak, ugye) tehát inkább várjunk még (hátha közben megcsinálják, gondolom én). először vajdahunyad; a jó öreg gyárkémények és alumínumpagodák városa. vajdahunyad nem a világ legrondább városa, egyrészt mert van benne szép (a vár ugye), másrészt meg mert nyilván vannak ennél rondább városok is (még ha nem is sok), így tehát egy erős középmezőny mindössze. az itteni jómódú cigányság (oláhcigányok talán, bár én úgy sejtem, hogy ezek az ízléstelen újgazdag műveletlen marhák nem echte oláhcigányok lehetnek, tusnád után én úgy látom - aztán lehet tévedek - hogy az oláh cigányokerrefelé amolyan nemesek ezekhez képest, akik mind a kultúrájukat, mind a tartásukat büszkén őrzik) ilyen idióta pagodákat épít, gazdagságát mutatandó, amik hihetetlen viccesek; a görögkeleti vallás miatt rózsafüzér, a tető viszont lépcsőzetes, és cirádás, mint a pagodák, ugyanakkor olyan díszítőelemekkel, ami a barokk (!) kastélyokat jellemezte; a tetejére mindezek után akármi kerülhet (gyakran mercedes jel - ! -, vagy neadjisten dobókocka!), mindez persze alumínumból, amik szinte már folynak a forróságban; legtöbbször a tető után elfogyott a pénz, ezért a baromi nagy hodályok gyakran vakolatlanul, félkészen állnak, mint valami kitollazott papagájok. a várnál annyi a változás (számomra) hogy nincs füst; a másik, első látásra is feltűnő, de aztán körbejárva bebizonyosodó fricska a románoktól, hogy egy büdös magyar szó nem sok, annyi sincsen az egész várban; angolul és románul vannak a tájékoztató szövegek. a magyarok tanulják meg otthon, ha már az ő váruk, hát végülis. ennek ellenére (vagy épp ezért?) tele van magyarral, egyáltalán, az összes magyar hely tele volt magyarral, (azért basszus, volt idő amikor ez nem volt ennyire természetes!) aminek lehet örülni is, lehet bosszankodni is (tudnék mesélni a mobiltelefonos susogógatyás kopasz bunkókról, vagy az árpádházas boxerben - ez komoly basszus! - nyomuló motorosokról, de persze nem fogok). megúsztuk a nyolc lejes belépőt (még anyám is becsápolt, hiába ezek a magyarok, borzasztóak), és bemásztunk a medveárokba, körbefényképeztünk mindent, utána pedig irány a botanikus kert (inkább a rátóti!), aztán szászváros.
szászvárosi otthon az, aminek a dévainak kell lennie. az a romantikus kép, ahogy az ember szeretne elképzelni egy ilyen árvaházat, az teljesen ráillik a szászvárosira; gyönyörű, eldugott kis templom, kolostor, átalakítva gyerekeknek, szinte már mesebelien szép kiskert körülötte, lugas, udvar csirkékkel, és egy belső udvar, kisherceges fallal, és csúszdával. megkapó és idilli. ráadásul itt még gyerekek is vannak (épp táboroznak, kézművestábor!), később ez nem lesz ilyen magátólértetődő. anyám teljesen beleszeret egy itteni nevelőbe, rózsikába, akit hallgatva az ember regényt akar írni; elvált, két gyerek, varrónő, és amikor majdnem végleg feladta, levél böjtéhez, és azóta itt, csak a cigi maradt meg a világból. az egész szellemisége és hangulata teljesen olyan, amilyennek lennie kellene, azon gondolkozok, hogy ha idejövök először, és nem tusnádra, mennyivel más lenne a képem az alapítványról. akik önkéntességben gondolkoznak, ide jöjjenek. a mesebeli hangulatot fokozza, hogy egy kilencven éves pap bácsi (!) is lakik a kolostorban, aki még mindig misézik; az egyik ajtóra rá van írva 'ajtó', az egyik táblán pedig egy kis rajz, csíkos kapu, alatta a dűlöngélő gyerekírás: 'a mennyország kapuja'. a nagyobbak a gyűrűk urát nézik, frodó épp válságban, miközben kanalazzuk a levest, anyámon is látom, hogy meghatotta ez a hely. a kertben a szent ferenc emlékpark félig készen, és egy kis tó is, az egyik fára tök kúszik fel, a nevelők büszkén viccelődnek, hogy már 'majdnem az égig ér ez a paszuly', a templom falánál kis asztalt találok, kis székkel, sose akarok elmenni innen. estére már persze déva, anyámat felzavarom a dévai várba, ami persze le van zárva, külön vicc, hogy a lanofka mégis működik, meggyőződésem, hogy a liftkezelő saját zsebére.

