rükverc

annó a trabiba a rükvercet bírtam a legjobban, benyomtad kurvára, aztán le, ráadásul anyunak hikomat speciálja volt (601 vaze!), és állandóan kidobta a rükvercet, nincs is annál jobb, amikor nézel hátrafelé, közbe elindulsz előre. a másik a kézifék volt, volt amikor húsz kilométer után tűnt fel, hogy jé bevan húzva, de ez most nem tartozik ide. a rükverc, az tartozik ide. meg egy vers, nehogymár pont verset ne, asszondja:

"együgyű vagyok én a boldogsághoz" *
nem ismerem fel, még ha udvarol, se.
túl finom szerkezet, trabanthoz
vagyok én szokva, ez meg kényes porsche.
a gázt, a féket csak durván használom,
negyvenhez - ötvenhez vagyok szokva.

de van valóság, előbb-utóbb lesz álom
is hozzá. eldobni. kocka.
együgyű vagyok ehhez-ahhoz, nem ostoba.
magányomnak, habár pattanásig feszes a húrja.
bocs, nem leszek boldog soha.
vagy nem kezdeném újra.

a csillagos az k.a.f. a többi persze jt. nade hogy jön ez ide? hát hogy én is trabanthoz vagyok szokva, de mostanában én rükvercelek. mintha elindultam visszafele, nem, nem az annához, hátrébb, régibbre. és ami a legjobb benne, hogy nem kétségbeesésből, önmagyarázásból, hanem csak úgy magától. mert az volt, hogy még pénteken lebicikliztem pátkára, fél ötkor értem kápolnásnyékre, ott még be is nyomtam egy marci (pán!) szeletet, mert azt hittem hogy fasza időben vagyok, mindjárt odaérek, bár a retrócukrász nénik ijesztgettek hogy baromi messze van még onnan lovasberény. és persze nekik lett igazuk, mert besötétedett, és kurvahideg lett, és én nem tudtam hogy nadap után negyven fokos emelkedők vannak, és már már úgy tűnt hogy akkor erről ennyit, a kezem ráfagyott a biciklire, annyira hogy folyt belőle a vér (neked fagyott már meg úgy valamid, hogy vérzik? baromi szürreális. annyira el van fagyva, hogy nem érzel belőle semmit, csak az tűnik fel, hogy valami pillanatnyi meleg csúszik végig rajta, és amikor odakapsz, hátbazdmeg, ez vér) .

nade, nem ez a lényeg, hanem hogy akkor ott, és igen, mint régen, amikor még mindennapos volt az ilyen, tehát mint a mesékben, úgy éreztem mintha visszafelé mennék, baromi szürreális volt, nem vissza pest fele, hanem vissza valahogy önmagamban, kurvamélyen, és elfelejtettem hogy fáradt vagyok, mintha kibicikliztem volna abból a felesleges, és takonyszerű állapotból, amiben mostanában voltam, mintha kibicikliztem volna az annából, és abból a hitből, ami hozzá kapcsolódott, és abból a tragédiából is, mintha kitekerhettem volna abból a fásultságból meg kétségbeesésből, amiben már homlokig elmerültem, és ahogy nyomtam ott azokon a kurva dombokon, óránkénti fél kilométer per óra sebességgel, írni támadt kedvem, fotózni, zenét írni, lovagolni, arra gondoltam milyen kurvajó lesz az ádival lovagolni, vagy kimenni a gátra, vagy majd bemenni fehérvárra, és nem a mőbiusz, meg nem az emlékek, lófaszát, csocsózni a vadászkürtbe, vagy óje, a pincébe, pedig hogy utálom azt a helyet; olyan volt, mintha azok a kurva dombok mégiscsak valami nagy jelentéssel bírnának, olyasfajta mesebeli jelentésekkel, amiket, nézz oda, hiába keseredtem halálra már majdnem, mégsem nőttem ki teljesen, és magamban mesét is kezdtem írni, végre, mesét egy kisfiúról, aki egy varázsbringával visszateker a dolgokon, visszafelé, és persze megmenti a kislányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert bazdmeg, ezért vannak a mesék, hogy ott ilyet is lehessen.

