kezdem érteni, miért fontos megtalálni a kör középpontját; mert onnan talán még fontosabbá válhat maga a kör.
tehát itt és most, hosszú mondatokban, tekervényes megfogalmazásokban, szenvedélyes kirohanásokban, és orvosi őszinteséggel nem írom le azt, amit akarok írni rólad, magamról, arról ami történt, ami történik, és ami történni fog. így tartom meg magamnak, kétpofára, habzsolva, eleresztve, elpirulva, igen, pont mint egy kisgyerek.
a lufit tartó kisgyerek, amikor elengedi, és az száll a szélnek; így hozva létre az örök képletet, hogy az a lufi ezzel lesz végérvényesen az övé, annyira az övé, amennyire csak úgy lehet, hogy közben száll fel a magasságos mindenségbe.
a kisfiú, aki mindig a földön marad, ezzel kapja meg a magasságos mindenséget. a kisgyerek ajándéka a lufinak így ugyanaz, mint amit a lufi ad cserébe a kisgyereknek. az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy egy lufinak nem lehet ajándékba adni semmit, így az nem is viszonozhatja semmivel, a magasságos mindenséget pedig hiába védik a környezetvédők, lassan úgyis kilyukad, és a nyakunkba szakad, ahogy azt megérdemeljük.
amit nem írok le, így marad meg az enyém, végérvényesen az enyém, miközben jövök, megyek, vécézek, alszok, olvasok, magam elé bámulok, tehát mindent csinálok csak nem írok.
vajon azért nem írok, mert most úgy érzem, élek? vajon azért nem érzem hogy élek legtöbbször, mert írok?
az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.
pontosan emlékszem arra a fagyira, ami leesett, szétloccsanva a földön, és így sohasem lehetett az enyém. az íze benne van minden azóta elnyalt fagyiban, de semelyikre nem emlékszem annyira, mint arra, ami ott maradt, ízleletlenül, szétterülve a földön. pisztácia és csoki: a veszteségem ott folyik zölden és barnán a lábam között, én pedig bömbölök, mert még nem tudhatom akkor, hogy ez lesz az egyetlen fagyi, amit aztán az összes fagyiban el fogok nyalni; mindig, és mindegyikben, amíg csak leszek én, vagy árulnak fagylaltot. felnőttként tényleg nem érdemes veszíteni. ezért akarunk ennyire nyerni; és ezért veszítünk ennyit.
a kör középpontja azt hiszem a kör középpontjából lehet a lehető leglényegtelenebb. már csak ezért is érdemes lenne megtalálni.
tehát itt és most, hosszú mondatokban, tekervényes megfogalmazásokban, szenvedélyes kirohanásokban, és orvosi őszinteséggel nem írom le azt, amit akarok írni rólad, magamról, arról ami történt, ami történik, és ami történni fog. így tartom meg magamnak, kétpofára, habzsolva, eleresztve, elpirulva, igen, pont mint egy kisgyerek.
a lufit tartó kisgyerek, amikor elengedi, és az száll a szélnek; így hozva létre az örök képletet, hogy az a lufi ezzel lesz végérvényesen az övé, annyira az övé, amennyire csak úgy lehet, hogy közben száll fel a magasságos mindenségbe.
a kisfiú, aki mindig a földön marad, ezzel kapja meg a magasságos mindenséget. a kisgyerek ajándéka a lufinak így ugyanaz, mint amit a lufi ad cserébe a kisgyereknek. az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy egy lufinak nem lehet ajándékba adni semmit, így az nem is viszonozhatja semmivel, a magasságos mindenséget pedig hiába védik a környezetvédők, lassan úgyis kilyukad, és a nyakunkba szakad, ahogy azt megérdemeljük.
amit nem írok le, így marad meg az enyém, végérvényesen az enyém, miközben jövök, megyek, vécézek, alszok, olvasok, magam elé bámulok, tehát mindent csinálok csak nem írok.
vajon azért nem írok, mert most úgy érzem, élek? vajon azért nem érzem hogy élek legtöbbször, mert írok?
az már egészen felnőttes, amikor tudjuk hogy attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.
pontosan emlékszem arra a fagyira, ami leesett, szétloccsanva a földön, és így sohasem lehetett az enyém. az íze benne van minden azóta elnyalt fagyiban, de semelyikre nem emlékszem annyira, mint arra, ami ott maradt, ízleletlenül, szétterülve a földön. pisztácia és csoki: a veszteségem ott folyik zölden és barnán a lábam között, én pedig bömbölök, mert még nem tudhatom akkor, hogy ez lesz az egyetlen fagyi, amit aztán az összes fagyiban el fogok nyalni; mindig, és mindegyikben, amíg csak leszek én, vagy árulnak fagylaltot. felnőttként tényleg nem érdemes veszíteni. ezért akarunk ennyire nyerni; és ezért veszítünk ennyit.
a kör középpontja azt hiszem a kör középpontjából lehet a lehető leglényegtelenebb. már csak ezért is érdemes lenne megtalálni.
1 megjegyzés:
Te myosotis.
szeretem, hogy egészen apróságokból kihozol több látószöggel valami egészen mást.
bár néha sajnálom ezt az elvesztett fagyija fölött dilemmázó kisfiút...
anemona
Megjegyzés küldése