alvás déván, másnap indulás, irány torockó! enyeden állunk meg először, gyönyörűszép, tiszta, rendes kisváros. ez tetszik legjobban romániában, hogy a szélsőségek olyan tárházát nyújtja, amitől minden sokkal többnek tűnik, mint valójában: a szép nagyon szép, a ronda nagyon ronda, ami rossz az nagyon rossz, ami jó az nagyon jó; ahol jó ott nagyon jó, ahol rossz, ott nagyon rossz, és így tovább, de mindettől az ember egyrészt sokkal jobban fárad, mint kellene, másrészt az a hülye érzése van, mintha beutazná a világot, holott csak negyven kilométert ment arrébb. és valóban, enyed után jön az a ,bizonyos rossz út, ami tényleg nem jó; anyám harminccal kerülgeti a meteorkrátereket, de mellettünk a dácsiák legalább hetvennel zúgnak el, vagy a dácsia tud ennyivel többet mint a toyota (naná, erre lett tervezve), vagy nekik már mindegy. a betonból gyakran kő lesz, aztán még azse, aztán meg első osztályú új út, aztán megint föld, közbe néha az az elmaradhatatlan útjavításokkal, amitől egybeterelődnek a dácsiák, kamionok, szekerek és nyugati szalonterepjárók, míg a kecskék békésen álldogálnak közöttük. olyan humoros pillanatokat élünk át, minthogy egy barna kisgyerek (a barna leány kifejezés igazi mélységét romániában érted meg) kisbiciklivel nyomul elöttünk, papucsos lába jár mint a motolla, közbe büszkén hátranéz, előzni persze nem tudjuk, amúgy is a kisfiú gyorsabban megy, mint ahogy egy ilyen úton lehet; aztán felvesszük a versenyt, üldözzük, de előzni már nincs idő, befordul a kapualjba, és lenézően néz vissza a szerencsétlen toyotára. hiába, itt ő van itthon. a másik mókás dolog, én már mint valami matrózgyerek, derékig kint vagyok a kocsiablakban, hogy észrevegyem az egyébként árnyékban teljesen észrevehetetlen kátyúkat, erre látom, hogy az úton (persze az árnyékban, van esze!) fekszik egy kutya. megyünk felé, békésen fekszik, látszik hogy abszolút nem aggódik. hogy elütjük (igaza is van harminccal nem lehet). rádudálunk, erre felemeli a fejét,. rádudálunk, erre felemeli a fejét, ránknéz, szemében ott van hogy hülyének néz, aztán alszik tovább. megkerüljük széles ívben, akkor látjuk hogy neki volt igaza: egy mély kátyún fekszik. íme az okos román találmány: úthibajelző kutya.
ahogy a fehér szikla és székelykő egyszercsak megjelenik az úton, és hírtelen az ember kövek között találja magát, lenyűgőző; nekem egyenesen tibetet jutatta eszembe, legyen bármily távol is torockótól lhasa. a párhuzam már csak abból is jogos, hogy itt is, a hegy szélén megbúvó kőépületek kolostorok; bár a görög-keletiek sincsenek éppen közel buddhizmushoz. én bevallom, torockóról nem sokat tudtam, a jókai regényt se olvastam (egy az isten) , talán ezért is taglózott le ennyire torockó; külsőre, és belsőre is mintha egy itteni hollókőre kerültem volna, megérkezésünkor csak kerültem volna, megérkezésünkkor csak kapdostam a fejem; arra is, hogy mennyi a turista (csupa magyar rendszám), arra is, hogy mekkora a turizmus (minden szoba kiadó, minden dolog eladó), és arra is ami ezek után megmarad; gyönyörűszép, ezek mellett is részleteiben érintetlen (!), gazdag falu, ami olyan, mintha külön világba csöppentél volna. semmire nem hasonlít, és mindenre; nincs köze erdély többi részéhez, és mégis; azt hiszem így láthatták az erdélyi falukat nagyapáink, így, ahogy este megjön a csorda, és isznak a falu közepén a kútból, a harangok óránként elsuttogják a múló időt, a kocsmákban jó bort és felejtést mérnek, a víznek víz, a kürtöskalácsnak kürtőskalács, a tejnek tej íze van, a kenyér akkora mint egy párna, és az öregek, esténként, mint ahogy józsef attila mondja:

még a nagyon öregek is
kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
s türelmet prédikálnak messze,
a mulandóság halainak.
igen, igen.

a mulandóság halai előtt viszont még az otthont kellett megtalálni, ami ugyanolyan, mint a többi ház, csak az utcára nyíló pincéjéből csináltak egy kápolnát, ami annyira megható és aranyos, mintha valami görög falucskában járnál. a kapuja tárva nyitva, de belül nem hogy gyerekeket, de még felnőttet se találtunk, mindössze egy szamár árválkodott a tűző melegben, mert feltekerte magát a láncára; marci, a hős, persze ment hogy kiszabadítsa, de aztán sípcsonton rúgott, és újra betekerte magát, tehát feladtam a dolgot. kínunkban elmentünk egy helyi étterembe enni, anyám pacal levese nyerte meg a versenyt, és kiderült, hogy a helyi ursus (az egy medve!) sör egyenesen finom. aztán megpróbáltuk megtalálni az otthon vezetőjét, de a falubeliek különböző véleményen voltak az otthont illetően, az egyik szerint tegnap még voltak itt gyerekek (később kiderült: nem lehettek) a másik szerint most is vannak, csak kirándulnak, a harmadik szerint sosem volt itt senki, a negyedik ismerni vélte a babit, aki a szakácsnő, az ötödik tudta is hogy hol lakik (de nem ott lakott), a hatodik, egy nagyon öregen öreg néni, aki úgy nézett ki, mint aki minden időn, és koron felül van, és mint aki, mint a mesékben, pontosan azért van itt, hogy útbaigazítson minket, megmutatta végül, meg is találtunk egy fiatal srácot, akiről kiderült hogy déván nőtt fel (ez tényleg egy család), onnan jött ide dolgozni, ő az egyetlen nevelő most itt, a gyerekek táboroznak, vagy nyaralnak, megmutatta a szállásunkat, majd visszament, házat építeni(!). este aztán kiültünk mi is a dolgok előtti egyszerű lócára, és beengedtük az alapítvány tehenét, (!) én meg konkrétan kocsmát mentem felfedezni, tanulság az utánunk jövőknek, a gondűzőnek jó a neve, de a forrásban adják a legjobb bort, amit valaha ittam (és anyám is ezt mondta később, pedig ő többet is élt, és többet is ivott, mint én).

mindez mi itt van

nem csak a zorán féle, egyébként mind zeneileg, mint szövegileg (az meg dusán!) zseniális változatát, hanem most az eredeti cohen féle, vagy még inkább a spanyol változatát is megszerettem.

(eredeti szöveg frederico garcia lorca verse alapján, kissé nyers fordításban)

nos, van bécsben tíz csinos asszony
van egy váll, melyre sírni jár a halál
van egy terem, kilencszáz ablakkal
van egy fa, melyen meghalnak a galambok
van egy darab, melyet széttört a reggel
és a fagy képei között lóg

ájj ájjájjájj
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert,
ha szorít is a torka

úgy kellesz, úgy kellesz, úgy kellesz
a fotelben egy halott magazinnal
az üregben, egy liliom hegyéről
folyosókon, ahol szerelem még nem járt
egy ágyon, melyen izzad a hold
egy sírásban, mely homokkal és lábnyommal telt

ájj ájjájjájj
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert,
és fogd át megtört derekát

fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert,
az ő brandy- és halál lehelletével
mely a tengerbe rángatja uszályát

van egy koncertterem bécsben
melyben ezerszer visszhangzik a hangod
van egy bár, melyben a fiúk elnémultak
halálra ítélte őket a blues
de ki úszik ott a képeden
könnyek frissen vágott virágfüzérében?

ájj ájjájjájj
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert,
évek óta haldoklik már

van egy padlás, ahol gyermekek játszanak
ott le kell pihennem hamarosan veled
magyar gázlámpák álmában
valami édes délután ködében
és majd látom, mit láncolsz a fájdalmadhoz
az összes bárányod és hófehér liliomod

ájj ájjájjájj
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
ezzel a "sosem felejtlek el"-lel, tudod ...

ez a tánc, ez a tánc, ez a tánc..