és persze később, amikor elkezdtem volna leírni, abbahagytam, mert a momó jutott eszembe, az hogy az élet ízét mégiscsak a bolondok, és hogy én hogy szégyelltem mostanában hogy bolond vagyok, bolond, hogy olyan dolgokat csinálok, amiknek nincs értelmük, és egyáltalán, holott én ez vagyok a kurvaéletbe, és most meg főleg ez a rész, valahogy így éreztem magam:

aztán mennie kellett dolgozni. megmagyarázta, hogy ezt náluk úgy hívják, szinkronterem. az emberek úgy tátognak, mintha beszélnének, de a teremben levő személyek adnak hangot nekik. olyan volt, mint a madaraknál, ők is egyenesen a tátogók torkába nyomták le a hangjukat. ha előszörre elszúrták, és a hang nem a kellő pillanatban ment le, akkor újra kellett kezdeni. ez volt a legszebb az egészben: minden hátrafelé kezdett menni. a halottak visszajöttek az életbe, és fenékkel elfoglalták a helyüket a társadalomban. gombnyomásra minden eltávolodott. az autók előre rükverceltek, és a kutyák a farkuk után futottak, és a porba dőlt házak egy pillanat alatt összeszedelőzködtek és felépítkeztek az ember szeme előtt. a golyók kiröpültek a testből, visszamentek a géppisztolyokba, és a gyilkosok meghátráltak, és háttal ugrottak ki az ablakon. amikor kiöntötték a vizet, az felszállt, és visszament a pohárba. a kiömlő vér visszament a testbe, és sehol se maradt vérnyom, a seb is behegedt. egy fickó köpött egyet, és visszavette a szájába a köpést. a lovak hátrálva vágtattak, és egy fickó lezuhant a hetedikről, összeszedte magát, és visszament az ablakba. igazi fordított világ volt, ennél szebbet sose láttam a kurva életben. egy pillanatra még Rosa mamát is láttam, fiatalnak és üdének, megvolt a lába is hozzá, aztán még tovább toltam hátrafelé, és ő még csinosabb lett. még a szemem is könnyes lett.

ugye. felülni egy vonatra, és menni vele annyi megállót, amikor jön a kalauz, és várni a telet, a hópelyheket, és meséket, igen meséket gyűjteni, beadni a gyerekeknek hogy a mozarella sajt, az sárkány tojás, és ha megeszik, álmukban repülni fognak, ezzel két legyet ütve egycsapásra, hiszen egyrészt megeszik, pedig elvileg nem szeretik, másrészt elmennek gyorsan aludni, pedig aztse szeretik, és még csak ki se toltam velük, mert aztán reggel jönnek, hogy igen, sárkányok voltak, és repültek, és ma is együnk sárkánytojást, létszi, létszi. és pandás könyvet gyártani, igen bazdmeg, pandákat, mixeket, színház, fénykép, írás, olvasás, és hinni, az istentudja miben, de abba nagyon megint.

van egy olyan gyógyszer az sm-re, ami azt csinálja, hogy körbebástyázza a beteg részeket; kvázi karanténba rakja, mint a vírusírtók a hülyeségeket, bár én nem tudom elképzelni ez hogy megy, de az orvosok biztos. ha hamarabb kaptam volna, én is örülhetnék, de így is, mert a f.-t meg lehet vele menteni; illetve 'tünetmentessé lehet tenni', óje. ez meg úgy jön ide, hogy ebben a nagy visszamenésben mintha ez alakult volna ki; karanténba került, az ami van, vagy amivel nem tudok mit kezdeni, nem gyógyult meg, letörölni nem lehet, de legalább nem indítja el magát állandóan, és nem használja el a procit. király. megyek, felülök valami vonatra.