és majd táncolok veled bécsben
a folyó lesz az álruhám
vadjácint lesz a vállamon
ajkam harisnyád harmatán
lelkem fényképalbumba temetem
fotókkal és mohával takarom
és majd meghajolok elragadó szépséged előtt
olcsó hegedűmmel és keresztemmel
és te lehurcolsz engem a tánctérre
a csuklódon verdeső pulzusoddal

ó én szerelmem, ó én szerelmem
fogadd el ezt a valcert
fogadd el ezt a valcert
ez a tiéd most. mindez mi itt van, a tiéd.

(van egy eszter féle fordítás, ami viszont a cohen 'nyomán' készült, de szép)

az érsek látogatása

'- nem akartam megijeszteni. csak gondoltam, még mielőtt esni kezd, átjövök az ágyát megmelegíteni.
- akkor, ha jól sejtem, ma éjjel egymáséi leszünk.'

a napokban volt szerencsém egy magyarszakos leányzóval arról szót váltani, miszerint márquez száz év magánya miről is szól pontosan. őszerinte mindössze egy nagyon jól megírt könyv, ami az égegyadta világon nem szól semmiről (!), azaz 'semmi értelmes dologról'; nos az effajta olvasóknak valószínűleg nem lesz nagy élmény bodor ádám 'az érsek látogatása' című kötete, nekem viszont annál inkább.

'kutyáik rendesen ugatni sem tudtak, és ahelyett, hogy az ember közelségét keresték volna, mintha üvegből lenne a szemük, üresen bámultak a világba. enni egyszerűen bejártak a kertekbe, baromfiudvarokba, konyhákra. legújabban a papnevelde betegszobáiban is megjelentek ebédidőben, felugráltak az ágyakra, és a csajkából kilefetyelték a levest. el sem vakkatontták magukat soha, közeledtüket csak a levegő suhogása jelezte, s ahogy a körmük neszelt a kövezeten.'

a márquezzel való párosítás az íz és a varázslat miatt jogos, terített asztal bodor könyve is, mint márquezé, amiből épp úgy jól lehet lakni, mint ahogy éhen lehet maradni, ha az ember fél az ismeretlentől; de szerkezetében, és mondataiban, néhol talán a karaktereiben is szabó magda jut eszembe (mit ad isten, a katalin utca, egész pontosan); abszurditásában (amiben épp az az igazán abszurd, hogy annyira nem is abszurd ez a nemlétező álromán, álerdélyi álfalu, hol zseniálisan, hol kínosan hasonlít valóságban létező helyekre, és rendszerekre, amikkel, hogy találkozzon az ember, nem is biztosan kell elmenni romániáig - bocsánat, erdélyig) és humorában meg talán boris viant lehetne emlegetni. úgy viszonyul a valósághoz bodor könyve, ahogy az ember álmában viszonyul hozzá; a dolgok hasonlítanak a valósághoz, de mégis tudod hogy álmodsz. ilyen ez is.

'natalia vidra, amióta férjét, vidra földrajztanárt az izoldában tartották, nyaranta a remetéknél húzta meg magát, bogdanski fennsíkon, a nyíresekben. a fennsíkon régente bányászkodás folyt, a földben érc volt, ami még a felhőket is odavonzotta. a helyet egész nyáron a legvadabb villámok látogatták, és alig akardt a hegylakók között olyan, aki ne viselte volna magán az égiháborúk nyomát. belecsapott a villám már natalia vidrába is, kihullott tőle az egész haja, nem maradt egy szál szőre sem, de még a pihék is eltűntek róla. szemöldököt például ceruzával rajzolt magának, reggelenként mindig más-és máshová, ettől minden nap egy kicsit más lett az arca. nem lehetett betelni vele. a papok legszívesebben vele fésültették magukat, volt, aki csak miatta járt a fodrászatba. szerelmes volt belé nevelőanyám, colentina dunka is.'

ami talán zavaró lehet az ízorgiában, hogy néhol egy kicsit túlzóan is érezni azt a bizonyos 'márquez iskolát'. mondják, hogy anno, amikor a száz év magány megjelent, az ottani írók letették a tollat, addig amíg nem sikerül 'megfejteni' ezt az írástechnikát; bodor kihegyezett ceruzával indul, és nem törik el neki, csak néha nem fog annyira. viszont mindehhez annyira zseniálisan adagolja azt a román (bocsánat erdély), vagy magyar, vagy jobb szó híján balkáninak nevezhető ízt, hogy a végeredmény olyan lesz, mint amikor a budapesti indiai étterem teraszán fogyasztott tandoori csirkében érezni a nagykörút kipufogó vasát; és épp ez adja azt a különleges valamit, hogy ezt, így, mehetsz te akárhova, csak itt kaphatod meg.

'gábriel venetuza, amíg tábori lelkész volt bogdanski dolinán, és hetenként háromszor bejárt gyóntatni az izoldába, minden alkalommal becsempészett a csuhája alatt vidra földrajztanárnak egy gondosan ledugszolt kicsi orvosságos üveget. csak egy rongyocska volt benne, semmi más, átitatva natalia vidra nyálával. alsónadrágjába rejtette, nehogy megtalálják, és azért is, hogy lehetőleg testhőmérségleten, langyosan tartsa. sebastian vidra odabenn a gyóntatószék homályában az üveget felbontotta, a rongyocskát kiszívta, és saját nyálával átitatva küldte vissza natalia vidrának. egymástól távol éltek már régóta, de a nyál, amit gábriel venetuza ágyékának melegében hordozott, még éveken át összetartotta őket.'

nyár, dajdaj

ez mekkora zene már bakker:

persze elő lehet ezt adni máshogy is (meg úgy is, ahogy a smokers delighten van, nekem a les nuits jobban tetszik, ott viszont kevésbé hallani a sample-t)

(egyébként tudod hol van a cafe del mar? azt hiszed ibizán mi? persze, de te inkább menj el nagyváradra, és ahogy jössz a határ felől, a villamos -már ha az villamos- sínek felé nézz figyelmesen, jutalmad egy szobafesték-zöld, büdös, szocreál cucc, ahol a magyart úgy beszélik hogy tudni kicsi magyart, a kávét nem főzik, a forintból nem adnak vissza, és a naplementét meg eltakarják a várakozó kamionok)

ha meg hátracsapod a sapkát, leengeded a gatyát, és két újjal bemutatsz a világnak, akkor nyomhatod eképpen is (meg persze így is, meg így, erről nem is beszélve)

ha csak három hangot adsz is ki magadból, azt is úgy csináld, mint pl quincy; hogy aztán az őrült unokáid is pakolhassák rá magukat, miközben te békésen forogsz a sírodban. ettől függetlenül szereznem kéne egy samplert. a massive attack is ezt mondja (de mondhatja így is):

nyár, hajaj

augusztusban, huszadika körül, megváltozik a nyár, mindig, úgy ahogy eddig, és ezen nem fogott az új idők globális tönkremenései sem. mások lesznek a fények, valami lesz a levegőben, valami, amitől többé a nyár nem ugyanaz mint eddig. szerelmekben indul az elmúlás így, ilyen csöndben, láthatatlanul; megpattan valami, eltörik valami kis rugó, szó nélkül, ölelés közben, csak hírtelen benne lesz a levegőben, aztán a szemedben, és a szívedben, és megérzed az elmúlást, megijedsz, ölelsz még, még szeretitek egymást, hát persze, még van egy kis időtök; de már tudod, hogy ennek vége lesz. azt még nem hogy hogy, és mikor, talán félsz tőle még, nem lépsz semmit, vagy ha olyan fajta vagy, ekkor tépsz ki mindent, visszahozhatatlanul; végülis, mindegy. így múlik el a nyár is, évről évre, és én ilyenkor, augusztus huszadika körül érzem meg először. ez a nyár, persze megint nem az a nyár, és még itt van, még itt vagy, sűrű felhők között is, ez még nyár; de ez már nem ugyanaz a nyár. ára lesz ennek a nyárnak is. fogok-e én még teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? ha igen, ára lesz annak is. jaj csak múlna már el ez a szorongás, ez a vacogás itt bent. az isten tudja mibajom van, és persze nem csak ő (ha törődik az öreg egyáltalán vele), sajnos én is tudom, pontosan. a placebohoz nem az kell, hogy tudjad hogy milyen bajaid lehetnek? végülis, mindegy. csak múlna már el; nem is én vagyok ez már. pedig dehogynem. abbahagyom ezeket, nyugi.

az ajtók mindig becsapódnak

mostani irodalmi káromkodásomat levélben kaptam, akkor átfutottam rajta, most visszasétáltam, megnéztem, és be is szartam tőle. egy forrásos 'amatőr' (művészetben és a pornóban hol kezdődik a profi, és hol végződik az amatőr?) műve, bizonyos tiiziasszonyé. ő mondja, hogy azt mondod: ez van, hát ez, mondom én is, te meg mindig tudni akarod, hová vezet az út, míg én csak rá akarok lépni, persze bizonytalan léptekkel, mint a vakok, és közben hallgatok, a vasárnap esték tudnak még így hallgatni, és dettó azon gondolkozom, hogy hol végződik a veled, és hol kezdődik a nélküled.

mikor kinyitod a könyvet, te mindig megszagolod
én az ujjaimat húzom végig az első soron
te mindig tudni akarod, hová vezet az út
én csak rá akarok lépni
mozdulatlan óráimban
nem érdekelnek a színek
és a szó is csak hálni jár a szám sarkába
éveimet befőttesüvegbe rakom
- ott sorakoznak szépen a polcon -
néha leveszek egyet
de te belecsókolod magad a nyakamba
azt mondod: ez van, és elszaladsz az illatommal
ilyenkor leporolom a semmiségeimet
rakoncátlan álmaimra felöltőt adok
és ünneplőruhát húzok perceimre
aztán várok egy kicsit
és még egy kicsit
mikor megjössz
- bizonytalan léptekkel, mint a vakok -
csontjaid vacogását
bőrömön át is érzem
bort iszol és hallgatsz
- a vasárnap esték tudnak még így hallgatni -
ujjaid téblábolása az arcomon
csak suttogása a szemednek
de az ajtók mindig becsapódnak
és fájdalmat tép a varázs szilánkja
míg te holnapot főzöl a tűbe
és összeférceled a sebeket
én virágot hordok egy sírra
de újra és újra meglopom a halált

még nem tudom, hol végződik a veled
és hol kezdődik a nélküled
talán holnap
holnap kicsomagolom a bánatom

képzelt megbecsülések

helló, szia, szevasz, hoztam pár hülye idézetet, figyeld csak:

'az emberi képzelet az eszköz, amely a mennyországból poklot, a pokolból pedig mennyországot tud varázsolni'
(fogalmam sincs ki mondta, a falról van, de kábé bárki lehetett, legyen mondjuk kovács gábor, az a nagy számok alapján még igaz is lehet)

most képzeld el. el tudsz képzelni ilyen hülye poént? az orwell féle gondolatrendőrség is ezt csinálja nem? képzeld el, hogy a kettő meg kettő, az öt (megjegyzem az én matematikai tudásom olyannyira képzeletet felülmúló, hogy nálam ez tény). képzeld el hogy boldog vagy. most azt képzeled el, hogy nem képzeled el. lósegg. az benne a legidegesítőbb, hogy persze, van benne valami; féligazság ez is, mint majdnem minden ezen a világon, az evésen, a szaráson, az alváson, és nagyon néha a szerelmen kívül. amíg tudtam képzelegni, boldogabb voltam; amíg el tudtam képzelni a saját boldogságomat, boldog voltam, mert azt képzeltem. persze, az a bajunk, hogy ahogy öregszünk, bemocskolják a képzeletünk; minnél többet tudunk, annál több negatív dologra tudunk asszociálni. mond azt hogy rozi, azt mondom atombomba. persze, nem ilyen egyszerű. persze, akkor is azt képzeltem, hogy majd még boldogabb leszek. várjál, erről jut eszembe, hoztam másik idézetet, az idősebb nagy lászló mondja, életére visszanézve:

'az ember amíg fiatal, azért nem tudja megbecsülni amiben része van, mert azt hiszi, jobb és több is jön még. elmúlik az élet, és kiderül, hogy az volt a legtöbb.'

és tényleg lacikám basszus! de velem nem ez a baj. simogasd a kutyádat; megszokja, tartja a fülét. verd össze a kutyádat; megszokja, vicsorít ha nyúlsz felé. keverd a kettőt, és lehet hogy vicsorogva fogja tartani a fülét. vagy megőrül, és elmegy jobb vidékre. de ha épp simogatod, nem az lesz a baja, hogy még többre fog vágyni, és ezért nem tud vele mit kezdeni; hanem hogy nem tud vele mit kezdeni, épp úgy nem lesz számára természetes az, hogy simogatod, mint az hogy rugdosod; a simogatásodban ott lesz az elmúlt és eljövendő rugdosások, és a rugdosásodban ott lesz az elmúlt és eljövendő simogatások. hogy lehet ezt épp ésszel kibírni?

egyébként meg, lacikám, sokszor épp az a baj, hogy nem hiszed, hanem tudod, hogy nem jön jobb és több. tudod, hogy ezután az összes csók mosópor ízű lesz, és ezután az összes szerelem gyűrött júlia füzetnek fog tűnni, ésatöbbi; és aztán persze ebben épp úgy nincs igazad, mint bármi másban. különben meg, jól mondja a nagy laci, na. mindenki jól mondja. aki nem mondja, az mondja a legjobban, az vagyok én.

ezért mondom tovább:
elmegyünk erdélybe. (azt hitted a szigetre mi?) most. mindjárt. egyébként már kábé három órája megyünk, ezért is írok blogot, lásd a képzelet részt, ebből aztán el is tudod képzelni, hogy pokolban vagyunk-e most, avagy mennyországban. másból nem is áll a világ, nemigaz? hát még azt képzeld el, hogy kapolcs után szabadon, elviszem anyámat is. a ragozás így helyes, én viszem őt, holott az autó szemszögéből ő visz majd engem; ezt ne ragozzuk tovább. félek, hát persze hogy félek, látom az eljövendő órák őrületét, és az azutánikat is. a képzeletem ez is mi? vagy azt hiszem, hogy majd jobb lesz, és több lesz? fenét. azt képzelem viszont, hogy majd mégis megéri; ki akarom vinni anyámat ebből, azt akarom hogy lássa, hogy valahol azért van ott, mert ő van ott, és nem mert odavitték a körülmények; és ez még úgyis igaz, hogy ha én viszem oda. nincs türelmem anyámhoz, nincs erőm elviselni a felelősségét annak, amilyen állapotban van, mégis, hősnek képzelem magam, és elviszem, csodát teszek, és csodát várok, míg a havasokról fogjuk nézni, ahogy lemegy a nap. élj anyám, mondom neki, és közbe persze, fingom nincs mi az élet.

tegnap voltunk csöpi néninél, akiről sokat kellene most meséljek, írjak, főleg, ha írónak, mesélőnek képzelem magam; ő az a fajta ember akiről lehet, sőt, aki talán azért van, hogy valaki elmesélje. de figyeld csak; mégse teszem. egyébként se ez a lényeg. hatvan éves elmúlt, és bukarestről hazafelé, harmadszorra lyukadt ki a gyomra. kérdeztem, fél e még az ember, ilyenkor, ezekután valamitől. azt mondta persze. kérdeztem mitől? azt mondta, a negyediktől. és tényleg. kérdeztem, mitől lyukadhat ki az ember gyomra? idegesség persze, stressz, és fűszerek; de valójában mitől? tragédia? szerelem? azt mondta, igen, először, meg másodszorra. most már ezek nincsenek, nyugalom van, bölcsesség ezekkel kapcsolatban. kérdeztem, akkor mi van, ami mondjuk akár negyedszerre is? azt mondta; a politika. bazdmeg. csöpi néni, nincs már nagyobb baj? nincs, hatvan fölött, harmadszorra elég ez is. ez már csak megszokás. hát bazdmeg.

ezek után mi a fenét mondjon az ember. el tudod ezt képzelni? dehogy tudod. képzelj inkább mennyországot; ez ilyen egyszerű. fenéket. közben meg ne várj többet, mert lehet hogy ez van, ez a legtöbb. lófaszt. fiatalok vagyunk, az a bajunk; később ezek majdnem olyan pontosan láthatóak, tapinthatóak, és megnyugtatóak lesznek, mint kiskoromban az a léggömb, amit véletlenül elengedtem, és elszállt a picsába, míg álltam alatta, és azt hittem, én balga öt éves, hogy ebbe bele fogok halni. aztán lehet hogy tényleg; csak képzelem hogy nem; aztán lehet hogy tényleg, és nem lesz több, ott, akkor az a léggömb, az volt a legtöbb.

(szerinted van valami köze a szövegnek a zenéhez? ugye hogy csak ha beleképzeled?)

detektivbyrån

mi lenne, ha amelie összejönne beiruttal, és svédországban (!) csinálnának három gyereket?

valószinűleg valami hasonló, mint a detektivbyrån.

yann tiersen nyálasan kedves, szobatangós, összenézős, egymásnak szépeket mondós, háromakkordos közhely dallamait keverni beirut boban markovicon edzett, 'húzd magadhoz a nőt, és igyál még egyet, közben dúdolj hangosan!' hangulatával még akkor is jó móka, ha épp ezért, egy olyan számot se fogunk kapni ami ne hasonlítana valamelyik már meglévőre. de ha erre még ráöntünk egy csipetnyi elektronikát, tényleg csak finoman, olyan svédes eleganciával, máris karonfoghatják egymást az örök álmodozók meg a balkáni duhajok, és mehetnek szánkózni.

mert épp úgy téli zene ez, mint amennyire nem, épp annyira marad meg az ember fülében, mint amennyire nem; külön számot nem nagyon lehet kiemelni, nem is érdemes, épp annyira egy kaptafa, mint amennyire nem; de közben meg a hangulat átjár, és megmarad, és a sok csilingelős, tangóharmonikás édeskés-sós gyerek dallamoktól az ember olyan rajzfilm szereplőnek érezheti magát, akinek még legalább öt lépése van a szakadék felett, és a végén se lesz semmi baja, csak egy púp nő ki a fején, amire biztos rászáll majd egy madár; és ennyi bőven elég is, ebben a mai, csúnyán racionális világban.

hogy én is csúnya legyek, és racionális (nahiszen marci!), hiányoznak a beirutos ízekből a jófajta, balkáni kesergők, és a házi barkács csilingelés is néhol mintha túlzóan előtérbe jönne (néha mintha egyenesen az izlandi múm, vagy a kira kira ugrott volna be egy pillanatra, de az ő hangulatuk nem igazán illik ide), és tiersen bácsi is rendesen kísért a zongoránál (még mindig jobb mintha koós lenne egy kislánnyal! - én kérek elnézést, de ez annyira magas labda, hogy muszáj volt), meg az egész zenetörténeti jelentősége körübelül annyi, mint a régi szirup tangóknak, amik a negyvenes-ötvenes években úgy folytak a rádiókból, és alkalomadtán úgy törték ketté az ember szívét, ahogy ma már nemigen tudják a megasztárnevelt popbirkák (bár semmi köze a tárgyhoz, de a rúzsa magdi-féle máté péter feldolgozáson én bizisten bőgtem a minap, de ez persze nem jelent semmit) közhely dalai, hiába vonultatják fel az összes kötelező klisét - szeretlek, jöjj vissza, nemenj el, soha többé, nélküled, etc.

de annyi baj legyen, ez még így is bőven elég arra, hogy kirúgjuk a ház falát, aztán nézzük a hullócsillagokat, különben is, az itt közhírré tétetett lemez egyébként sem tekinthető valódi nagylemeznek, egy 2006-os ep-t (hemvägen) meg két tavalyi singlet (lyckans undulat & split kiadvány) tartalmaz, kiegészítve egy bónusz számmal. a valódi nagylemez most jön szeptemberben, wermland címmel, amin simán megmutathatja a detektivbyrån hogy ennél jóval több van bennük, de addig is, ez is bőven elég arra, hogy mosolyogva öntapadós csillagokat ragasszunk a szobánk falára, és pár pillanatra biztosak legyünk abban, hogy sosem halunk meg. arról nem is beszélve, hogy ha ez elmúlna, a csillagok meg leesnének, még mindig újra meg lehet nyomni a lejátszás gombot.

riceboy sleeps

a dorfmannak persze már ilyen is van: sigur rós mellékprojekt, a felvállaltan meleg jónsi rajzoló barátjával (aki alex, ha mindent tudni akarsz) közös gyermekük. a zene elvileg csak úgy jelent meg, hogy egy kiskönyvbe csomagolták, a kiskönyvet meg ezer darabban 'gyártották', amiknek csak azok a kivételes szerencsések meg benfentesek lehettek boldog tulajdonosaik, akik izlandon megszerezték; aztán gyakorlatilag, mert így megy ez, most már bárki megrendelheti (persze még mindig limited elvileg), akinek pénze van rá, a zenét meg leszedheti, esetleg addig hallgathatja, amíg meg nem unja. félig tetszik, félig iszonyú okos parasztvakítós figuráknak tartom a sigurékat, végülis ez is művészet, meg az is, hogy kapolcson egy srác ötven forintért megkérte a kezedet (bárkiét vaze - ez is meleg kultúra?), és filccel egy karton lapra még örök hűséget is igért, és alá is írta - lehet elrugaszkodok, de ez majdnem ugyanannak a dolognak a két véglete nem? arra gondolok hogy minden művészet egyfelől, másfelől meg minden eladó, mondanék még ilyen közhelyeket, de miafasznak. a kis füzetet egyébként az égvilágon semmire nem lehet használni, csak arra, hogy amikor a kedvenc kiskávézódba elmész (ahol mindig jó zene szól, pl a sigur róstól a takk) a kedvenc pólódba, felteszed a kitűződet , hogy kávézés közben megírj egy lapot az épp izlandon fotózó barátnődnek, közben kirakhasd ezt is magad mellé, és elmélkedj az elötted elhúzó madarakról, és elégedett lehess magaddal, hogy bár rossz helyre születtél a kurva életbe, de te legalább mindenet megtettél, amit lehet.

az idő hegyén túl

abban a kis kék házban lakik az öregasszony, rögtön a fáskert mögött, és van egy macskája, de nem ám cirmos, hanem fekete; ez a macska sokszor naphosszat az ablakban ücsörög, csak nézi az üvegen alácsorgó esőt, és igen nagy barátsággal gondol az egerekre. amikor pedig közeleg az ősz, és az öregasszony esténként hátramegy a kertbe krumplit szedni, a macska utánamegy, és mindaddig a talicskában fekszik a kék derengésben, míg el nem kezd potyogni a burgonya a taligába. akkor aztán leugrik, és hallgatagon, komor ábrázattal bevonul a házba és visszatelepszik az ablakba, a virgok közé.

az öregasszony éjfélig még a hintaszékében ül és rádiót hallgat, hangok szűrődnek át a hangszóró vásznán, és a macska az asszony ölében szunyókál a gyapjúkendő alatt.

számtalan macska van a faluban, ezt a macskát azonban Rembrant úrnak hívják, mint a régi festőt, és a maga útját járja. ha éppen nem ül az ablakban, vagy nem sündörög a gazdasszonya sarkában, amikor az kimegy a kertbe, hogy megforgassa a földet, vagy leszedegesse a fehér, illatos ruhát a szárítókötélről, akkor Rembrant úr az árnyos bozót jótékony magányát keresi, és méltatlankodva fúj, ha egy farok árnyéka suhan el előtte.

mielőtt leszáll az éjszaka, az öregasszony kiáll a ház elé a lépcsőre, és az öböl túlpartján magasló, fekete hegyet kémleli, a kötőtűjével megvakarja a tarkóját, összeborzolja ősz haját, aztán a kötényzsebébe dugja a kötést és bemegy, hogy főzzön egy kis fahéjas kávét magának meg a macskának. a macska most is föltelepedhet a kenyérvágódeszkára és a kistányérból lefetyelheti a finom, édes feketét; a szőre szépen csillog a lámpafényben. s bár öreg macska ő már, mégis körülveszi valami aranyszínű, meg hollandos, meg félelmetes derengés, akár egy finom szövésű fátyol. hangosan, büszkén lefetyeli a kávét és tudja, hogy ekkora adag után nem egykönnyen alszik majd el, de annyi baj legyen – az őszi éjszaka mély, hűvös, és sokat ígér ott az ablakban a virágok közt -, még a farkát is lelógathatja a fűtőtestre melegedni, aztán hideg orra elé kanyaríthatja, hogy az se fázzon ott az ablaküvegnél.

az öregasszony lefeküdt és elaludt, a hintaszék is szundít, a falban meg egerek sutyorognak a Dísáról, a jóságos tündérről, aki egyszer olyan nagy jót tett egy egérfiókkal a kis holland cukorkásdobozban, hogy az egerek is azóta csak róla mesélnek.

az öregasszony műfogsora ott van az éjjeliszekrényen egy pohárban, és ez a fogsor egy kicsit a halálra emlékeztet, de nem jobban, mint sok minden más, és mindig jó hasznát vette. az öregasszony a kék takaró alatt fekszik és békésen alszik, fogatlan ajka beesik, a szemüveg az éjjeli szekrényen pihen; a szemüvege, amivel olyan sokat olvasott már, de hát álmában nincs szüksége szemüvegre, az álmaiban éppen olyan jól lát, mint hajdanvolt fiatalkorában, amikor egy hasonló korú férfival találkozott itt a fáskertben. nyári éjszaka volt, senki sem járt arra, csak két csúnya autó zötyögött tova feketén az úton, amikor lefeküdtek a harmatos fűbe. az egyik autóból később halottaskocsi lett, de azon az éjszakán ez igazán nem számított, és a patika cégtáblája – gyógyszertár – csak úgy izzott az éjféli napban, amely lassan gördült végig a hegygerincen, és a hegy világosabb volt velük szemben, mint máskor. a fiatalember fekete cipőt viselt, amit egykettőre lerúgott a lábáról, de ez sem számít, a lényeg az, hogy a cipője ugyanolyan fekete volt, mint az autók, meg hogy annak az embernek nem adatott hosszú idő ezen a földön.

Rembrandt úr rendületlenül virraszt a kék éjszakában ezen a kísértetjárós őszön, és odafentről, a padlásról, lassú, halk léptek nesze hallatszik, pedig ott fönn teremtett lélek sincsen, de lelkek bolyonganak az éppen hogy kivilágított utcán, és amikor a kék ház elé érnek, Rembrandt úr látja őket, és a lelkek is látják őt, de tartanak a macskáktól, és gyorsan besurrannak a fáskert kapuján. álmában az öregasszony is éppen ott jár, miközben Rembrant úr a lehalkított rádiót hallgatja; álmában újra fiatal, és a szökőkútban pálinkásüveg úszik meg egy fekete cipő, a padon pedig tízévesforma kisfiú fekszik szürke viharkabátban, békatalppal a lábán. ahogy a fiatal öregasszony álomléptekkel közeledik hozzá – a szellemek meg a kertben járnak már -, a fiúcska lekönyököl. lékbe estem nem messze a tanyától, a snæfell aljában, mondja szomorúan, aztán újra elnyúlik a padon, szerencsétlen, vízbe fúlt falusi gyerek, és a lábán a békatalp nem gumiból, hanem kartonpapírból van.

bizony, milyen szép tud lenni az a gleccser, mondja az öregasszony szelíden, és megsimogatja a fiú fejét, összeborzolja szőke haját. a fiú nem szól semmit. a többi kísértet illedelmesen köhécsel a háttérben. az ünneplőcipő lassan alámerül, mint egy kiégett csónak, elhagyottan, feketén.

ahogy hajnalodik a kis kék ház meg az egész falu fölött, elered az eső, csendesen esik a hullámtetőre, lecsorog az ereszen, könnyű, lágy eső, amely inkább a tavaszra, semmint az őszre emlékezteti az embert, és álomnehéz szürkeséget borít mindenre. Rembrandt úr keveset aludt az éjjel; egyik fülével egészen reggelig hallgatta a rádiók közös éjszakai műsorát, a másikkal meg a deszkafalban sutyorgó egerekre figyelt. ég a gyomra a kávétól, talán túl hígra sikeredett; az erős kávétól sosem ég a gyomra, de az este látszott a rózsa a kistányéron, úgyhogy biztos túl gyenge volt.

az odakinn derengő fény a festőt idézi meg a csatornákat ábrázoló, háromszáz éves tusrajzait; eltekintve persze attól a hegytől az öböl túloldalán. Rembrandt úr ásít egyet, nagy komótosan ásít, aztán leugrik az ablakpárkányról, be a gazdasszonya szobájába. az öregasszony még alszik. az öreg kis ágy támlájáról rég lepattogzott a festék; az öregasszony az oldalán fekszik, ősz haja szétterül a párnán, és Rembrandt úr felugrik az ágyra és mancsával végigsimít a ráncos arcon. az asszony nem ébred fel. Rembrandt úr ekkor kimereszti a karmait, és vigyázva belemélyeszti a takarón nyugvó kézbe.

a jövő

tök felesleges hosszú bejegyzéseket írni, mert nincs annyi időnk egymásra; se az olvasónak (az ugye te vagy?) az íróra, se az írónak magára; nézegettem a szandra blogját, ami ugye ezer éve van, meg a szandrával már interjút is (!) csináltak a blogja miatt, magyarázza a kacsa, hogy ez milyen nagy dolog; és ugye a rövid bejegyzések lényege azt hiszem épp ez. két mondat, a fasznak van kedve végigverekednie magát a képernyőt betöltő beírások között, annyira azért nem érdekel minket a másik, az érdeklődéses lelki maszturbációnk, hogy lássuk, hogy a másik hogyan ember, sok sort nem bír ki, sok a fasság, menni kell, meg az is hülye, aki ennyit ír, nincs jobb dolga, jogos. jövőben kábé ilyenekké fognak alakulni a blogok (is):

agusztus 3.
faszkivan.

agusztus 4.
faszkivan még mindig.

agusztus 5.
faszkivan de már annyira nem.

agusztus 6.
NINCS IS KI A FASZOM!

agusztus 7.
de egy kicsit mégis úgylátszik

agusztus 8.
ebből baj lesz, egyre jobban

agusztus 9.
a picsába KIVAN A FASZOM!

stb. ezeket bezzeg elolvastad te is, te aki nem is vagy olvasó, csak itt vagy, (te vagy az itt levő óje) ugye? erről beszélek. ne olvass hülyeségeket, hallgass zenét, képzelted volna (hát hogyne, ha te vagy a zeneileg művelt) hogy az enigmának ilyen dolgai is voltak, amíg nem hülyült meg szegény cretu teljesen? naugye. kijöttünk a mélyből, hogy blogozhassál sokat!

hogy ha te egy kúltúrember lennél, akkor se unatkozzál, még ide is idézek egy fodor ákost, mert azt szokták idézni a kúltúrok, az olyan elvont, és most dafke nem gúnyolódok a divatlélekről; tehát figyelj:

"öngyilkosság: törölni tárgyat a por alól?"

az elmúlt napok

köd nem volt, mégsem láttam tisztán, meleg sem volt, mégsem fáztam, aztán meleg lett, mégis fáztam, de azóta se látom amit nézek; magyarkúton jártam, bicikliztem, először tekertem és váltót törtem, aztán dühöngtem és toltam, fákat láttam, és rovarokat, térdig sárban álltam, és láttam a fák közé bújt napot; később tejbe áztattam a nadrágom, hogy kijöjjön belőle a tinta folt, és tejszagú nadrággal mozdonyra másztam, hogy aztán még olajos is legyen; így jutottam el veszprémbe, ahol plázából vett grillcsirkét ettem, és üres csontokat hagytam magam után a füvön, mint valami szent-barbár ember, aztán koncert helyett kávét ittam, és vártam hogy vasárnap legyen, és olyan egyedül voltam ahogy csak ennyi ember között lehet az ember; aztán amikor már legalább öt perce vasárnap volt, nem fizettem, elfutottam, végig az utcán, a tömeggel szemben, bőgős zenéket hallgatva, lehúzott sapkával belerohantam a quimby rajongókba, aztán ki a városból, az első lengetésre stop, fuvar fehérvárra, ott viharra állt az ég, de csak majd huszonnégy órával később esett, másnap, akkor viszont egész éjjel, dühösen, mint ahogy valamilyen istentől várnád az esőt, amikor le kellene szakadjon az ég; persze nem szakadt le, pedig közel voltam hozzá, tetőtérben, és az ablakot se verte be, csak felriadtam párszor, és nagy, megnyíló egekről álmodtam, aztán elmúlt az éjszaka is, a vihar is, és én délben a téren ültem, amikor megszólaltak a harangok, hideg, őszi nap volt az is, az embereken átfújt a szél, és a harangok egymásnak válaszolták, ahogy falun a kutyák; van ott egy órajáték, ami megvárta, amíg elcsendesedtek a nagyok, és csak utána szólalt meg, majd öt perccel tizenkettő után, régi királyokat és királynőket mutogatva; és a kis tér, amely templomokkal, színházzal és fodrászműhellyel volt körítve, közepén egy kávézóval, annak a kasmír kendőkkel fedett asztalánál ültem én, és mintha a harangoktól ébredt volna a tér, mászkálni kezdtek az emberek, hajat vágtak, színészkedtek, istenben hittek, és egy kisfiú rendőrautót kezdett tologatni a padkán, kiránduló osztály is átment a téren, köztük egy kerekesszékes lánnyal, a kerekeken piros dísztárcsák voltak, és lehetett vagy tizenkét éves; és aztán hallottam, ahogy a kisfiú anyukája meséli, hogy a kisfiú ült a minap a wcn, és azt mondta: 'anya, szeretnék egy kistestvért; megtanítom majd kakilni!', és közben a harangok a délutánt is felébresztették, és én pesten találtam magam, fájt a fogam, orvost kerestem, nemtaláltam, a fájdalom összegyűrött képén láttam mindent, majd moziba mentem utána, és félreértett, kellemetlen estét végigültem, és hazamentem, már amennyire tudok én hazamenni, aztán majdnem orvoshoz mentem, meg majdnem bicikliztem, de az orvos nem jött, elfutottam, a biciklit meg tolni kellett; majd borzalmas délután, fáradság, félreértés, utána megint vissza fehérvárra, ahol megint megtörtént, ahogy egy régi nap, és épp úgy nem tudtam vele mit kezdeni, ahogyan egy régi nap; fáradság, némi keserűség, majd béke, ahogyan csak a kedd esték lehetnek békések, macifröccs, éjszaka, és elmúlás; be nem csapott ajtók, aztán megszületés, gödöllő, séta az esőben, futni kell, mert bassza meg, nem hoztam magammal kabátot, találkozás az esőben, megfázás az esőben, aztán elmúlás, ami akkor még érezhetetlen és fehérvár újra; szelíden becsukott ajtók, újabb macifröcsök, és próbálkozás valamihez, aminek boldogság rímelne a végére; aztán láz, mindenféle értelemben vett láz, félelem és hőség; az öledbe esett fej, és az öledből kieső fej; képek, amiket őszintén az arcodba ver a láz; és újabb elmúlás, a láz mögött, utána a láz fölött, újabb gödöllő, és egy este, ahol a kádból kihúzzák a dugót, és nézed, ahogy elkezd tölcsért csinálni az, ami már sose jön vissza; és utána, üresség, persze, hideg, üres kád, és másfajta, orvosilag egészséges láz; megőrülni minden egyes válltól a villamoson, kapkodni, és dühösen fújni, mindarra, amire nem akarsz gondolni, és már csak azért is arra gondolsz, mert arra gondolsz hogy ne gondolj rá; tolni a dávidot megint pesten, üresen, töltelék idő, amikor már nincs az, ami még nincs; mentem előre, úgy, hogy közben tudtam hogy nem megyek sehova, még visszafele se, és őrjöngtem, hogy megint, pontosan megtörténik velem, hogy mindig pontosan 'az' történik velem, kávék között az érintetlen idők; és nők, nők, az utóbbi napokban nőnemű volt minden, és a nők fölött az a fajta vágyódás, amit nem is lehet pontosan megmagyarázni; harapni tudtam volna az utóbbi napokban azt az érzést, amitől egyszerre válik állattá, szánalmassá, bölcsé, és kvázi férfivé az, aki benne van, ilyesmire mondja attila hogy 'amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz, hogy óvjon karja, öle, térde / nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is / - ezért ölel minden, ami asszonyra lel, míg el nem fehérül a száj is' ez a muszáj is, ez volt az elmúlt napokban, alig csendesedett; és elmúltak az elmúlt napok is közben, pedig végtelenül hosszúnak tűntek, aztán hétvége lett, és elvittem őt kapolcsra; szinte szó szerint a hátamon, és annyi keserűség, fájdalom, pusztulás, és egyéb ilyen igék szabadultak fel, hogy nem maradt helyem, se időm, se energiám a magam tragédiájára, és ezért iszonyú hálás voltam neki, és közben megtanultam, hogy semmit nem tudok még, a szeretetről, a türelemről, az életemről, hazajöttem, hogy mindezt leírjam, és azt is megtanultam, hogy az írásról is legalább annyit kell tanuljak még, mint az életemről, nyilván a két dolog összefügg; de ezek voltak az elmúlt napok, és az elmúlt napokat most úgy írtam le, hogy kihagytam belőle az embereket, holott az elmúlt napokban is ők voltak a legfontosabbak, az emberek, azok, akiktől az elmúlt napok így múltak el, és nem máshogy; azok, akiket egyre jobban meg tudnék fogalmazni, ezért, így valahogy ők azok, akikről egyre jobban hallgatok.